Fernando Torres: az erő másik oldalán

Fotó: Europress/Getty Images/Paul Gilham

-

HÁTTÉR

A hétvége rangadója egyben az erő két oldalának összecsapása is. Míg a Chelsea-t irányító José Mourinho, ha annak látja értelmét, szemrebbenés nélkül gyilkolja a focit, bármerre is jár, addig Brendan Rodgers hisz a proaktív futball minden ármányt legyőző erejében. Rodgers Mourinho szárnyai alatt kezdte elsajátítani a szakmát, vagyis egy egészen más filozófiát elsajátítva száll most szembe egykori mesterével. De hol van ebben a kozmikus küzdelemben Fernando Torres helye?


Konfliktus azonban csak a pályán lesz, hiszen a két menedzser nagyon jóban van egymással. Az észak-ír Rodgers szinte mindent portugál kollégájának köszön edzői karrierjének beindulásával kapcsolatban, míg Mourinho meg van győződve róla, hogy a Liverpool Rodgers irányítása alatt a bajnoki cím esélyesei közé tartozik. Persze, teszi hozzá, elsősorban azért, mert a vörösök „egész évben nyaralnak”. Ezt arra érti, hogy a Liverpool idén nem játszik Európában és már a ligakupától is búcsúzott, tehát nagyjából 20 meccsel kevesebbet kell játszania. Ám Mourinho szerint ez az extra pihenőidő a szezon utolsó szakaszáig nem a vádlikban és combokban fejti ki hatását, hanem megteremti annak a lehetőségét, hogy az ember nyugodt körülmények között végigdolgozhatja az egész hetet. Rodgers pedig él ezzel a lehetőséggel, hiszen vesszőparipája játékosainak folyamatos képzése, oktatása. Ez látszik is a Liverpool játékán, hiszen játékosai szemmel láthatólag értik, mit szeretne tőlük: az adott pillanatban letámadással megszerezni, aztán pedig megbecsülni és járatni a labdát, sok mozgással és sok passzal rést nyitni az ellenfél védelmén, ahová betörni, és kapura lőni.

A sith a jedi ellen?


Az alacsonyabb meccsszám azért is jön jól a Mersey-partiaknak, mert a nyári igazolások ellenére ténylegesen használható játékosokban szűkölködik a csapat. Daniel Sturridge és Steven Gerrard, na meg José Enrique hiányzása mellett jellemzően csak egy-két változtatást tud eszközölni Rodgers alapcsapatában úgy, hogy azzal ne gyengítse jelentősen csapata erejét. A kezdő viszont remek formában van, amit kiválóan jelez a négy, zsinórban aratott győzelem és a győzelemmel felérő vereség az Etihad Stadionban karácsony másnapján: a Pool volt ugyanis az idei szezon első csapata, amely meg tudta szorongatni a Manchester Cityt. A pillanatnyi forma, a működő játék tehát a Liverpool mellett szól, azonban a már említett szűk keret a Chelsea malmára hajthatja a vizet. A londoniak játékosállománya ugyanis az elmúlt évtizedben úgy állt össze, hogy meg se érezze azt, hogy nyolc napon belül három kiélezett meccset kell vívnia, így a csütörtöki forduló jelentette terhelés sem fogja olyan erősen a földhöz húzni lábaikat, mint ahogyan az ellenfélét. A Liverpool mázlija, hogy a Cardiffot egy félidő alatt elintézte múlt szombaton, így gyakorlatilag csak két és fél meccs jut nekik ez alatt a nyolc nap alatt. A párosítás kapcsán a média természetesen rögtön a tavaszi Luis Suárez-Braniszlav Ivanovics affért húzza elő, amikor is Suárezen nem volt szájkosár, és egy összecsapásnál begőzölve megharapta ellenfelét, amiért tízmeccses eltiltásban részesült. Ennek a felét az idei szezonban töltötte le, ami után viszont bőven behozta lemaradását, hiszen 13 bajnokin elképesztő mennyiségű, 19 gólt termelt. Rodgers szerint Suárez karrierjében fordulópont volt ez a harapós ügy (korábban egyébként már az Ajaxban is vámpírkodott egyszer), hiszen egyrészt elég az uruguayi csatár formájára nézni visszatérése óta, másrészt pedig menedzsere meggyőződése, hogy játékosa jobb ember is lett azóta. Az tény, hogy az utóbbi hónapokban korábbi önmagához képest sokkal fegyelemezettebben játszik, és nem véletlenül érdemelte ki a csapatkapitányi karszalagot sem Steven Gerrard (és Daniel Agger) távollétében. A sértett fél, vagyis Ivanovics nem igazán csinált nagy ügyet az egészből, Mourinho szerint igazából már rég elfelejtette az egészet.


A Liverpool elsősorban Suárezzel rúgatja góljait, a Chelsea viszont jobb híján a középpályásaival, hiszen Fernando Torres, Samuel Eto’o és Demba Ba együtt összesen ötöt termelt eddig a PL idei kiírásában, ami nem csak az uruguayi teljesítményéhez képest szánalmas. Fernando Torres ráadásul a nagy vihart kavart 2011-es klubváltása óta még egyszer sem tudott gólt lőni volt csapatának. Ez persze nem (csak) a Liverpool szurkolói által rá szórt átkoknak köszönhető, hiszen más csapatok kapuiról sem igazán tudja, hogy merre vannak: a Poolban 102 bajnokin 65 gólt szerzett, míg a Chelsea színeiben 95 fellépésen 17-et. Ez még akkor is hervasztó statisztika, ha figyelembe vesszük, hogy sokszor csak csereként kapott lehetőséget. A Liverpool tehát úgy tűnik, hogy a lehető legjobbkor adott túl a spanyol csatáron, aki a világ legveszélyesebb gólvágójából nagyon gyorsan vált egy végtelenül átlagos focistává. Vagy nem is olyan gyorsan? Tény, hogy Torres ellenálhatatlanul robbant be az angol labdarúgásba 2007-ben, és azonnal a liga egyik, ha nem a legjobb csatárává vált. Ezt követően viszont teljesítménye visszaesett, mivel sorozatos térdín-sérülésekkel bajlódott, ami eredhetett a sebességre épülő játékából vagy a PL keménységéből – esetleg puszta balszerencse is állhat az egész mögött –, mindazonáltal a problémát maga mögött tudva visszanyerte korábbi formáját 2009-10-re.


Nem úgy a 2010-es térdműtétet követően, ami miatt úgy tűnik, végleg elvesztette mojóját. Mivel láthatóan veszített sebességéből, robbanékonyságából, ez gyakorlatilag kinyírta a játékát. Azonban emiatt önmagában még nem kell tönkremennie egy karriernek, hiszen minden rutinos, érett profi előtt nyitva áll a lehetőség, hogy játékán módosítva másképp tegye veszélyessé magát. Talán óriási közhely, de nem is lehet vitatkozni azzal, hogy ehhez elengedhetetlen, hogy a játékos higgyen önmagában. Torres viszont Roy Hodgson edzősége alatt tompulni kezdett, majd klubváltása miatt közellenséggé vált a Pool szurkolói szemében, akik egészen addig istenként tisztelték, a Chelsea drukkereitől pedig sosem kapta meg azt a támogatást, amit Madridban vagy Liverpoolban élvezett. Így pedig nagyon nehéz újraértelmeznie és újra felépítenie magát egy érzékeny embernek úgy, hogy eközben nem dolgozik külön stáb az új játéka kitalálásán. Egyrészt furcsa, hogy ha 50 millió fontot megért a Chelsea-nek, akkor nem fordít kiemelt figyelmet arra, hogy megint életveszélyes fegyverré kalibrálja, másrészt viszont a klub szempontjából érthető, hogy ha ennyi pénzt kiadott egy játékosért, akkor ne kelljen már külön költeni arra, hogy játékost faragjon belőle. Ez futballcsapat, prímadonnákkal nem foglalkoznak. A Pool mindenesetre megütötte a főnyereményt azzal, hogy 50 millió fontot kasszírozott egy pályája zenitjén már túlhaladt csatáron. És ez még akkor is igaz, ha a vörösök azonnal kiszórtak az ablakon 35 millót Andy Carrollra, akinek az eladása után is 20 milliós buktát könyvelhettek el. Viszont mivel Suárezt megkapták kevesebb, mint 23 millióért, végül a világ egyik legjobb csatárával és 7 millió font nyereséggel jöttek ki az egészből. Torres és a Chelsea pedig BL- és EL-győzelemmel, tehát papíron mindenki nyert, de El Nino, amikor nem a vitrinjét nézi, valószínűleg visszasírja azokat az időket, amikor Steven Gerrard rendszeresen kiugratta őt a leshatáron.


Ha végre győztes gólt tudna szerezni a Liverpool ellen, akkor Torres talán elkezdhetne valamit visszanyerni teljesen elveszett önbizalmából. Ez elég lehetne ahhoz, hogy még egy kis magabiztosságot hozzátapasztva létrehozzon egy olyan alapot, amin elkezdheti újra kitalálni önmagát. Az, hogy időnként hasznos, leköti a védőket, és olykor gólpasszokat is ad, becsülendő, de nagyon kevés egy ilyen képességű csatártól. Persze, lehet, hogy már késő, hiszen évekkel ezelőtt kellett volna segítséget kérnie és hozzálátnia, és márciusban 30 éves lesz, de ha gyorsan hozzálátna, talán még lenne benne pár jó év. Máskülönben jöhet a levezetés – éspedig nem az Atléticóban, mert most még oda se férne be. Chelsea–Liverpool, Digisport 1, 17:00