„Ha pocsolya, akkor mi tettük azzá”

Fotó: Vs.hu / Hirling Bálint / Vs.hu / Hirling Bálint

-

Krusovszky Dénes költő, író első prózakötete, A fiúk országa most jelent meg a Könyvhétre. Infantilis férfiakról, a kommunikáció képtelenségéről és az irodalmi belterjességről beszélgettünk vele.


Az egyik novellában használod az „elcseszett harmónia” szókapcsolatot, ami azért maradt meg bennem annyira, mert jól tükrözi az egész könyv hangulatát.   Tényleg jól passzol arra a világra, azokra a helyzetekre, amelyek engem érdekeltek. Nem történnek hatalmas tragédiák ebben a könyvben, a hétköznapi élet apró történéseiből próbáltam kigyúrni valami olyat, aminek mégis van jelentősége. Nem az egyébként a magyar irodalomra jellemző szocio vonulatot akartam folytatni, a lepusztultság ábrázolását. Ehhez képest elég reménytelen, kilátástalan világ ez, amelyben feltűnően sok az alkoholista például.   Nyilván az alkoholizmus válasz sok mindenre. Az érdekelt engem igazán, hogy mennyire nem tudnak kommunikálni egymással az emberek, lényegi beszélgetések helyett pedig különböző pótcselekvéseket találnak ki maguknak. Az alkoholizmus is egy ilyen pótcselekvés: levezető szelepe valami kibeszélhetetlen vagy rejtegetni akart frusztrációnak. Azt érzem igazán kilátástalannak, hogy nem „kiteregethető” a másik számára az életünk. Még ahol alapvetően jó a viszony a szereplők között, ott is valahogy nem sikerül megbeszélni fontos dolgokat. Hogyan lehet jónak nevezni egy olyan kapcsolatot, amelyben semmi fontosat nem oszt meg például egy férfi a szüleivel? Mitől jó egy ilyen viszony?   Attól, hogy nem a másik személyiségének a felszámolásáról szól. Megférnek egymás mellett, legalább nem ölik egymást folyamatosan. A szülő-gyerek kapcsolatokról jut eszembe az utolsó novella, ahol a főhősnek, az apának – aki folyton utazgat, és próbálja a saját művészi ambícióját kiélni – néha eszébe jut, hogy van egy gyereke. Ez is egy fontos dolog, amiről viszonylag kevés szó esik, hogy mennyire „távol van” az apák többsége a gyerekétől.


-


A nők is erőtlenek és súlytalanok a könyvben, már ha egyáltalán jelen vannak. Magányosak ezek a fiúk.   Pont erről szól a könyv. Van itt egy maszkulin, férficentrikus világ, amelyben ezek a fickók mégsem érzik jól magukat, nem tudnak szót érteni egymással sem, meg a nőkkel sem. Azért fiúk országa, mert ennek az egész közegnek a működése infantilizálja a benne élő férfiakat. Azt próbáltam meg belülről megmutatni, hogy mennyire nem működik ez a macsó, de infantilis világ. Mit értesz infantilizmuson?   Például azt, hogy képtelenek kifejezni az érzelmeiket, titkolóznak, folyamatosan kis titkos életeket kreálnak maguknak, mert azt gondolják, hogy az ő vágyaik nem kommunikálhatóak a másik fél számára. Az összes kocsmázás, közös focimeccsnézés számomra olyan, mintha menekülnének a nők elől a saját, férfi köreikbe. Persze a művészet is lehet egy ilyen infantilis menekülés. Ha a budapesti éjszakában mászkál az ember, akkor sok olyan figurával találkozhat, akik művészek, de nincs semmilyen produktum, amit fel tudnának mutatni, emiatt aztán egy üres térben lebegnek, mert az identitásuk valami olyasmire épül, ami nem létezik. Könnyű párhuzamot találni a kortárs irodalmi élet alkotóival, pláne ha onnan nézzük, hogy ki tud megélni az irodalomcsinálásból. Gondolom, ez is hozzájárulhat egyfajta identitásbéli elbizonytalanodáshoz.   Biztosan. Egyébként az egyik novella főhőse, aki ezzel a problémával küzd, az első verzióban egy íróember volt, de azután fotós lett belőle. Nem akartam, hogy elkezdjenek tippelgetni az ismerőseim, kit írtam bele a könyvbe. A költészetből szerintem soha nem lehetett megélni, és ez nem is baj, mert annak nincs értelme, hogy valaki olyan mennyiségű verset „termeljen”, hogy a honoráriumokból fenn tudja tartani magát. A költészet mindenhol – legalábbis amennyire én tapasztaltam – a benne részt vevők szívügye. De ha visszanézünk a klasszikus szerzőkre, Radnóti és Kosztolányi se a versírásból élt. Én azt látom, hogy azok a jó alkotói periódusok, amikor van egy olyan munkád, amely nem viszi el az összes idődet – a fordítás például tud ilyen lenni.


-


Szerinted az államnak mekkora szerepet kellene vállalnia az írók „eltartásában”?   Az eltartás talán túlzás, de támogatásra mindenképpen szükség van. Egy olyan kultúrafinanszírozó rendszer kellene, amelyben sokkal több az egyensúlyozó elem, merthogy a mostaniban már alig van. Az utóbbi években a szakmaiság egyre kevésbé tényező, ahogy az NKA-s kuratóriumokat összevonták, a kurátorokat lecserélték. De még nem romlott el teljesen a rendszer. Lehet még rosszabb?   Lesz is szerintem. Most májusban a Magyar Művészeti Akadémia éves közgyűlésén Halász János kultúráért felelős államtitkár elmondta, hogy az állam pénzosztóként szeretné átadni a helyét egy nagy megbecsültségű szakmai szervezetnek. Ez a gyakorlatban csak azt jelentheti, hogy az NKA-t bele fogják darabolni az MMA-ba, és akkor tényleg lesz egy nagy elosztó szervezet. Olyan, amilyen. Ez azért elég gáz.


-


Nagyon sokat fordítasz, évekig gondoztad a JAK világirodalmi sorozatát, most voltál kinn több hónapot Amerikában egy ösztöndíjjal, tehát látod egy kicsit felülről-kívülről is az itthoni irodalmi életet. Onnét nézve mennyire tűnt belterjesnek, „kis pocsolyának” a „nagy pályákhoz” képest?   Szerintem ez a kérdés a fejekben dől el, ha pocsolya, akkor mi tettük azzá. Az a probléma, hogy a magyar írók egy jelentős része nem tud arról, mi folyik az irodalomban külföldön. A tájékozódáshoz eleve olvasni kell valamilyen idegen nyelven, mert prózafordítások még úgy-ahogy vannak, de a kortárs versfordítás nagyjából 20 éve megszűnt. Azóta csak folyóiratokban jelennek meg itt-ott külföldi művek, de azok is inkább olyan szerzőktől, akik a 80-as években voltak a csúcson. Ezért gondolják sokan, hogy nagyon kell kaparni az itthoni szemétdombon, mert úgy élnek, mintha ezen kívül nem lenne másik világ. Ez a mi kis terünk is sokkal izgalmasabb lenne, ha nem éreznénk azt, hogy be vagyunk ide zsugorítva. Ki kell mozdulni, találkozni külföldi írókkal, külföldi irodalmat olvasni, és akkor rájössz, hogy nem is annyira szűk ez a mi világunk. Nem pont a szűkösségére lát rá ilyenkor az ember?   Nem, mert azt látod, hogy szóba tudsz állni egy román költővel, egy bosnyák íróval meg egy német műfordítóval. Nem csak a legismertebbeknek van lehetőségük külföldi fesztiválokra járni. Persze, ha az a célkitűzés, hogy csak a magyar nemzeti művészeknek a kiállításaival legyen tele a Műcsarnok, akkor nem kell csodálkozni. Ez a mentalitás tényleg érezheti rosszul magát, gondolhatja azt, hogy a nyugati művészeti szcéna mennyire dekadens – egyszerűen azért, mert nem ismeri, nincsenek hozzá csatornái, de nem is érdekli. Másrészről az azért nagyon vicces volt, amikor a New York-i írók arról panaszkodtak, hogy mindenki ismer mindenkit, sőt mindenkivel dugott is már. Ugyanez visszatérő téma Pesten, de néhány hete jártam a bukaresti költészeti fesztiválon, és ott is azzal fogadtak, de jó, hogy jöttünk, végre nem csak ugyanazokat az arcokat lehet látni.