Fjordok békés kannibálja: Ole Einar Björndalen

-

HÁTTÉR

Február 19-én délután Szocsiban Tiril Eckhoff, a norvég biatlon egyik fiatal reménysége a második helyen, 1,1 másodperces hátrányban adta át a stafétát 40 éves férfi csapattársának a sífutók vegyesváltójának olimpiai versenyében. A harmadikként futó északi sportoló 7,5 kilométerrel később több mint 43 másodperces előnnyel érintette meg a befutóembert, Emil Hegle Svendsent. Hogy mi történt a két váltás közötti 14,5 percben? Minden idők legsikeresebb téli olimpikonja, Ole Einar Björndalen. Az történt.


Kezdjük a végén!

Egy sportolótól általában csak visszavonulása apropóján szoktak búcsúzni, Ole Einar Björndalen azonban olyan egyénisége a sporttörténelemnek, aki megérdemli, hogy sokan lássák az utolsó versenyét. A norvég sífutó klasszis ugyanis szombaton befejezi, alighanem a csúcson. Ez nem egy hirtelen jött ötlet, már régóta hangoztatja, hogy 40 évesen abbahagyja, tavaly nyáron pedig azt is elárulta, a szocsi téli játékokon láthatjuk őt utoljára versenyezni. Akkor már csak egy vágya volt, még egyszer győzni akart egyéniben egy téli olimpián, és miután ez már február 8-án, a férfiak 10 kilométeres sprintszámában összejött neki, valószínűleg betartja az ígéretét. Főleg, miután csütörtökön ő lett minden idők legsikeresebb téli olimpikonja!


Február 19-én ugyanis a norvég vegyesváltóval még a sokat szidott orosz hó és a sífutóknál többször is nagyot hibázó vaxmesterek sem tudtak kiszúrni: hihetetlen magabiztossággal nyerték meg a nők számára kétszer 6, a férfiak számára kétszer 7,5 kilométeres versenyt. A váltó tagja volt Ole Einar Björndalen is. Az ember azt gondolná, hogy egy 40 éves sportolót már csak a gesztus kedvéért vesznek be egy ilyen számba a társak, de a valóság az, hogy Björndalen nyerte meg az aranyat Norvégiának. Tora Berger és Tiril Eckhoff ugyanis nem tudták lerázni a cseheket, míg a korelnök egyszerre hibátlan és gyors lövészettel, valamint egészen hihetetlen futással tette integetős tiszteletkörré az utolsó 7,5 kilométert Emil Hegle Svendsen számára. A befutóember fél percet meg is őrzött Björndalen 40 másodperces fórjából, így a veterán sífutó történelmet írt. Nyolcadik olimpiai aranyérmével ugyanis beérte eddigi rekorder honfitársát, a sífutó Björn Dählie-t, ötkarikás érmek számában pedig meg is előzte őt, hiszen már 13-nál jár. Pedig ő „csak” egy világbajnoki és egy olimpiai bajnoki címet akart...

Egy szuszra

Norvégia Európa egyik leggazdagabb országa, így látatlanban valójában egy kis irigységgel gondolunk Ole Einar Björndalen gyerekkorára, aki saját elmondása szerint szerény körülmények között nőtt fel egy norvég farmon. Édesapja, édesanyja és az öt gyermek is a háztáji gazdálkodásból élt, Ole Einar pedig azért ment el biatlonozni, mert az egyik bátyja, Dag is arra adta a fejét. Hamar kiderült, hogy van tehetsége a dologhoz, így elhatározta, hogy olimpiai és világbajnok lesz. Ha nem róla lenne szó, szerénytelenségnek vennénk egy ilyen korai kijelentést, de visszatekintve pályafutására, és figyelembe véve visszahúzódó személyiségét, talán a céltudatos lenne a legmegfelelőbb kifejezés. Björndalen ugyanis korszakos alakja lett sportágának.


Nemcsak sikerei miatt, sokkal inkább azért, mert megváltoztatott mindent, amit korábban a biatlonról gondoltak. Avatatlan szem ugyanis ma már csak azt látja, hogy a biatlon abban különbözik a szabad stílusú sífutástól, hogy a sportolók néha megállnak egy fél percre lőni. És ha csak Björndalen versenyzését nézzük, nem is tévedünk sokat, csakhogy nem volt ez mindig így. A biatlon ugyanis egy páratlanul bonyolult összetétele a koncentrált mozgásnak és a mozdulatlan koncentrációnak. Aki kifutja magát, azt se tudja, merre kell lőni, nem hogy a céltáblát eltalálja. Aki viszont nagyon rápihen a lövészetre, azt a többiek állva hagyják. Bjönrdalen előtt, aki igazán futott, az örült, ha 40 másodperc alatt rendbe tudta tenni a légzését, és leszedett pár korongot. Aki viszont nem futott annyira, az a többiekre bízta magát, és reménykedett abban, hogy a lihegő riválisok ellövik magukat. Amikor a norvég klasszis először feltűnt a színen, és úgy futott a lécen, mint ha atlétikapályán lenne, sokan csak rálegyintettek, mondván, így csak hadonászni fog a fegyverrel. Aztán meglepve tapasztalták, hogy mire odaérnek a lövészethez, riválisuk már túl van a következő ellenőrző ponton. Björndalen ugyanis hihetetlen fizikummal bír, és így képes arra, hogy csak egy légzésnyi időt hagyjon két lövés között. Senki nem hitte volna, hogy ez ilyen sebesség mellett lehetséges, de amikor az ellenfelek látták, hogy ő meg tudja csinálni, mindenki veszett gyakorlásba kezdett. Ma már 20 és 30 másodperc között lőnek a versenyzők, de futni még mindig csak kevesen futnak úgy, mint Björndalen...


Nem szégyen a futás, ha hasznos

Björndalen futósebességéről mindent elmond, hogy a mai napig ő az egyetlen sílövő a világon, aki képes volt sífutó-világkupafutamot is nyerni. A Kannibál becenévre hallgató sportolónak 2006-ban Svédországban jött össze ez a bravúr, és bár örök vágya volt, hogy olimpiai vagy világbajnoki érmet is nyerjen ebben a számban is, végül kénytelen volt letenni tervéről a biatlon javára. Saját sportágában viszont nagy hasznát vette a sebességnek. Ma már nem csak a fogadóirodák, de a mezei télisport-kedvelők is tudják, ha ő hibátlant lő, akár le is inthetnék a versenyt, teljesen mindegy, hogy a 40 éves vagy a 18 éves Björndalenről beszélünk. Nem véletlenül hoztuk szóba éppen a 18. életévet, hiszen ennyi idős volt 1992-ben, amikor az első érmét nyerte a junior világbajnokságon. A következő évben is próbálkozott, akkor három számban tudott győzni, ez pedig meghozta a kedvét a felnőtt mezőnyhöz. 1994-ben Ausztriában már dobogón ünnepelhetett egy világkupafutamon, majd hazai közönség előtt próbálhatta ki az ötkarikás játékok hangulatát Lillehammerben. A sebessége tehát sokáig repítette, de a nagy áttörésre még várnia kellett. Annak ellenére, hogy volt már egyéni negyedik helye a világbajnokságon és a világkupán is, az első győzelmét csak 1996-ban ünnepelhette, 20 kilométeren sikerült győznie Antholzban, a világkupa olaszországi állomásán. Ebben az idényben aztán még további 3 futamot nyert, és bár a pontos lövészet még mindig nem tartozott az erősségei közé, már ekkor látni lehetett, hogy korszakos tehetség.


Bjönrdalent egyébként karrierje során soha nem jegyezték a húsz legjobb lövő között, pedig ha tehette, fegyverével együtt aludt, és a korábban emlegetett légzéstechnikája ma már általánosan elterjedt a versenyzők között. A legfanatikusabbak még célzási sorrendjét is ellesték: a veterán klasszis ugyanis hagyományosan balról jobbra kezdi a lövést, és az első három korong után levált a legszélsőre, majd úgy megy vissza a negyedikre. A szinte babonának tűnő sorrendnek a stabilitás szempontjából van jelentősége, és bár azt gondolnánk, hogy ezzel a tört ritmussal időt veszít, valójában hihetetlenül gyorsan végez, legyen szó álló vagy fekvő testhelyzetről. Ha hiba csúszik a lövészetbe, számtól függően igyekszik ledolgozni az időbüntetést, vagy lefutja a büntetőkört, de nem tartalékol és nem pihen meg – fut, fut, fut és fut, ezzel is extra nyomást helyezve az esetlegesen jobban célzókra.

Majdnem a csúcson

Björndalen tehát 22 évesen nyert először a felnőttek között, és olyannyira megtetszett neki a siker íze, hogy innentől kezdve állandóan számolni kellett vele. 1997-ben megnyerte az összetett világkupát, amit egy világbajnoki ezüst- és bronzéremmel fejelt meg, a következő évben pedig teljesítette a gyerekként kitűzött cél felét, és sprintben olimpiai bajnok lett Naganóban, amellett, hogy váltóban is nyert egy ezüstöt. Ugyanebben az évben világbajnoknak is mondhatta magát, igaz, csak csapatban, miután az üldözéses versenyben be kellett érnie az ezüsttel.

000_DV1631292


A következő olimpiai ciklusban aztán úgy tűnt, a sajátos „fuss, aztán majd lesz valahogy” taktika mégsem célravezető. 1999-től 2002-ig hiába jöttek a világkupa-győzelmek szép számmal, összetettben és a világbajnokságokon is „csak” az ezüstöket és a bronzokat halmozta. Ezek az érmek amúgy a mai napig egy bank széfjében vannak, Björndalen ugyanis csak a serlegeket tartja otthonában, a medálokkal majd akkor szeretne foglalkozni, ha abbahagyta a versenyzést. Talán hétfőn már indul is haza ausztriai otthonába, hogy helyet csináljon a rengeteg medálnak, amelyek között azért „akadnak” aranyak is...

12 év a csúcson

...mégpedig nem is kevés. Azok után ugyanis, hogy a norvég klasszis végigböjtölt egy ötkarikás ciklust, Salt Lake-ben nem teketóriázott, mind a négy számot megnyerte, amiben elindult – mondani sem kell, hogy ő volt az egyetlen, akinek ez valaha sikerült a biatlon történetében. A következő években aztán meglett a hőn áhított egyéni világbajnoki cím, és ha már formába lendült, aratott a világkupákban is. Hihetetlen dominanciát mutatva összesen 6 vb-címet és három összetett világkupasikert gyűjtött be a következő négy évben, ekkor ragadt rá a Kannibál becenév is, amit sikeréhsége miatt kapott. 2006-ban, Torinóban aztán nem jött ki neki a lépés, amit az ő esetében úgy kell érteni, hogy két olimpiai ezüstöt és egy bronzérmet nyert, és miután sífutóként is próbálkozott, a világkupában is visszafogottabban szerepelt. A sérülések ugyan sokáig elkerülték, egy kisebb betegség miatt azonban lassan lendült újra formába, de így is nyert hét újabb világbajnoki címet és két összetett világkupát Vancouverig. Ezek után nem csoda, hogy meg sem várták a következő olimpiát szülővárosában, Simostrandában, ahol 2008-ban egy közel háromméteres bronzszobrot állítottak a 179 centis és 65 kilós sportoló tiszteletére. A szobor a mai napig ott áll a Björndalenről elnevezett téren, ahol egyébként sportközpontot is építettek gyerekeknek. A rendkívül szerény versenyző kissé meg is illetődött, hogy ekkora személyi kultusza van hazájában, mondván, még nem halt meg, sőt, a biatlont sem tervezi befejezni.

000_DV1631309 copy


2010-ben ezt a kijelentését aztán egy újabb olimpiai ezüsttel és egy váltóban szerzett arannyal nyomatékosította, ezután viszont úgy tűnt, a múló idő őt sem kíméli. Vancouver és Szocsi között ugyanis „csak” 3 világkupa-futamgyőzelem és öt váltóban szerzett világbajnoki cím köthető a nevéhez. Talán mondani sem kellene, de azért leírjuk, mind világkupa-, mind világbajnoki címekben rekorder, nemcsak a biatlonisták, de a téli sportolók között is. Egyedül az olimpiai rekord hiányzott neki Szocsi előtt...

„Most már elégedett vagyok”

A viszonylagos egyéni eredménytelenség okán nem csoda, hogy sokan már lemondtak az öreg Ole Einarról. Tavaly júniusban ráadásul az is kiderült, hogy Szocsi után abbahagyja, de a norvégok még bíztak benne a csapat miatt. Tudták jól, két cím elég ahhoz, hogy megelőzze Björn Dählie-t az olimpiai örökranglistán, és ez az országos esélyes vegyesváltóval, illetve a férfi váltóval meg is lehet neki. Talán éppen ezért nyilatkozta azt kissé önző módon az olimpia előtt, hogy egy egyéni arany lenne neki a legnagyobb siker, mert arra senki sem számított, hogy 40 évesen még képes lehet ilyen bravúrra. Aztán alig kezdődött el az olimpia, az ötkarikás játékok második napján máris szólt a norvég himnusz, mégpedig a sprintben 12 év után újra dobogóra álló Björndalennek. Minden idők legidősebb egyéni téli olimpiai bajnokának, aki ezzel beérte Dählie-t az ötkarikás érmek számában. „Most már elégedett vagyok. Megnyertem az aranyérmemet, és ez remek érzés. Innentől minden jutalomjáték” – nyilatkozta a versenyt követően, és látszott rajta, hogy akármilyen jó csapatjátékos is volt az utóbbi években, borzalmasan éhezett már egy egyéni sikerre. Viszont amint Dählie rekordjáról kérdezték, azonnal visszavedlett régi önmagába, és közölte, hogy számára mindig is a sífutó honfitárs lesz a legnagyobb norvég sportoló, bármi is történjen a továbbiakban. Ezek után az sem meglepő, hogy a csütörtökön ismét a csapatban elért sikernek örült, és nem annak, hogy túlszárnyalta Dählie-t. Mert ő valójában ilyen. Ha úgy tetszik, unalmas, ahogy Anders Skjerdingstad, az egyik norvég televíziós csatorna riportere fogalmazott.

000_DV1660127


Nem véletlen, hogy portrénkat nem szövik át magánéleti szálak, mert Björndalen abból abszolút kizárta a médiát és a nyilvánosságot. 1998-ban ismerkedett meg későbbi feleségével, a belga-olasz kettős állampolgár Nathalie Santerrel, akitől aztán 2012-ben vált el. Amikor véget ért a kapcsolat, akkor is csak megerősítette a válás tényét a médiának, majd közölte, hogy soha többet nem nyilatkozik erről, hiába is kérdezik. Sportteljesítményén kívül csak egyszer sikerült elérnie, hogy foglalkozzanak vele a lapok, amikor a doppingellenőrök hiába keresték otthonában, mert éppen edzőtáborozni volt. Természetesen az a félreértés is gyorsan megoldódott. Magánéletéről mindössze annyit tudni, hogy nem fogyaszt alkoholt, és gyűjti az órákat, illetve azt, hogy visszavonulását követően a NOB-ban szeretne tevékenykedni – persze „csak, ha sportolótársai bizalmat szavaznak” neki. Ilyen sportkarrier után ez aligha kérdéses... 6 olimpia, 26 verseny, 13 olimpiai érem. Ez minden idők legjobb téli olimpikonjának lőlapja, élete utolsó versenye előtt. Az, hogy sikerül-e javítani a „találati arányon” – tekintve, hogy a férfi váltóval zárulnak a 2014-es Szocsi olimpia férfi biatlon küzdelmei –, már nem csak Ole Einar Björndalen pontosságán és sebességén múlik. Az viszont biztos, hogy szombaton magyar idő szerint 15:30-kor annak is érdemes leülnie a tévé elé, akit amúgy nem hoznak lázba a téli sportok: a modern olimpiák történetének egyik legnagyobb alakja búcsúzik. Ha det bra, Ole Einar!