Horvátország: Tankok finom műszerekkel

Fotó: Getty Images / Cameron Spencer / Getty Images / Cameron Spencer

-

„Nagy kérdés, hogy az első meccset hogyan éli túl Horvátország. Nem kizárólag az eredményre gondolok, hanem arra, hogy a nyitómeccs sokszor aránytalan szenvedéseket és károkat okoz a hazai csapat ellen játszó válogatottnak. Gondoljunk az 1978-as argentínai világbajnokságra, amikor hetvenvalahány percig egy szenzációs eredmény közelében voltunk, majd a hátralévő tizenkét percben elvesztettük a meccset, két legjobb játékosunkat, és összes esélyünket a továbbiakat illetően. Gém, szett, meccs, minden tízegynéhány perc alatt, és ez a veszély most is fennáll.”



Ülünk 2005 márciusának egyik koraestjén Csuhai és Darvasi kollégákkal Moszkvában, egy eléggé jellegtelen étteremben és vodkát iszunk. Meg sört. Meg pezsgőt. Az étterem igen-igen szürke, viszont egyetlen szabad hely sincs, ha valakik távoznak, máris előlépnek az előteret leválasztó mázsás, igencsak másodlagos tisztaságú, tükrösre zsírosodott bársonyfüggöny takarásából mások, akik eddig kellőképpen elszeparálva vártak szabad helyekre. Egy ember intézi mindezt, nagyokat fújtat, patakzik róla a víz, feje tetején egyre jobban búbosodik a tányérsapka: ebben a városban, aki hivatalt kap, tányérsapkát is kap. Ettől megy minden olyan fitten. Egy idő után a tévériporter folyton ugyanazt a nevet emlegeti: Olics

Egy idő után a tévériporter folyton ugyanazt a nevet emlegeti: Olics


A teremben van egy tévé.  Nagy, terpesztett lábú fémtraverzen áll, az asztalok is úgy vannak beállítva, hogy mindenhonnét lehessen látni, a fémtraverz alsó négyszögében is egy asztal, ott egy nyugdíjas katonatiszt ül pontosan szemben az összes többi vendéggel, habtalan sörét néha keserves tekintettel meghúzza. Egyébként nem csinál semmit. A teremben mindenki beszél, hatalmas a tömeg. Egyik fele valószínűleg katonatiszt, a másik fele meg művész. Mi is beszélgetünk, hárman magyarok, egy esti irodalmi-közéleti találkozó kezdetét várjuk: egyik rendezvénye a moszkvai Magyar Hétnek – már csak, hogy miként keveredtünk mi oda. Ez amúgy kevésbé fontos, főként, hogy egy idő után a tévériporter folyton ugyanazt a nevet emlegeti: Olics. Ezt kiabálja, és egészen különleges orosz akcentussal mondja: Vólics. Aztán megint Vólics, Vólics, egyre hosszabb ókat ejtve Vóóólics, kis ú-val megtoldva Vuóólics. Már mindenki a tévét nézi, mert Vuóóólics éppen gólt lőtt. Már mi is a tévét nézzük, ez a demonstratívan egységes tévénézés a készülék alatt lévő nyugállományú katonatisztet nyilván idegesíti: egy egész teremnyi ember néz át a feje fölött. Nem bírja tovább, megissza a sörét, távozik, ilyenformán a meccs nézettsége nyomban száz százalékra ugrott. Olics azonnal észrevehető, hogy az életéért küzd. Három tüdeje van, öt szíve, mindenhol létező testnyílásán a levegőt veszi, egész szervezete a sikerért pulzál Olics azonnal észrevehető, hogy az életéért küzd. Három tüdeje van, öt szíve, mindenhol létező testnyílásán a levegőt veszi, egész szervezete a sikerért pulzál

Már tudjuk, ki az Olics. Különösebben nem kell keresni, mert Olics azonnal észrevehető, hogy az életéért küzd. Három tüdeje van, öt szíve, mindenhol létező testnyílásán a levegőt veszi, egész szervezete a sikerért pulzál. Kicsit pattanásos arcú, szöghajú ember, tíz perce nézzük a meccset, és még nem állt meg. Annyit fut, hogy a futballpályát ketrec-méretűre szűkíti, mindenhol ő van. A mindenkit legyőző ketrecharcos. Olics ekkoriban, 2005-ben már huszonhat-huszonhét éves. Abban a korban, amikor a futballista már nem akar bizonyítani, mert tudja, ha addig nem bizonyított, harminc felé már késő. Mit bizonyítson? És kinek? Korábban egy horvát kiscsapatból került a Herthához, ahol eltöltött két rossz évet. Visszatért egykori horvát csapatához, az NK Marsoniához, ahol újra kezdte építeni magát. Lőtt egy csomó gólt, leigazolta az NK Zagreb, aztán a jobbik zágrábi csapathoz került, a Dinamóhóz. És még mindig nem valamelyik úgynevezett top-bajnokság jött, hanem huszonnégy éves korában került Moszkvába.

Amikor az életéért láttuk küzdeni, huszonhét volt. Valószínűleg egyedül ő tudta, hogy még minden előtte, az egész pályafutás, az egész élet. Tudnék említeni magyar játékosokat, akik huszonhét éves korukban már bepárásodott szemmel visszatekintgetnek profi pályafutásukra, vagy ugyanannyi idős korban, mint amikor Olics az életéért robotolt, a mi futballistánk Moszkvában, esetleg ugyanabban a stadionban, ahol Olics futott, ő a hideg miatt nyafog, és haza vágy. Ráadásul folyton az Intert és a Liverpoolt emlegeti, mint a jövőt. Erről se Milánóban, se Angliában nem tudnak. Olics ezalatt megy, mint a golyó, és 2010. március 30-án a Bayer München csatáraként a 92. percben kiejti a Bajnokok Ligájából a Manchester Unitedet. Ez egy pálya. Miközben Ivica Olic vívta a maga meccsét, a többi horvát is vívta a magáért, így jutott Luka Modric a Real Madridba, Ivan Rakitic a Sevillába, Mateo Kovacic az Interbe. Például, de a sor folytatható. Ivan Rakitic a Sevilla EL-kupájával

Ivan Rakitic a Sevilla EL-kupájával


A horvát válogatottban így aztán egyáltalán nem Olic a legnagyobb szám, hanem az imént felsoroltak. Ma Európában minden válogatottnak – talán a futball törpeállamait nem számítva -, amelyek egyébként többnyire a térkép miniállamai is, van legalább két világszínvonalú játékosa. Mondjuk a bosnyákoknak Prjanics és Dzeko, a ki sem jutottak közül Montenegrónak Vucsinics, Jovetics, a macedónoknakTrajkovski és Pandev. A letteknek Verpakovskis, Astafjevs, bármelyik országot e szempontból meg lehet nézni. A törpeállamok mellett akad még egy, amelyiknek voltaképp egy világszínvonalú játékosa sincs, az mi vagyunk. Volt régen, de most nincs egy se. Horvátország, tankok finom műszerrel, szurkoló

A horvát válogatottal a brazíliai világbajnokságon bármi megtörténhet. Kieshet a csoportból, és akár elődöntőig is juthat. Csoportellenfelei közül Brazília többnyire lassan lendül be, de ezt most nem engedheti meg magának, mert otthon játszik. Neymar a Barcelonában néha-néha villogott. Általában nem volt annyira meggyőző, mint remélték, ráadásul Messi úgy érezte, hogy fölöslegesen hozták a nyakára. Gyakorlatilag egymást gyengítették. A csoportellenfelek bízhatnak a nem igazán meggyőző brazil kapusokban is. Az első kapus Julio Cesar elég messze került Európától, vagy akár hazájától is, momentán Torontóban levezet. Mexikó megbízható, de igazi minőségi játékosok nélkül érkezik Brazíliába, mellettük szól viszont, hogy az amerikai kontinensen rendezett világtornákon általában jók. Kamerun válogatottja a legutóbbi hírek szerint végül, ha nagy csapatvezetői és államelnöki rimánkodásra is, de becsekkolt a reptéren, a prémiumviták nyilván a fedélzeten folynak tovább. Az afrikai ország labdarúgó szövetsége nehezen tudta megoldani a pénzügyi problémát, kénytelen volt a FIFÁ-hoz fordulni, s a nemzetközi szövetség három hónapra, kölcsönadta a kért összeget. (2002-ben hasonló volt a helyzet, a kameruniak akkor is napokig tárgyaltak a pályára lépésért kapott pénzekről, 2011-ben pedig nem is voltak hajlandók kiállni egy Algéria elleni mérkőzésre. Hogy miből fizetik vissza, nem tudni, egyik világtorna előtt szerelésük sem volt. Viszont ők kinn vannak.) Van egy kétségkívül nagy játékosuk, Samuel Eto’o, aki korábban a mi Dzsudzsákunk csapattársa volt a kaukázusi harci övezetben. Mindketten távoztak már, Samuelnek egészen Londonig sikerült visszajutni, Balázs egyelőre Moszkvában vesztegel. És van néhány nagynevű, de ma már klubjukban is többnyire csak padot koptató játékosuk, mint például Song a Barcelonában, vagy Itandje, aki korábban a Liverpoolban volt háttérember, most valahol Törökországban. De persze, ha isten akarja, a kapanyél is elsül, ezek a laza fiúk vannak annyira lazák, hogy még meglepetést is okozhassanak. Horvátország ebből a csoportból valószínűleg továbbjut – voltaképp mindhárom csapat ellen van esélye. Az egykori Jugoszlávia labdajáték-kultúrájának az erejét bizonyítja, hogy a szétesés után a legtöbb csapatjátékban igen gyorsan megerősödtek az utódországok válogatottjai. Vízilabdában már szinte kártékony, és a sportág globális kilátásait igencsak gyengíti, hogy a horvát-szerb-montenegró hármas olykor balkáni háziversennyé alakít világtornákat, kézilabdában Montenegró helyére belép Szlovénia, futballban pedig jelen van Horvátország és Bosznia-Hercegovina, most speciel Szerbia hiányzik.

Valóban nagy kérdés, hogy az első meccset hogyan éli túl Horvátország. Nem kizárólag az eredményre gondolok, hanem arra, hogy a nyitómeccs sokszor aránytalan szenvedéseket és károkat okoz a hazai csapat ellen játszó válogatottnak. Gondoljunk az 1978-as világbajnokságra, amikor hetvenvalahány percig egy szenzációs eredmény közelében voltunk, majd a hátralévő tizenkét percben elvesztettük a meccset, két legjobb játékosunkat, és összes esélyünket a továbbiakat illetően. Gém, szett, meccs, minden tízegynéhány perc alatt, és ez a veszély most is fennáll. A horvát játékosok amúgy is hajlamosak arra, ami szinte minden balkáni futballistára érvényes: a balhéra és a lelki összeomlása. Nem véletlen, hogy a nyitómeccsen nem játszhat a mostani csapat legnagyobb erőssége, Mario Mandzukic, mert az Izland elleni pótselejtezőn (figyelem: Izland, pótselejtező!) súlyosan szabálytalankodott. Végül egy meccset kapott, Brazília ellen nem játszik. Tíz meccset kapott viszont a győzelmet lelki túlfűtöttségében megemészteni normálisan nem képes Josip Simunic, aki az usztasák szokásos üdvözlésével ünnepelt. Ezt ott (figyelem: ezt ott) nem tűrik. Horvátország, tankok finom műszerrel

Maradtak még persze elegen a jók: a már korábban említettek mellett Rakitic, Perisic, Modric, Srna, és a kapus, Pletikosa. Mind meghatározó játékos a klubjában, és ezek nem szimpla európai középcsapatok: Sevilla, Wolsburg, Real Madrid, Sahktar. A második meccstől szerepeltethető Mandzukic a Bayern játékosa. Ha a nyitómeccset különösebb komplikáció, vér- és lelki veszteség nélkül hozzák, a másik kettőt valószínűleg nyerik. És a csoportkör után minden világbajnokságon új élet kezdődik.

A brazillá érett Vaderna Gábor bejelentkezését itt érik el.