Hajsza bérgyilkosokkal és hotelportással

Fotó: Scott Rudin Productions/Indian Paintbrush/Studio Bablesberg / The Kobal Collection / Scott Rudin Productions/Indian Paintbrush/Studio Bablesberg / The Kobal Collection

-

HÁTTÉR

Wes Anderson új filmje olyan, mintha a Fantasztikus Róka Úr forgatókönyvét Hrabal írta volna. Nem Budapesten forgatták, nem is a városról szól, mégis nagyon szerettük.


A The Grand Budapest Hotel már most az év legszeretnivalóbb filmje. Egyszerre állít emléket Kelet-Közép Európának és erősíti meg Wes Anderson helyét a legmarkánsabb kézjeggyel bíró amerikai rendezők között. A Berlinalén debütált film ugyan önismétlés, de az a fajta, amelyik a legtöbbet hozza ki a már jól ismert toposzokból – jelen esetben egy a heist film elemeit Anderson-i könnyedséggel kezelő, néha meglepően erőszakos, de összességében mégis szívmelengető alkotást. Nem véletlenül emlegettük fel a markáns kézjegyet a bevezetőben: a rendező személyét övező közhelygyűjtemény középpontja az a – nem teljesen alaptalan – állítás, hogy Anderson nem tesz mást, csak újra és újra leforgatja ugyanazt a filmet. A zsúfolt, babaházat idéző díszlet, a melankolikus, elfeledett popszámok, a jellegzetes színösszeállítások és az önsebző, a saját mikro-univerzumukban is sokszor csak botladozó főhősök már a kezdetek óta (Petárda, 1996) visszatérő elemek. A minta alól a The Grand Budapest Hotel sem kivétel – viszont annyira szórakoztató, hogy ezt nem tudjuk felróni neki. Mintha a Fantasztikus Róka Úr forgatókönyvét Hrabal írta volna.

-


A többszörösen keretes szerkezetű elbeszélés helyszíne egy fiktív állam, Zubrowka, és annak egyik leghíresebb szállodája, a Grand Budapest Hotel. Itt dolgozik a kiváló modorú és szexuális étvágyú Monsieur Gustave (Ralph Fiennes), a legendás concierge, aki minden jólneveltsége ellenére még egy káromkodás-generátort is tudna üzemeltetni. Egy eltűnőben lévő értékrend utolsó képviselője ő, akiben ott dolgozik a kispolgári optimizmus. Keze alá dolgozik a londiner, Zero Mustafa (Murray Abraham). Amikor Monsieur Gustave idős szeretője, Madame D. (Tilda Swinton brillírozik a rá osztott szerepben) meghal, kiderül, hogy örökségül hagyott a férfira egy felbecsülhetetlenül értékű festményt – ami után el is indul a hajsza, bérgyilkosokkal (William Dafoe), elkényeztetett arisztokratákkal, síelőkkel és cukrászokkal. Anderson érezhető lelkesedéssel fűzte fel a jobbnál jobb fordulatokat a vékonyka történetre – a majdnem két óra észrevétlenül telik el, a színészek érezhető örömmel lubickolnak a szerepükben, még akkor is, ha csak egy pár perces cameo erejéig tűnnek fel (például Bill Murray).


Ennek ellenére, akárcsak A Wall Street Farkasánál, az eufória a film végén itt is benyújtja a számlát:  hiába a sok mosoly, mindkét esetben érezzük a téma szomorúságát. Hiába szeretik a nácik a süteményt, attól még a szállodából barakkot csinálnak, az emberekre ráül a pesszimizmus, szép lassan minden az enyészeté lesz. Ennek ellenére nem megy olyan mélységekbe, mint Leonardo DiCaprio egy vakondtúrásnyi orrcukor elfogyasztása után. Ha el is szorul a torkunk a jelenben már szinte üresen álló hotel miatt, mindig akad valami, ami hálóként megfog bennünket, mielőtt igazán belemerülnénk a letargiába. A The Grand Budapest Hotel talán csak egy rutinmunka volt Wes Andersonnak – de attól még hatalmas szíve, szemet gyönyörködtető díszletei, emlékezetes fordulatai és olyan alakításai vannak, amiket garantáltan sokáig emlegetünk majd.

-