Föderációt? Szubszidiaritást!

Pogátsa Zoltán

közgazdász, a Nyugat-Magyarországi Egyetem docense

Föderációt? Szubszidiaritást!


Angela Merkel szerint az eurozóna és ezzel együtt az Unió megmentéséhez a költségvetési politika közösségi szintre emelésén keresztül vezet az út. Miután Németország bérvisszafogással lehalászta az eurózónát, Merkel lett Európa legbefolyásosabb politikusa, és elindultunk ezen a federalizáló úton. Ez egy veszélyes fejlemény, amely téves diagnózison alapul. A hamis kórmeghatározás lényege, hogy egyes tagállamok túlköltekeztek, ezért szövetségi dadusra lesz szükségük. Ez egész egyszerűen nem igaz. Írország, Portugália, Szlovénia, Észtország, Ciprus adósságállománya nem volt magas a válság előtt, Görögországé pedig a nyolcvanas években nőtt az egekbe, nem az eurózóna évtizedében. Mindezen országok összeomlását sokkal mélyebb és kiterjedtebb okokra lehet visszavezetni, nem utolsó sorban az eurózóna szerkezeti hibáira (szuboptimális valutaövezet, közös bérpolitika hiánya), illetve az egyes tagállamok nagyvállalati szektora által foglyul ejtett nemzeti politikai elitekre, offshore sebektől vérző korrupcióba fulladt politikai rendszerekre. A költségvetési politika közösségiesítése veszélyes és demokráciaellenes egészen addig, ameddig az Európai Bizottság nem válik Európa tényleges kormányává, azaz nem lesz közvetlen választásokon számon kérhető az uniós polgárok által. A fiskális politika ugyanis - szemben azzal ahogy Barroso és Merkel be szeretné mutatni - nem szimpla technokrata ügy. Hayek és von Mises, az osztrák iskola két nagy gondolkodója visszatérően figyelmeztettek, hogy a közgazdász munkája nem olyan, mint a mérnöké, akinek adva van a kiindulópont és a végcél is, csak a köztes folyamatokat kell kiszámolnia.  A költségvetési döntések megalapozása mindig értékválasztásokon múlik. Kit adóztassunk? Kinek csoportosítjuk át a forrásokat? Hova fektessen be az állam? Milyen szabályozási környezetet teremtsen az adó és társadalompolitikájával? Ezek nem közgazdaságilag, matematikailag vagy jogilag meghatározható célok, hanem a társadalmi értékrendszer kérdései. A technológiai haladás, az egyenlőség, a szolidaritás, a fenntarthatóság, a hagyományőrzés, az egészséges társadalom, a biztonság és számos más érték verseng az a különböző adókból előálló szűkös erőforrásokért. Ezek között választani bürokraták nem tudnak legitim módon, demokráciákban ezért tartunk választásokat. Ha egy országban nem megfelelő a költségvetési politika, akkor az adott ország politikai berendezkedésén kell javítani. Át kell alakítani az adózás forrásait, illetve a kiadásokat. Egy gyorsan cserélődő, helyismerettel nem rendelkező brüsszeli technokrata elit ebbe a folyamatba csak olyan redukcionista módon tud belenyúlni, hogy abból az állandó megszorítások intézményesítése sül ki. Alapvetően hiánycélok betartatása lesz a tényleges tevékenységük, amely ugyanúgy rövid távú és fenntarthatatlan folyamatokat generál, mint az IMF és a Világbank sokat kritizált programjai. Szóltunk előre. Arról nem is szólva, hogy az eddig generált adóssághegyekre mindez elvileg sem jelenthet megoldást. Azt jelentik-e az eddig leírtak, hogy mindenhol tartózkodnunk kell az unió federalizálásától? Ellenkezőleg. Az unió legsikeresebb és legnépszerűbb vívmányai (Erasmus, Schengen, közös jogrendszer, stb.) közösségi szintűek. A globalizált világ telis tele van olyan problémákkal, amelyek az államok közötti versengést használják ki, vagy csakis államok közötti együttműködéssel oldhatók meg. Ilyenek a globális éghajlatváltozás, a migráció, a fenntartható közlekedés és szállítás, az offshore megszüntetése, a fenntartható és egészséges élelmiszerellátás megteremtése, a szociális dömping megállítása. Az uniós polgárok az eurobarometer felméréseken keresztül folyamatosan közlik, mi az, ami igazán fontos nekik: a munkahelyek, a korrupció csökkentése, a fenntarthatóság, a biztonság. A fenntartható gazdaság az a terület, ahol talán a legtöbbet tett a közösségi Európa, és ahol legmesszebb jutott a globális gazdaság nagy pólusai közül. Természetesen még ez is messze van a tényleges fenntarthatóságtól, és ma már egy egész kontinens elkülönülő erőfeszítései is kevésnek bizonyulnak: lásd Kyoto, Fukushima. A jelenleg csupán szólamok szintjén létező ’Szociális Európa’ azonban logikus területe lenne a közösségiesítésnek. A jóléti állam olyan európai civilizációs vívmány, ha tetszik europaicum, amely a sokszor üresen és nagyzóan hivatkozott görög-római-judeo-keresztény értékrend, az emberi szolidaritás, empátia és a szabadság eszményeinek kiteljesedése szempontjából minden más társadalmi formánál jobb volt. A Churchilltől rongyosra idézett mondás, miszerint a demokrácia nem tökéletes, de nem ismerünk nála jobbat, a második világháború utáni jóléti államokra fokozottan áll.  A demokráciánál csak egy stabilabb intézmény van, a jóléti államra épülő demokrácia. Bár egyes országokban erősen erodálódott (Nagy-Britannia, Németország), a legsikeresebb európai országokban máig fennmaradt (Skandinávia, Hollandia, Ausztria). Margaret Thatcher legszebb álma vált valóra azzal, hogy a jóléti rendszereket csak névlegesen működtető dél- és kelet-európaiakat beengedték az unióba anélkül, hogy előtte közös érdemi joganyag született volna a jóléti minimumról. A szuper olcsó keleti munkaerő, az adóverseny, az állandó megszorítások, a Laval és a Rüffert jogesetek, a szakszervezetek és sztrájkok majdnem hogy hiánya keleten, a semmit nem érő háromoldalú egyeztetések és a létminimumot el nem ér minimálbér szintek mind-mind a jóléti állam erodálásához vezettek Európa szerte, ráadásul az unió keretein belül. Ez a folyamat visszafordítható és visszafordítandó, és a kontinens mindkét oldalának érdeke. Tisztázni kell az unió közös alapértékeit. Hiába hivatkoznak ezekre a magyar liberálisok, baloldaliak, álbaloldaliak és zöldek, a Tavares jelentés Európai Parlamenti vitája minden eddiginél világosabban megmutatta, hogy nincsen olyan szerződésekben lefektetett alkotmányos alapérték rendszere az uniónak, amelyre alapozva megítélhető lenne egy-egy tagállam demokráciájának minősége. Ez egyben azt is jelenti, hogy lényegét tekintve nincs politikai Európa. Az, hogy az Európai Néppárt, azaz az Európai Parlament legnagyobb frakciója intézményesen a Fidesz mögé állt (még ha egyes néppárti EP képviselők tartózkodtak vagy át is szavaztak) azt mutatja, hogy önálltatás és illúziókeltés az európai és a magyar liberálisoknak, baloldaliaknak, álbaloldaliaknak és zöldeknek azt sugallni, hogy az európai alapértékek kérdése az előző generációk által lefektetett, stabil, egyértelmű és megoldott kérdés lenne. Közösen, a demokrácia iránt elkötelezett európai jobb, bal és középpártoknak újra neki kell futniuk egy ilyen közös, betartatható alap megfogalmazásához. A technokrata, funkcionalista, polgárok nélküli építkezés végén létrejövő politikai Európa ígérete befuccsolt, ideje bevállalni a politikai értékek ütközésében épülő Európát, ahol az uniós politikusok nem a polgárok ignoranciáját hibáztatják a demokratikus deficitért, hanem valódi akaratukat követik. Természetesen vannak területek, ahol a decentralizációra van szükség. Ilyen a lokális, fenntartható energiaellátás, a nemzeti és helyi kultúra ápolása és az örökség védelme, a helyi mezőgazdaság, a korrupció kiküszöbölése, a vidékfejlesztés és egy sor más szakterület. Végső soron vissza kell térni az unió eredeti alapelvéhez, a szubszidiaritáshoz, a több szintű (közösségi, nemzeti, regionális, helyi) kormányzáshoz, a polgárok önképviseletét erősítő államhoz (empowering state). Mindent a maga logikus szintjén!

Milyen legyen 2030-ra Európa?


Szuverén nemzetállamok uniója
Európai Egyesült Államok

SZAVAZAT UTÁN