Horvát múltfeldolgozás

Radonic Ljiljana

horvát politológus, a Bécsi Egyetem oktatója

Horvát múltfeldolgozás


A szocialista rendszer összeomlása után számos országban a szocializmus előtti nemzeti függetlenség időszaka volt a cél. Miközben azonban a csehek valóban büszkén gondolhattak a két világháború közötti Csehszlovákia demokratikus hagyományára, a kilencvenes évek Horvátországában az igencsak problematikus “Független Horvát Államot” (1941-1945) tekintették sokan példaértékűnek és a függetlenségi küzdelem egyik fontos állomásának. Horvátországban a történelmi emlékezet kérdése talán azért is volt olyan kiemelt jelentőségű, mert Franjo Tuđman révén az ország államfője egy történész lett, aki már 1989-ben “Bespuće povijesne zbiljnosti” [“Történelmi valóság tévútjai”] című könyvében a későbbi horvát emlékezetpolitika alapjait letette. A könyv célja az volt, hogy minden horvát megbékéljen önmagával és történelmével. Tuđman értelmezése szerint ezért a horvát függetlenségi emlékezetben ugyanúgy helyük van a náci kollaboráns usztasáknak, mint a kommunista partizánoknak, mert szerinte mindannyian - ugyan a maguk módján - végső soron a horvát szabadságért harcoltak volna. A közös emlékezetpolitikában azonban például a jasenovaci horvát koncentrációs tábort, ahol az usztasák a második világháború során százezernyi szerbet, zsidót, romát és politikai okokból bebörtönzött horvátot gyilkoltak le, kiszorította a “bleiburgi tragédia”, azaz a partizánok által 1945 májusában már brit megszállási osztrák részen, a menekülő usztasák ellen elkövetett tömeggyilkosság emléke. Azért, hogy a két tragédiát egymás mellé lehessen állítani, Tuđman tudatosan 30 ezerre “szállította le” a jasenovaci haláltábor áldozatainak számát. Tuđman a bleiburgi tragédiát egyenesen “horvát holokausztnak” nevezte el, és azt az abszurd ötletet vetette fel, hogy Jasenovacban, az usztasa haláltábor helyén kéne egy “nemzeti emlékhelyet” kialakítani, és oda kéne szállítani a jasenovaci halottak mellé a bleiburgiak csontjait is. Ezen ötlet elvezetett 1996-ban, tehát a szerbek által elfoglalt Krajina visszahódításának évében, az első komolyabb horvátországi ellenzéki mozgolódáshoz - a formálódó ellenzék nem csak Tuđman történelmi relativizmusát, de autoriter kormányzási stílusát is elutasította. Szintén emlékezetpolitikai okai voltak azon ellenzéki mozgolódásoknak, amelyek az 1990-ben “a horvát hősök terének” átnevezett zágrábi tér ellen tüntettek. Ezen a téren állt egykoron a zágrábi Gestapo- és usztasa-központ, és a háború után a teret “a fasizmus áldozatainak” szentelték. Tuđman azonban - a történelmi relativizmus és úgymond megbékélés jegyében - nem akarta az usztasákat se kizárni a horvát történelemből, és így egykori központjuk helyét “a horvát hősök terének” nevezték el. 1990-ben ez volt az új kormány első emlékezetpolitikai tette, amellyel ki is jelölte a későbbi irányt. 2000-ban, amikorra Tuđman már elhunyt és pártja, a HDZ elvesztette a választásokat, a teret ismét visszanevezték, és így azt ma megint “a fasiszmus áldozatai terének” hívják. 2000-ben ezzel befejeződött azon tuđmani kísérlet, amelyben ugyan - az alkotmányban rögzítetten is - az antifasizmus a horvát államiság egyik alaplényegét adta volna, de minden más kormányzati politika éppen ellenkező irányba mutatott. Ezen tuđmani évek során majdnem négyezer partizán- vagy antifasiszta emlékművet - sokszor éppen a horvát hadsereg közreműködésével - romboltak le, számos utcát neveztek át, stb. A tankönyvekben is megpróbáltak a “Független Horvát Állam” vélt eredményei és az usztasák gyilkosságai között különbséget tenni, aminek kb. annyi értelme van, mintha valaki különbséget akarna tenni a “jó” Harmadik Birodalom és a “rossz” nácik között. A Tuđman utáni szociáldemokrata kormányzási időszak csak rövid ideig, 2003-ig tartott ki, de a demokratizálódási folyamat, a sajtószabadság visszaállítása a történelmi emlékezetpolitikára is kihatott. Elsősorban Stipe Mesić (2000-2010) államfőnek köszönhetően jelentek meg ismét emlékezetpolitikai viták. Miközben az ún. "horvát honvédő háború" számos veteránja, karöltve a katolikus egyházzal, továbbra is szépíteni akarta a náci kollaboráns usztasák tevékenységét, Stipe Mesić ismét a második világháború alatti antifasiszta partizánharcok fontosságát hangsúlyozta, miközben ő is ügyelt arra, hogy ezt ne egyfajta Jugoszlávia-pártiságként értelmezzék mások. Amikor 2003-ban Ivo Sanader vezetésével visszatért a konzervatív HDZ a hatalomba, újra folytatódott a történelem relativizálása. A “bleiburgi tragédia” helyett ezúttal azonban a “horvát honvédő háború” áldozatai kerültek előtérbe, azaz Jasenovacot nem kérdőjelezték meg. Jasenovacban meg is nyílt egy kiállítás, amely megfelel a nemzetközi trendeknek, ami szerint egyéni áldozatokat és nem egy feltételezett nemzeti kollektívát kell a középpontba állítani. Ezen posztmodern kiállítást - ahol tehát az egyéni sorsok domináltak - a horvát EU-csatlakozás közeledtével többen is bírálták, mondván az egyéni sorsok bemutatása nem pótolhatja a nemzeti, kollektív szembenézést a történelemmel. Nem elegendő név szerint megemlíteni az áldozatokat, mert világossá kell tenni, hogy kik voltak a tettesek; hogy az áldozatokat pusztán a nemzeti hovatartozásuk (szerbségük, zsidóságuk, cigányságuk) okán ölték meg; és hogy az usztasák - ellentétben a nácik iparosított tömeggyilkosságaival - Jasenovacban primitív eszközökkel, néha kalapáccsal ölték halomra áldozataikat. A kritikák hatására részben változott a jasenovaci tábor alapterve, de a fókuszban továbbra is az áldozatok álltak, és nem a nemzeti felelősség, múltfeldolgozás, szembenézés kérdései. Az emlékezetpolitikában problematikusnak nevezhető még Sanader beszéde is, amit 2005-ben a jeruzsálemi Yad Vashem Központban tartott. A korábbi horvát kormányfő gyakorlatilag a szerbeket a mai kor nácijainak és fasisztáinak nevezte, s ezzel áttételesen a horvátokat a mai kor zsidóinak. “Olyan szörnyűséges őrület áldozataivá váltunk mi [horvátok] is, mint ami egykoron a nemzetiszocializmus és a fasizmus volt, és ezért Horvátországnál és a horvátoknál senki sem tudja jobban, mit is jelent agressziót elszenvedni” - mondta Jeruzsálemben Sanader. Sanader meg akarta fordítani az áldozat-tettes-szerepkört, és a fasizmus áldozatainak szentelt helyen egyszerűen a szerbeket nevezi fasisztának, elfelejtve a valóban fasiszta horvát usztasák szerepét. Mindez egy új emlékezetpolitikai stratégia lehetőségét jelenti: immáron nem tagadják a relativisták a fasizmus szörnyűségeit, hanem magukat állítják be a fasizmus áldozatainak. Ahelyett hogy a saját közösségünk által elkövetett bűnökre emlékeznénk, a horvát jobboldali emlékezetpolitika a holokausztot saját nemzeti céljaira használja fel.

1944. március 19.: Német megszállás vagy magyar felelősség?


A német megszállás az addigi magyar politika folytatása
Nem magyar bűn, hanem magyar trauma

SZAVAZAT UTÁN