Flat tax: egy autonóm középosztálynak használna

János Széky

az Élet és Irodalom rovatvezetője

Flat tax: egy autonóm középosztálynak használna


Az egykulcsos adóról folytatott magyarországi vitákból feltűnően hiányzik az az érv, hogy a posztkommunista térségben ez a rezsim a tipikus, legalábbis az volt 2012-13-ig. A nálunk megszokott és normálisnak tartott progresszív személyi jövedelemadó pedig ugyanekkor, ugyanitt kivétel. És Csehországban, Szlovákiában vagy Albániában azután se a korábbi cirkalmas rendszerhez tértek vissza, hanem az egykulcsos adó Gilowska-féle, „enyhített”, lengyel változatához, ahol a legjobban keresőknek (egy számjegyű százalék) van egy második, magasabb adókulcs. Ezt javasolja különben nálunk Bajnai Gordon is. Oroszországban, majd a közép- és dél-európai posztkommunista országokban (Szlovénia Horvátország, valamint a baloldali kormányzású Magyarország feltűnő kivételével) azért vezették be az egykulcsos adót, mert a balti államokban bevált, Lettországban és Litvániában pedig azért, mert Észtországban bevált. Az elv és a gyakorlat Észtországból terjedt szét. Hogy éppen onnan, az nem véletlen, de az történelmi véletlen, hogy ott egyáltalán bevezették. A nyolcvanas években ez volt a Szovjetunió legkellemesebb és mindig is a legnyugatiasabb szöglete, az össz-szovjet „ellátási” zavarokat leszámítva, de a szoros finn és svéd kapcsolatot hozzáadva a közép-európai csatlósországok szintjén. Amikor azonban a Szovjetunió felbomlásával az addig is lázadó köztársaság elnyerte a teljes függetlenségét, a 95 százalékban állami kézben lévő termelés – miután már 1990-ben is zsugorodott – végképp összeomlott. Magyarán bezártak a szovjet belső keresletet kielégítő hadiipari és egyéb gyárak, de leálltak az Oroszországból jövő szállítások is. Egy pillanat alatt harminc százalékos lett a munkanélküliség, nem volt benzin, jegyre adták az élelmiszert, a rubel elszabadult (1992 nyarán vezették be a nemzeti valutát, az árfolyamát a német márkához rögzítették.) A GDP 1993-ban az 1989. évinek 62 százaléka volt. Ebben a helyzetben fogadták el az egykulcsos (akkor 26 százalékos) személyi jövedelem- és társasági nyereségadóról szóló törvényt. Az ötlet a 33 éves, történész végzettségű miniszterelnöké volt. Mart Laar maga is bevallja, hogy közgazdasági dilettáns volt, a képzett szakértők esztelenségnek ítélték a tervét. Laar egyenesen Milton és Rose Friedman Free to Choose című népszerűsítő könyvéből vette a gondolatot, mivel ez volt az egyetlen közgazdasági munka, amit olvasott, és nem tudott róla, hogy Hongkongon kívül még csak hasonlót sem valósítottak meg sehol. A mítoszokkal ellentétben Friedman koncepciójából nem hiányzik a szolidaritás, hiszen az egykulcsos adót negatív jövedelemadóval kombinálva képzelte el, és az új észt rendszerben is volt egy alsó adómentes sáv a legszegényebbeknek. Nem volt azonban kinek ki iránt szolidaritást tanúsítania, mert abban a pillanatban gyakorlatilag mindenki szegény volt. A Laar-kormány – túl minden ideológián – teljesen gyakorlati megfontolásból vezette be az egykulcsos adót: azért, hogy amíg az importált tőke működni nem kezd, elviselhető szintre csökkenjen a munkanélküliség. A progresszív adó az adott helyzetben nem mérsékelte volna a szegénységet, viszont a vállalkozások indítását sem ösztönözte volna. És ösztönözte is, fényes sikerrel: már az első évben, 1994-ben radikálisan csökkent a munkanélküliség, az észt gazdaság gyors növekedésnek indult, a 2000-es évek elejére elérte és meghaladta az 1990-es szintet, de összehasonlíthatatlanul egészségesebb szerkezettel; az egy főre jutó GDP tekintetében – a reálkeresetekről nem beszélve – már a válság előtt elrepült a magyar gazdaság mellett, majd 2011-re ismét megelőzött. Szociológiai fogalmakkal: a cél az volt, hogy létrehozzák a piaci tevékenységből élő, autonóm középosztályt. És sikerült létrehozni. Pontosabban rekonstruálni. Mart Laar „őrült” ötletét nemcsak azért lehetett népi ellenállás nélkül megvalósítani, mert a szegények nagy részének kiutat ígért a szegénységből (a legszegényebbeket pedig nem nyomorította tovább). Hanem azért is, mert Észtország kétszeresen egyedi helyzetben volt a térségben. Társadalmi és kulturális hagyományaikat tekintve a szovjet blokkban az észtek álltak a legközelebb Északnyugat-Európához. Hanza-városok, farmergazdaságok a 19. század eleje óta, iskolázott népesség, lutheránus civilizáció. Másfelől kevés európai nemzet szenvedte meg annyira a szovjet uralmat, mint az észt, így a többségben minimális nosztalgia élt a „szocializmus” korszaka iránt. Szóba sem került a jövedelemkülönbségek enyhítése, ilyenek ugyanis ekkor nem voltak. Ellenkezőleg, az egykulcsos adó funkciója az volt, hogy jövedelem-, sőt osztálykülönbségeket csináljon, segítsen abban, hogy a mesterségesen tagolatlanná tett társadalom minél gyorsabban tagolódjék. Ennek Laar ösztönösen a legjobb, legszervesebb módját választotta: a progresszív adózás hátráltatta volna az autonóm középosztály kialakulását, a degresszív adózás pedig mesterséges beavatkozás lett volna, ráadásul szintén igazságtalan és a demokratikus politika szempontjából tarthatatlan. Amikor viszont 2010-ben egy másik közgazdasági dilettáns Magyarországon bevezette az egykulcsos(nak szánt) személyi jövedelemadót, a magyar társadalom már nagyon is tagolt volt egy olyan folyamat eredményeként, amely az 1980-as évek elejének reformjaival kezdődött. Ekkor három jól megkülönböztethető réteg alakult ki, de nevezhetjük nyugodtan osztálynak is: az összefonódó államigazgatási és menedzserelit, amely egyszerre tudta kihasználni a politikai hatalomhoz való közelség, a fokozatos nyugati nyitás és a tartós keleti „kapcsolat” előnyeit; egy hatalmas közép, amely részben az állami szociálpolitikának köszönhetően (gyed, kedvezményes lakáskölcsön, szocpol), részben a szürke- és feketegazdaságban, valamint az újonnan engedélyezett kisvállalkozásokban való részvétellel ki tudta védeni a gazdasági pangás következményeit; és végül az a tömeg, amely mindebből kimaradt. Ez volt a szovjet tagköztársaságokhoz képest a másik végpont a térségben úgy, hogy – Szlovénia és Horvátország kivételével – az összes többi ország az észt pólushoz állt közelebb, és az átmenet utáni magyar kormányok szinte semmit sem tettek ennek a szerkezetnek a lebontásáért; nem volt az érdekük. Így az 1990-es egyedi szerkezet lényegében máig megőrződött. Az 1990 óta eltelt időszak felfogható úgy, mint egyfelől pozícióharc az elitben, másfelől az egyre zsugorodó, átlagában egyre szegényedő közép fogyasztási színvonalának mindenáron való, állami védelme, piaci teljesítményétől függetlenül, hogy legyen, aki az elit egyes irányzataira szavaz. Matolcsy (és Orbán) annyit észlelt az egészből, hogy valamilyen oksági összefüggés van az egykulcsos adó és a gazdasági növekedés között. Az a mechanizmus azonban, amely a balti államokban vagy Szlovákiában gyors felzárkózáshoz vezetett, semmiképp sem egyeztethető össze a magyar elitek filozófiájával. Mivel egyik nagy irányzatnak sem célja az autonóm középosztály létrehozása, az egykulcsos adó Magyarországon akkor is funkciótlan volna, ha Matolcsyék nem torzították volna fölismerhetetlenné. Így viszont – az irracionálisan alacsonyra kalkulált adókulccsal, ezt kompenzáló, gazdaságzsibbasztó különadókkal, rekordmagasságú áfával, a jobb módúak közül is a fiatalabb korosztályokat favorizáló családi kedvezménnyel, az adójóváírás kivezetésével, a szegények minden eddiginél kíméletlenebb megadóztatásával – nemcsak a növekedést nem segíti, de valójában egy szemérmetlenül degresszív rendszerré áll össze. A politikai hatalommal összefonódó gazdasági elitnek és a zsugorodó közép államilag kiválasztott felsőbb szintjeinek kedvez, tehát egyszerre terméketlen gazdaságilag és mélyen igazságtalan, ha erkölcsileg nézzük. Politikailag pedig rendkívül káros, mert a demokrácia támaszát jelentő független középosztály megerősítése helyett közvetve és közvetlenül is akadályozza a demokrácia megmaradását vagy föléledését.  

Kiknek használ az egykulcsos adó?


A jól kereső felső középosztálynak
A tehetséges és szorgalmas embereknek

SZAVAZAT UTÁN