George Lakoff: „Orbán Viktor, a szigorú apa”

Fotó: szpot.hu / Béla Fotós

-

A konzervatívok évtizedek óta építik a maguk és szavazóik világképét, miközben a liberálisok nem értik, hogy állandó baloldali okoskodásuk miért nem talál nyitott fülekre. Politikai közép és pártatlan szavazók nem léteznek, "elefántokra" pedig nem szabad gondolni - állítja a University of California, Berkeley nyelvészprofesszora.


George Lakoff Budapesten, a Közép-európai Egyetemen (CEU) tartott előadást nyelv, metaforák és politika kapcsolatáról. Soros György az első sorból figyelte, mit mond a kaliforniai nyelvész és matematikaprofesszor. Lakoff szerint az emberi értelem, hozott tapasztalataink és gondolati struktúráink nagyban meghatározzák, kire fogunk szavazni. Ezeket kell tehát meglovagolniuk a politikusoknak. A hithű liberálist (az amerikai politikában a liberálisok inkább az európai baloldalnak felelnek meg annyiban, hogy a társadalom megszervezésében nagyobb szerepet szánnak az államnak, mint a konzervatívok. A mai Magyarországon, mint oly sok minden, ez is másképp van – a szerk.) arra kértük, magyarázza már el nekünk, miről szól a kutatása.


Mi köze a metaforának a politikai gondolkodáshoz?

A kilencvenes években az amerikai progresszívek (a Demokrata Párt) és konzervatívok (a Republikánus Párt) morális rendszerét vizsgáltam. Azt láttam, hogy mindkettőjüknél az alap egy központi metafora. A metafora nem csak egy nyelvi jelenség, hanem egy hatalmas tudatalatti metaforarendszer része (erről bővebben keretes írásunkban – a szerk.). Sokáig nem értettem, miért van az, hogy a republikánusok többsége elutasítja az abortuszt, támogatja a fegyvertartást, valamint ellenségesen viszonyul a környezetvédelemhez és a progresszív adóreformhoz (ami az adózásnál figyelembe veszi a jövedelmi különbségeket – a szerk.) is. Aztán egy tanítványom rávilágított arra, hogy a nemzetre sokszor mint családra tekintünk. Így állt össze, hogy azok a metaforák, amelyek a politikában számítanak, valójában két családmodellen alapulnak, ezeket nevezem én „szigorúapa”-, illetve „gondoskodószülő”-modellnek.



 A szigorú apa a politikában?

A férfi, az apa centrális figura, ő a morális példakép, ő támogatja és védi családot, de ő dönti el azt is, mi a jó és mi a rossz. Az ő feladata, hogy megtanítsa a fiataloknak, mitől válhatnak morális lényekké. A konzervatívok ugyanis feltételezik, hogy a gyermekek rossznak születtek, csak azt teszik, amit éppen jónak látnak – hasonlóan gondolkodnak a liberálisokról is, innen a “feelgood liberalism” kifejezés (jelentése: érezd-jól-magad-liberalizmus - a szerk.) –, ezért meg kell őket fegyelmezni, akár tettlegesen is. A fegyelmezett ember kiléphet az életbe, és meg tudja magának keresni a mindennapi betevőjét. Aki erre nem képes, az a konzervatív elképzelés szerint nem elég fegyelmezett. A szegényeket elpuhultnak, fegyelmezetlennek látják, és úgy gondolják, hogy a közjavak függővé teszik az embereket. Ez áll annak is a hátterében is, hogy az amerikai kormány már jó ideje nem működik (interjúnk a „shutdown”, az amerikai államszervezet megbénulása idején készült – a szerk.), hiszen a konzervatívok nem szeretnék, ha életbe léphetne az egészségügyi reform, aminek révén az állam többeknek biztosítaná az ellátást.

A konzervatív gondolkodásban létezik egy hierarchia is: legfelül van isten, aki dominálja az embert, az ember pedig dominálja a természetet. Nem szeretik például a környezetvédelem gondolatát, mert szerintük a környezet csupán azért létezik, hogy az emberek kizsákmányolhassák. Emellett úgy vélik, hogy mindenben döntsön a piac. Szerintük nincs szükség szabályozásra, adókra, munkavállalói jogokra, és olyan tudományra sem, amely szembemegy az érdekeikkel. Nem hisznek a globális felmelegedésben, hiszen az sérti a piac érdekeit, de hisznek a nukleáris energiában vagy a palagáz-kitermelésben, mert az viszont piacbarát.


parallax_idezetek_keszen-01

És milyen a liberális modell, milyen a gondoskodó szülő?

A progresszívoknál ez teljesen más struktúra. Ott két szülő van, akinek ugyanakkora a felelőssége, és mindkettő feladatának érzi, hogy kommunikáljon a gyerekkel, figyeljen az igényeire, és arra nevelje őt, hogy legyen együttérző, legyen képes társadalmi felelősségvállalásra.

Ez a progresszívok politikafelfogásban azt jelenti, hogy az állampolgárok felelősséget vállalnak a kormányon keresztül, amely egyenlően szolgáltatja mindenkinek a közjavakat, utakat, hidakat, oktatást, egészségügyi szolgáltatásokat, rendőrséget, nemzeti bankot, tudományt, egyetemeket. Nem élhetsz teljes életet ezek nélkül, de a piac sem működhet nélkülük.


A baloldali hiedelmekkel szemben a konzervatívok nem buták és még csak nem is rosszindulatúak, csak más az elképzelésük a morálról.

És mi van a politikai középpel?

Olyan, hogy politikai közép nem létezik. Ez csak a közvélemény-kutatók műve: ha kellően pártatlan kérdéseket teszel fel az embereknek olyan kérdésekről, mint egészségügy és oktatás, akkor nagy valószínűséggel egy haranggörbét fogsz látni, azaz a legtöbb ember valahol középen lesz. De ez azért van így, mert a közvélemény-kutatók nem kérdeznek senkit a szigorúapa- és a gondoskodószülő-modellről. Ha arról kérdeznék őket, hogy ideológiailag hol állnak - és mostanában már készültek is ilyenek felmérések -, akkor azt látnánk, hogy sokkal inkább a két oldalon összpontosulnak az értékrendek, középen meg jóformán nincs semmi. Van, aki bizonyos kérdésekben jobboldaliként is balra húzna, de a közép akkor is üres lenne, hiszen a középnek nincsen ideológiája.

Viszont azt is tudjuk, hogy a lakosság körülbelül egyharmada konzervatív, egyharmada progresszív, a maradéknak pedig mindkét modell a fejében van. Ide tartoznak például a mérsékelt konzervatívok, akik alapvetően konzervatívnak tekintik magukat, de képesek bizonyos kérdésekben elfogadni a progresszív álláspontot is.


parallax_idezetek_keszen-02

Mi következik mindebből a politika alakításában?

A demokraták leginkább a közvélemény-kutatások adataira támaszkodnak. Így hajlamosak jobbra mozdulni, remélve, hogy ott érnek el több szavazót. A baj az, hogy ilyenkor nem csinálnak mást, mint aktiválják a választók tudatában a konzervatív gondolatokat és gyengítik a liberálisabb elképzeléseket. Ez leginkább hosszú távon káros, hiszen minél többet használják évek alatt a konzervatív nyelvezetet, annál inkább erősödik a választókban a konzervatív ideológia.

A konzervatívok ezzel szemben ragaszkodnak az álláspontjaikhoz és inkább szofisztikált kommunikációs rendszerükre építenek, amelyet Lewis Powell dolgozott ki, még mielőtt Nixon kinevezte volna legfelsőbb bírónak. A pártnak nagyon sok agytrösztje van, ezek a legtehetségesebb kutatókat és véleményformálókat alkalmazzák. 1971 óta vannak könyvkiadóik is, amelyek megjelentetik ezen értelmiségiek könyveit, valamint létrehoztak olyan intézményeket, mint például a virginiai Leadership Institute, amelyek konzervatív szónokokat képeznek. Ráadásul ezek az intézmények más országokban is jelen vannak. Szóval itt van ez a hatalmas szervezet, amely három-négy évtizede kommunikálja a konzervatív álláspontokat és kitalálja, mit és hogyan kellene mondani. Viszont hozzátenném, hogy a baloldali hiedelmekkel szemben a konzervatívok nem buták és még csak nem is rosszindulatúak. Legtöbben morálisak és okosak, csak éppen egy másik morális kódot alkalmaznak.


parallax_idezetek_keszen-03

Hogyan érvelnek a liberálisok?

A liberálisok nagy hangsúlyt fektetnek a felvilágosult gondolkodásra és a tiszta logikára, de elfeledkeznek arról, hogy a való életben nem a formális logika, hanem értékek mentén érvelünk. A nyelv nem semleges. Mivel a nyelvhasználat egy agyi folyamat, minden szó életbe léptet egy-egy áramkört. Írtam egy könyvet Ne gondolj az elefántra! címmel (a könyv egyik társszerzője Howard Dean, a demokraták 2004-es elnökjelöltje volt, az elefánt pedig utalás a republikánusok kabalájára – a szerk.), ami azt mondja, hogy amikor tagadsz egy elképzelést, azzal valójában aktiválod azt a gondolatot másokban. A lehető legrosszabb, amit egy politikus tehet, a mítoszrombolás: felhozni egy másik politikai párt érveit és pontról pontra cáfolni azokat. Ezzel lényegében elismételjük hallgatóságunknak az ellenoldal érveit. A politikusoknak inkább saját morális rendszerüket kell ismertetniük. Meg kell tanulniuk, hogyan beszéljenek a saját értékrendjüknek megfelelően. Ehhez kell egy megfelelő narratíva, ugyanis minden narratívának morális alapja van. Vannak benne például hősök és kihívások.

Azokhoz az emberekhez kell beszélni, akik már az oldaladon vannak, vagy akik valamelyest mindkét oldallal szimpatizálnak, és valami újat nyújtani, ahelyett, hogy elismételnéd az ellenfeled érveit. Például ahelyett, hogy elmondanád: nem értesz egyet azzal, hogy a szabadság az, amikor bármit megtehetsz, a saját megfogalmazásodat kell ismételgetned. Ami szólhat talán úgy, hogy egy szabad világban mindenkinek joga van a jó oktatáshoz. És szabadság az is, hogy mindenkinek van egészségbiztosítása. Hozzáteheted, hogy ha nem épülnek utak, akkor nem szabad az ember, mert nem tud közlekedni. Ezért a szabadsághoz tartozik, hogy legyen infrastruktúra, rendőrség, és így tovább. Szóval alternatívát kell kínálnod, és ehhez olyan körítést adni, amelyet az emberek legalább annyira igaznak fogadnak el, mint az ellentétes oldal támogatói a nekik tálalt történetet.


 

A DDB reklámügynökség 1964-es mesterműve: innentől Barry Goldwater republikánus elnökjelölt neve egyet jelentett az atomháborúval. Legalábbis a választók számára.


Hogyan vált az egészségügyi reform az egészségügy államosításává Amerikában?

Amikor Obama bevezette egészségügyi reformját, annak minden része a lakosság 60-80 százalékának támogatását élvezte. Például megszüntette azt a rendszert, amelyben bizonyos betegségek megléte esetén a biztosítók visszautasíthattak jelentkezőket vagy egy bizonyos összeg fölött már nem kellett fizetniük a rákbetegek kezelésének költségeit, hanem ezeket a betegekre terhelhették. A republikánusok soha nem a reform egyes részeibe kötöttek bele, hanem egyben támadták az egész csomagot, mondván: itt közjavak újraelosztásáról van szó (Frank Luntz republikánus stratéga ötlete volt, hogy kiáltsák ki a csomagot az egészségügy államosításának – a szerk.), amelyeket a kormány a saját céljaira akar felhasználni. A támadás során nem volt szó egészségügyről, csakis a közjavak újraosztásáról. Így alakulhatott ki egy olyan helyzet, hogy emberek, akiknek alapvetően tetszettek az egészségügyi reform részletei, magát a reformot elutasították. Ez azért történhetett így, mert az agynak két különböző részét szólították meg. Nagyon okos húzás volt, Obama pedig soha nem tudott ebből felépülni. Még csak nem is értette, mi történt. Helyette a demokraták írtak egy emailt az önkénteseknek, hogy itt ez a 24 nagyon szép dolog, ismertessétek meg a szomszédokkal, majd a “könnyebb megjegyezhetőség kedvéért” leírták ezeket három nyolcas csoportban is. Mondanom sem kell, nem sokakban maradt meg.

Magyarországra is alkalmazható a politikaiszülő-modell?

A magyar eset különösen problémás, részben a kommunista múlt miatt. Nagyon sokan élnek itt, akik hozzászoktak a kommunista rendszerhez, amelyben az volt az alapideológia, hogy az állam segít és oltalmaz. Ez még akkor is aktívan él egyesekben, ha az állam valójában szigorú is volt és elnyomó. Adott munkát, még ha nem is jót, és ezért egyesek hálásak neki. Tehát volt egy párt, amely megtestesítette a szigorú apát, és erősen élt az emberekben a kép, hogy ez az apa gondoskodik gyermekeiről. Most Orbán Viktor a szigorú apa, ő irányít, és megteheti, hogy államosítja a magánnyugdíjakat, majd azt mondja, hogy azért tette, mert a piacra bízva az állampolgárok elveszíthetik azt a pénzt, amelyet évek alatt megkerestek.


fotó: CEU


Névjegy

A 72 éves George Lakoff több mint negyven éve tanít nyelvészetet a University of California, Berkeley-n, fő területe a metaforakutatás. A kilencvenes évek óta aktívan foglalkozik a politikai kommunikációval is. Alapított egy liberális agytrösztöt, a Rockridge Intézetet és rendszeresen elemez politikai üzeneteket a Huffington Post-on. Magyarul mostanái csak a Ne gondolj az elefántra! című könyve jelent meg, melyet a 2004-es elnökválasztás előtt írt (közösen Howard Dean demokrata elnökjelölttel), hogy nyelvhasználati tippeket adhasson politikusoknak és aktivistáknak.

Nyelvészként a leghíresebb munkája a Mark Johnson filozófussal írott Metaphors We Live By (Metaforák, melyek szerint élünk), melyet sokan a kognitív nyelvészet egyik alapművének tekintenek. Ebben írja le, hogy gondolkodásunk egy metaforikus fogalmi rendszeren alapul: olyan nyelvi fordulatok, mint "az élet egy utazás" vagy "az idő pénz", beépülnek a gondolkodásunkba és meghatározzák, hogyan látjuk a világot. Tavaly a The New Yorker monumentális írásban mutatta be, hogyan ihlette meg ez a könyv John Quiada-t, az ithkuil nevű mesterséges nyelv alkotóját. Lakoff munkájára támaszkodva egy olyan nyelvet hozott létre, amely lehetővé teszi, hogy a beszélők a lehető legrövidebb és legprecízebb formában kommunikáljanak, anélkül, hogy mindenféle zsargon vagy metafora mögé rejtenék a valós jelentést. Az új nyelvnek főleg a volt Szovjetunió területén lettek rajongói: Kijevben megalapították az ithkuilnak szentelt Hatékony Fejlődés Egyetemét, orosz és kazah üzletemberek pedig ennek segítségével próbálták meg gondolkodásukat megszabadítani mindenféle nyelvi sallangtól. Rengeteg terrorista is ithkuil tanulásra adta a fejét, bár náluk a motiváció kevésbé érthető. Az ithkuil nyelvet Lakoff is figyelemre méltó munkának találta, bár voltak azzal szemben fenntartásai. A metaforák ugyanis Lakoff szerint kitörölhetetlenek az emberi gondoskodásból, ezért egy olyan nyelv, amely nem számol velük, a mindennapokban teljességgel használhatatlan.


parallax_idezetek_keszen-04

Hogyan születnek a metaforák?

“A legtöbb gondolat tudat alatt születik. Miközben gondolkodsz, számtalan párhuzamos hálózaton ezer villanás történik egyszerre. Egyszerűen nem tudod ezt mind követni és a döntéseidet rendszerint tudat alatt hozod, körülbelül fél másodperccel azelőtt, hogy tudatosulna benned. A keret (hogy egy-egy gondolat milyen asszociációkat kelt, illetve milyen gondolati és érzelmi összefüggésekkel társul – a szerk.) határozza meg, mi történhet egy adott helyzetben. Rengeteg dolgot el tudsz képzelni, viszont ha valami váratlan történik, akkor az összetöri a keretet. Például, ha ülsz egy étteremben az asztalnál, nem várod, hogy átrohanjon előtted egy sereg elefánt, az egyszerűen nem fér a keretedbe. Ha viszont két neuron vagy két gondolat gyakran együtt van használatban, akkor mindkettő erősödik, és a kettő végül utat vág egymás felé. Ez lesz a metafora. A kutatásunk elég sokat elárul a mai politikáról. Azt biztosan elmondhatjuk, hogy minden politika morális. A politikus azt mondja, azért kell valamit megtenni, mert az jó. A politikusok közti véleménykülönbségek pedig leginkább a különböző morális kódjaiknak köszönhetők” - mondja Lakoff.