Forza Milan!

Fotó: Getty Images / Grazia Neri / Getty Images / Grazia Neri

-

HÁTTÉR

Az igazi Milan-szurkoló a nehéz pillanatokban is kitart, a nem túl dicső jelenben szívesebben emlékezik a múltra, és alighanem összesírja majd a pamlagot, ha az Európa Liga-szereplés sem jön össze.


Van, aki örökli a kedvenc csapatát valamelyik felmenőjétől, és van, aki azért szurkol egy adott klubnak, mert a számára legkúlabb zenekar abból a városból származik. És persze akad olyan drukker, aki a legalapvetőbb indokkal választ csapatot: a játékosai miatt. Még akkor is, ha a tulajdonos a bolygó egyik legnagyobb bunkója. Hogy miért lettem Milan-szurkoló? Azért, ami miatt a rendszerváltás környékén sokan kerestek külföldi kedvencet maguknak: egyre nyilvánvalóbbnak tűnt, hogy magyar klub itt emberöltőkön át nem fog nemzetközi szinten semmit elérni, a válogatottról nem is beszélve. És hogy konkrétan miért a Milan? Az 1988-as Eb-döntőben látott holland válogatott engem is elvarázsolt, és akkor tudatosult bennem, hogy az Oranje három nagy ásza, Marco Van Basten, Ruud Gullit és Frank Rijkaard ugyanannál az egyesületnél focizik. Az én Milan-rajongásomért ők a felelősek, de aztán Franco Baresit, Paolo Maldinit, Billy Costacurtát és a többieket sem volt nehéz megkedvelni.


Ami miatt mindenképp jó volt a csapat drukkerének lenni az elmúlt negyedszázadban, az egyrészt a Sacchi/Capello-korszak számos scudettóval és BEK/BL-győzelemmel, másrészt a nullás évek Ancelotti-érája olyan játékosokkal, mint Sevcsenko, Inzaghi, Seedorf, Kaká, Pirlo, Nesta stb. Ami miatt meg nem volt olyan jó, az maga a góré, Silvio Berlusconi, aki a számomra amúgy is alapjáraton megvetett politikusok közül is különösen masszív lenézés tárgyát képezi. Kamaszként 1988-ban még fogalmam sem volt, hogy ki ő, és mai aggyal már nyilván nem választanék olyan csapatot, amelynek ő az elnöke, de a korai években annyira megkedveltem a rossonerit, hogy miatta már nem volt szívem elpártolni tőlük.


Ha ki kéne emelni a legpozitívabb Milan-emlékemet az elmúlt 25 évből, akkor rögvest kettőt mondanék. Az egyik a ’94-es BL-döntőben az esélyesebbnek vélt Barcelona 4-0-s letarolása (saját személyes anekdota, hogy másnap 4-esre írtam meg az angol alapvizsgámat), a másik pedig a 2007-es BL-győzelemhez kötődik, de nem maga a döntő, hanem egy fordulóval korábban, a Cristiano Ronaldóval felálló Manchester United 3-0-s elintézése. Ez volt az a két meccs, amikor az én emlékeim szerint a csapatom a létező legmagasabb szinten futballozott.


És ha nagyon muszáj legrosszabbat mondani, akkor nyilván a 2005-ös BL-döntő elszórakozását választanám (amit meg egy focis szemsérülésből lábadozva szenvedtem végig, és nem akartam hinni az akkor csak egyetlen működő szememnek). De a szurkoló próbálja ezeket valahogy kizárni, ami persze nem könnyű, mint ahogy azt se jó érzés látni, hogy a csapat jelenleg a Serie A középmezőnyében szerencsétlenkedik. De lesz majd jobb, ebben biztos vagyok, mint ahogy abban is, hogy hamarosan már nem Silvio Berlusconi vezeti majd a klubot, és akkor már nem kell annyi zrikálást hallgatnom a focis társaimtól, hogy miért Milan-mezben játszom. Végezetül pedig álljon itt egy szubjektív 11 az elmúlt 25 évből: Rossi – Costacurta, Baresi, Nesta, Maldini – Rijkaard, Pirlo, Kaká, Gullit – Sevcsenko, Van Basten. Bocs, Seedorf, de valakit ki kellett hagynom a középpályáról.  

A vállaltan elfogult szurkolói vallomások eddigi részei:

Bármi is történik, a Liverpool mindig menő lesz Nem sokon múlt – Roma ti amo A szükséges szentek