A Magyar Nagydíj 30 éves, és ennyi idő távlatából megbarátkozhatunk azzal a gondolattal, hogy van egy klasszikusunk. Volt itt minden, dráma, tragédia, komédia. Visszaidézzük a pillanatokat, amikor elakadt a szavunk.
Forma-1-et egyrészt kényelmes, másrészt hasznos is a televízióban nézni, mert – ha csak a rendező nem veszíti el teljesen a fonalat – nem maradunk le egyetlen fontos eseményről sem, a kiegészítő információkat pedig valós időben elő lehet kapni az internetről. Nem utolsó szempont az sem, hogy a naptejet nem kell fél óránként újabb rétegben felvinnünk magunkra, és az ezerforintos sonkás szendvicset is megspórolhatjuk. Csakhogy a tévé előtt kizárt, hogy a torkunkban érezzük a szívünket akkor, amikor elmegy előttünk egy versenyautó, és mi szembesülünk az érzékszerveink tökéletlenségével, mert a pillanat tört része alatt nem is tudjuk befogadni a látványt, a hangot és a sebességet.
1986 óta ehhez nem kell mást tennünk, mint egy nyári hétvégén kimennünk a Hungaroringre. Ezen a mostani hétvégén pedig azzal szembesülünk, hogy idén ezt már a 30. Magyar Nagydíjon tehetjük meg.
|
|
30 éves a Magyar Nagydíj
A Forma-1 harminc éve a Hungaroringen korántsem volt elrendelve, még ha a menetrend szerint feltűnő csapatkamionok látványát magától értetődőnek vesszük is minden évben. Ha megnézzük a magyar pálya debütáló szezonjának a versenynaptárát, kiderül, hogy a 16 pályából, ahová az 1986-os mezőny ellátogatott, mindössze öt maradt meg Forma-1-es helyszínnek a mai napig, és újra és újra felvetődik, hogy veszélyben vannak a régi, klasszikus pályák. Ehhez képest a Hungaroringen a hétvégén a 2026-os hosszabbításról tárgyalt az illetékes miniszter Bernie Ecclestone-nal.
A rendszerváltással a Hungaroring elveszítette ugyan a vasfüggönyön túli világ bizarr szexepiljét, mégis megkapaszkodott a versenynaptárban, és talán sokan nem is tudják, hogy a világjáró társaság egyszerűen imádja. Ha a Magyar Nagydíj környékén végigpörgetjük a Twittert, csupa-csupa örömtől és jókedvtől duzzadó bejegyzést találunk, és szinte biztos, hogy elkezdjük irigyelni magunkat azért, hogy van egy Budapestünk meg egy Hungaroringünk. Harminc év távlatából pedig megbarátkozhatunk azzal a gondolattal is, hogy van egy klasszikusunk – ami a szívósságot illeti, nagyjából azon a polcon, ahol Monaco, Monza és Silverstone.
A magyar pálya jó ideig úgy élt a Forma-1-es köztudatban, mint az a helyszín, ahol a hangulat kárpótol a versenyek egyhangúságáért és kiszámíthatóságáért. Mondjuk ki: az unalomért. Az évtizedek alatt közhellyé érett a felismerés, hogy a Magyar Nagydíj megnyeréséhez az időmerőt kell megnyerni, mivel lehetetlen(nek tűnik) előzni, így a pole pozícióval tulajdonképpen jegyet lehet váltani a győzelemre.
Csak figyeljék, hogy a hétvégén hányszor kerül szóba az időmérő fontossága. A közhelyekben viszont az a szép, hogy az élet képes módosítani őket, és a Magyar Nagydíj erre ma már élő példa. Csak megjegyezzük, hogy az elmúlt évtizedben mindössze három pilóta tudta győzelemre váltani a rajtelsőségét.
A Forma-1 imádja a statisztikákat, és harminc év épp elég idő ahhoz, hogy a Hungaroring tekintélyes oldalakat töltsön meg a nagy statisztikakönyvben. A most jubiláló Magyar Nagydíj azonban nemcsak a számokkal hagyott nyomot bennünk - ezeket a Wikipedia vonatkozó szócikkéből amúgy is könnyen elő lehet keresni, hanem rengeteg libabőrős emlékkel is.
A Forma-1 valamikor a Senna-Prost éra totális tombolása idején kezdett megmozdítani bennem valamit, mégis az első halvány emlékemnek középpontjában, amivel gyerekként beazonosítottam a Magyar Nagydíjat, Nigel Mansell volt.
Utólag könnyű visszafejteni, hogy az 1989-es futam miatt, ami aztán túlnőtt az én gyerekkori emlékeimen, és Mansell legnagyobb versenyeinek egyikeként vonult be a történelembe, részben azért, mert a britek szupersztárjának eszében sem volt tudomást venni „a Hungaroringen nem lehet előzni” kitételről, és a 12. helyről rajtolva elegáns könnyedséggel vágott át a fél mezőnyön a Ferrarijával, a fél mezőnybe pedig bele kell érteni Alain Prostot és Ayrton Sennát is.
Nem lehet véletlen, hogy azt szűrtem le belőle, hogy ez a Mansell tud valamit. És azt már említettem, hogy Mansell 1992-ben épp a Hungaroringen lett világbajnok? 39 évesen, 176 rajt után. Életre szóló lecke volt arról, hogy mindennek eljön az ideje.
|
|
|
Mansell a mogyoródi lankákon
Ebben az időszakban a Hungaroring valamiféle szent földként élt a fejemben, amelynek a rezgését olyan félistenek aurája teszi különlegessé, mint Mansell, Prost vagy Senna. És mivel az akkori közmegegyezés és a mostani nosztalgiafaktor alapján a 80-as évek vége, 90-es évek eleje egy olyan korszak, amelyet mindenki csak áhítattal emleget, mondhatjuk, hogy az épp élesedő elmémet a legjobbkor találta meg a Forma-1, a Forma-1-et pedig a legjobbkor hozta közel a Hungaroring.
Mégis, a horog, amelyen fennakadtam, nem Senna, Prost vagy Mansell volt, hanem Damon Hill. Egészen pontosan a 0-s rajtszáma. Azt határozottan éreztem, hogy a Forma-1 olyan műfaj, amelyet igazából úgy érdemes követni, ha szurkolok is valakinek, és a 0-as rajtszámnál menőbbet el sem tudtam képzelni.
Szerencsére kiderült, hogy a rajtszám mögött egy jó fej pilóta van, azt pedig már a sors kényeztetésének tartom, hogy nemcsak esélyes volt a vb-címre, hanem egyszer csak meg is nyerte – erre 1996-ig kellett várni. Végül pedig már a spirituális magasságokat súrolja, hogy Damon Hill épp a Hungaroringen szerezte meg az első Forma-1-es győzelmét - 33 évesen. Azt említettem már, hogy mindennek eljön az ideje?
|
|
|
Damon Hill és a rajtszáma
Néhány évvel később, már világbajnokként dobott oda még egy csodát a Magyar Nagydíj nézőinek, amikor 1997-ben a ma már nagyon retrós hangzású Arrows Yamahával egyrészt megszerezte a harmadik rajthelyet az időmérőn, másrészt népmesei hősként harcolt, és az őrületbe kergette a kommentátorokat például azzal, hogy megelőzte (!) Michael Schumachert (!), és 62 körön át elhitette, hogy a versenyt is meg tudja nyerni, egészen addig, amíg a hidraulika hibája miatt az autója lelassult, és Jacques Villeneuve egy kissé túltolt manőverrel, a port felverve megelőzte az utolsó körben. Emlékeim szerint ebben az utolsó körben nem is vettem levegőt.
|
|
|
Villeneuve ráveti magát Hillre
|
|
|
Hill ráveti magát Villeneuve-re
Az elmúlt évtizedek alatt a Hungaroring valahogy képes volt kihozni a versenyzőkből ezeket a személyes csúcspontokat. Például Fernando Alonsóból, aki egyrészt itt nyert először 2003-ban, és az akkori 22 évével korrekorder is volt (egészen addig, amíg fel nem bukkant Sebastian Vettel, és 2008-ban Monzában el nem vette tőle a legfiatalabb győztes címét, cserébe még soha nem nyert a Hungaroringen). És aki másrészt 2006-ban olyan kört ment a magyar pályán, ami teljes joggal indulhat a minden idők legjobb köre versenyben. A 15. helyről rajtolva kilenc autót előzött meg, és a második körben már a hatodik volt. Mindezt a Hungaroringen, ahol köztudottan nem lehet előzni.
|
|
|
Alonso a sűrűjében
A 2006-os egyébként is az a verseny volt, ahol szinte körönként szakadt ki az emberből, hogy „Te jó ég, te jó ég!” Egyrészt esett az eső, ami kisebb természeti csodának számított Mogyoród felett az évnek ebben a szakában, másrészt annyi volt a dráma, amit a Magyar Nagydíj előző húsz évében összesen nem produkált a pálya, a végére pedig már tündérmesébe fordult a történet, amikor a 13. helyről rajtoló Jenson Buttont a 113. Forma-1-es futamán végre győztesként intették le.
|
|
|
Button ennyire örült
Innentől végképp összezavarodott mindenki, akinek a fejébe unalmas pályaként költözött be a Hungaroring, és a következő években érezhető elvárás volt, hogy legyen valami dráma. Buttonra ebből a szempontból lehetett számítani, főleg, ha a dráma kiindulópontját az eső adta, mint 2011-ben – ez volt az egyetlen Magyar Nagydíj, ahol még kiskabátban is fáztam a nyár kellős közepén.
Buttonnak pedig fekszik az anomália - azóta is minden alkalommal a mogyoródi esőt hiányolja, és az is, ha a csapattársával kell lejátszania egy meccset a pályán – 2011-ben a Lewis Hamiltonnal folytatott harca kifejezetten minőségi szórakozást biztosított.
|
|
|
Button 200. nagydíja
Közben ott voltak azok az epizódok, amikor a sportág nem a legszebb arcát mutatta, és nem a jófajta izgalomtól rándult össze a gyomrunk, hanem az aggódástól vagy a totális értetlenségtől. A véletlen és a szándékosság is előidézett ilyen pillanatokat a Hungaroringen. Felipe Massa 2009-es balesetéhez például a véletlenek egészen gonosz összejátszása kellett: a brazil pont egy elszabadult rugó útjában volt, a rugó pedig pont a fejével találkozott, és életveszélyes sérülést okozott. A magyar orvosok címlapra kerültek, teljes joggal, hiszen nekik köszönhetően Massa itt van velünk, és még gyors is.
És tombolt a bosszú is. A Forma-1 mindig is sokat merített a csapattársak olykor szappanoperába forduló rivalizálásából, 2008-ban viszont egy valódi háború kirobbanásának voltunk a szemtanúi. A szárnyait éppen ellenállhatatlanul bontogató Lewis Hamilton és a kétszeres világbajnokként az elsőség minden vélt vagy valós kiváltságával a McLarenhez érkező Fernando Alonso ott tett keresztbe a másiknak, ahol csak tudott, ami miatt a sportfelügyelőknek is maratoni hosszúságú lett a munkanapjuk. Hamiltonnak később sikerült kirobbantania Alonsót a McLarentől, de ugyanitt a Hungaroringen láttam azt is, ahogy évekkel később már egymás vállát veregették.
És aztán kaptunk kicsit a tragikomédiából is, az utánozhatatlan Taki Inoue jóvoltából, akit 1995-ben konkrétan elütöttek a sportbírók, amikor túlcsorduló buzgóságból maga szerette volna intézni a lerobbant Footworkjének a mentését. A japán nem sérült meg, a lelki sebek pedig talán nem lettek olyan mélyek, hogy ne tudta volna kezelni őket. A később teljes joggal mémesedésnek induló Inoue ezt, és Forma-1-es karrierjének a többi kínos epizódját is dicséretes objektivitással kezelte, és a mai napig jókat nevet saját magán.
|
|
|
Inoue nagy pillanata
„Ez a pálya valamiért mindig jó versenyeket produkál” – jegyezte meg a 2026-os hosszabbítás hírére pénteken Christian Horner Red Bull-főnök. Harminc év sem volt elég, hogy megfejtsük, miért, de talán nem is kell. Ha lecsupaszítjuk a lényegre, úgyis csak a szerelem marad.