Felkavaró könyvek a peremvidékről

Fotó: MTI/MTVA / Váli Miklós / MTI/MTVA / Váli Miklós

-

Vannak témák, amelyek hallatán a legtöbben elfordítjuk a fejünket, és vannak ezekről a témákról szóló könyvek, amelyek viszont érzékennyé teszik az olvasókat a tabuk mögött meghúzódó emberi sorsokra.


Kassák Lajos a 20. század elején lépett a villoni útra, és ezzel megalapozta a magyar irodalomban a csavargás kultuszát. Szilasi László a hajléktalanokról írt egy regényt, ám erről meglepő módon a fülszöveg hallgat. Pőcze Flóra egyszemélyes emberkísérletbe fogott a Moszkva tér gyermekei között, és a magyar társadalomkutatók közül elsőként vállalt résztvevő megfigyelőként sorsközösséget az otthontalanokkal. Kubiszyn Viktor megjárta a nyolcadik kerületi pokol Zónaként elhíresült bugyrát, ahonnan épségben sikerült visszatérnie. Négy bátor könyv a magyar irodalomból, amelyek után más szemmel járjuk majd az utcákat.


Kassák Lajos: Egy ember élete

„Úton lenni boldogság”, írta Jack Kerouac, aki minden bizonnyal imádta volna Kassák Lajos gigászi terjedelmű, több mint ezeroldalas önéletrajzi regényének Csavargások című fejezetét, amelyben Párizsba tartó maratoni gyalogtúrájának örömeit és megpróbáltatásait idézte fel. A hazai avantgárd irodalom úttörő lakatos-költője 1909-ben többedmagával és pénz nélkül (mindössze 83 krajcár volt nála) indult el a francia fővárosba. Az utazás kőkemény és tanulságos élményeket tartogatott nemcsak az ő, hanem hol elkötelezett, hol pedig elidegenedett útitársai, Gödrös és Szittya számára is. Ez a hosszú és megterhelő kószálás Európa-szerte korántsem egy olyan kényelmes kalandtúra volt, mint ahogyan a köztudatban él, Kassák ugyanis e hónapok során a saját bőrén tapasztalta meg a szociális létra legalsó fokain való létezést, élményeiről pedig kendőzetlenül be is számol könyvében.



Hajóval mentek Pozsonyba, onnan gyalog Bécsbe, ahol nyelvtudás nélkül a különféle műhelyekben pénzt koldultak, éjszakánként pedig menhelyeken és hajléktalanszállókon húzták meg magukat. Tetűellenőrzés a kapukban, aztán hideg zuhany a gumicsövekből, majd kellemetlen hálótársak a sodronyos, matrac és párna nélküli ágyakon. Naponta akár 30-40 kilométert is gyalogoltak Németországon át, amitől felhólyagosodott a lábuk, és ha jobb fekvőhely nem akadt, akkor tyúkólakban háltak a csirkék között. Kassákot kemény fából faragták, egyetlen pillanatra sem sajnáltatta magát, ehelyett irigylésre méltó hobóként, társaival karöltve a tökélyre fejlesztette koldulási módszereit, a megélhetésért vívott egyéb trükkös technikákról nem is beszélve. Végül Brüsszelen át jutottak el Párizsba, ahol Kassák viszont már nem sokat időzött, mert miután megtudta, hogy egykori barátnője a gyermekét várja, hazatért.


„Brüsszel közelében némileg változott az életmódunk. Itt már nagyon kevés pénzért lehetett tengeri halat, főtt kagylókat és sült bogarakat vásárolni. Minden kisebb városban volt halcsarnok és olyan helyiségek, mint a mi tejivóink, ahol főtt tengeri kagylókat árusítottak, az utcákon pedig kofaemberek jártak összevissza kis kocsikkal, mint a zöldségárusok, és sárgára sült, nagy bajuszú cincérbogarakat árultak literszámra. Ezeket a kocsikat kutyák húzták, az árus rekedten ordítozott, és jöttek a vevők, köztük mi is, és vettünk az égi mannából. A nagy halomba szórt bogarakat stanicliba mérték, s egy ilyen adag elég volt ahhoz, hogy valamennyire lecsillapítsuk éhségünket. Sem az ínyünk, sem a gyomrunk nem volt túlságosan elkényeztetve, mégis, mikor úgy négy ujjam között néhány megsült cincért a számba emeltem, éreztem, kalapom alatt égnek emelkedik a hajam, s hogy a szemeim kijönnek a fejemből a rémülettől. De mindez csak ostoba beképzelés volt. A cincérek finoman ropogtak, és kellemesen olajos ízűek voltak, mint a mongol mogyoró. (...) S mégis erről a rossz vadászterületről meghízottan érkeztünk be Brüsszelbe.” Kassák Lajos: Egy ember élete


Szilasi László: A harmadik híd

Szilasi László nevét 2010-ben megjelent első önálló regénye, a Szentek hárfája tette ismertté a szélesebb olvasóközönség előtt, idén pedig új könyvvel jelentkezett, amely a hajléktalanok láthatatlan világába kalauzolja az olvasót. A harmadik híd olvasható egy alulnézetből megírt Szeged-regényként is, amelyben éppúgy felbukkannak a város emlékezetes színterei, mint a település – és egyben az ország – társadalmi tablójának jellegzetes figurái. De a regény elsősorban mégis a hajléktalanságról szól, méghozzá húsba vágó, kendőzetlen, zavarba ejtő őszinteséggel. A könyv legnagyobb erénye, hogy olyan benyomást kelt, mintha Szilasi maga is hajléktalan lett volna, és belülről ismerné hősei világát.



Bepillantást nyerhetünk a szereplők napirendjébe, túlélésük fortélyaiba és még a közösségük hierarchiájába is. A szerző olyan biztos kézzel vezet bennünket, hogy óhatatlanul is azonosulunk azzal a közeggel, amely, ha az utcán találkozunk vele, gyakran idegenkedést vált ki belőlünk. A könyv egyben kihívás elé is állítja olvasóit, mert ez az azonosulás szerencsés esetben nem múlik el azután, hogy a történet végére érünk. A harmadik híd tétje mintha éppen az lenne, hogy a hajléktalanoktól való különbözés érzését rombolja le az olvasóban. Innen nézve Szilasi László sikerrel járt, mert az egyébként ráadásul még izgalmas gyilkossági történetet is kínáló regény elolvasása után nehéz úgy nézni a hajléktalanokra, hogy meg ne elevenedjen bennünk a könyv szereplői iránt érzett szimpátia. Ez pedig mágia, méghozzá a gyógyító fajtából.


„Nekem régen, tíz éve, húsz éve, harminc éve még két testem volt. Az egyikkel személy voltam a személyek között, mondjuk, vasárnap a templomban, a másikkal meg dolog a dolgok között, mondjuk, hétköznap az öntödében. Rend volt, úgy váltogattam a testeimet, mint a ruhát. Egy városlakó ma személyként sétál a dolgok között, magabiztos, diadalmas ember. Én meg csak egy tárgy vagyok az utcán, a személyek között, egy járványfogó tárgy, vissza akarom kapni a testeimet. Vissza akarom kapni a testeimet. Vissza akarom kapni a testeimet!” Szilasi László: A harmadik híd


Pőcze Flóra: A Moszkva tér gyermekei

Ennek a könyvnek már a címe is behúz. A Moszkva tér fogalom, aki csak egyszer is járt ott, nem felejti el, aki pedig gyakran jár arra, az maga is a gyermekének érzi magát. Pőcze Flóra pedig valójában is a tér gyermekévé vált, mert a magyar társadalomkutatók közül elsőként vállalkozott arra, hogy egy hajléktalankommuna önkéntes tagjává váljon, és életük résztvevőjeként térképezze fel a Moszkva lakóinak életét.


Budapest - Városkép - Moszkva tér


A könyvben hiteles képet kapunk a téren élők életéről, miközben a szerző vállaltan szubjektív portrét fest a galeri tagjairól. Megismerünk szimpatikus és kevésbé szimpatikus, lecsúszott figurákat, de olyan fiatal hajléktalant is, aki önként vállalta ezt az életformát. Van, akinek a Moszkva tér a végállomást jelenti, és van, akinek a totális szabadságot annak minden szépségével és nehézségével együtt. A könyv egyik legérdekesebb szereplője pedig maga a Moszkva, amely nem egy osztatlan tér, hanem territóriumok, óvó- és rejtekhelyek, a szükség és a boldogság helyszíneinek szövevénye. A szerző egy nyarat töltött hajléktalanként a téren, és olyan empátiával mutatja be könyve szereplőit, hogy, legalábbis egy rövid időre, mi is közéjük kívánkozunk. A Moszkva tér gyermekei budapestieknek alapmű, a téma iránt érdeklődőknek pedig kötelező olvasmány.


„Azok a folyamatok, jelenségek, melyekre itt kitértem, nem csupán erre a közösségre jellemzők: a Deák téren, a Keletinél, a Blahán és sok más helyen, ahol összeszokott nagyvárosi galeri él, általánosnak mondhatók. A történetek és a szereplők változnak, a sémák ugyanazok. Az egyéni életutakról, sorsokról mindaddig azonban nem alkothatunk nyugodt szívvel véleményt, amíg közvetlen elszenvedőiket meg nem hallgattuk.” Pőcze Flóra: A Moszkva tér gyermekei


Kubiszyn Viktor: Drognapló

Kubiszyn Viktorra sokféle jelzőt ráaggathatunk, de azt semmiképpen, hogy udvarias vagy éppen elnéző írója lenne kortárs magyar irodalmunknak. 2011-ben megjelent és több kiadást is megélt Drognapló című önéletrajzi könyve csak úgy tobzódik a felkavaró és a nyugalom megzavarására alkalmas részletekben, visszaemlékezései ettől függetlenül egyetlen pillanatra sem válnak hatásvadásszá vagy öncélúvá. Le a kalappal előtte, hiszen ehhez a kendőzetlenül őszinte és feltárulkozó vallomáshoz hasonlót nemcsak a hazai, de még a nemzetközi könyvpiacon sem igazán találhatunk.


Kubiszyn Viktor_1500

Kubiszyn Viktor


A 2000-es évek elején elismert filmkritikusként dolgozó szerző 16 éven át elhúzódó szenvedélybetegségének egyre durvábbá váló stációit és pokoljárását ábrázolta egyedülálló és szokatlanul merész szociografikus hitelességgel. Kubiszyn bátorsága tiszteletre méltó, hiszen az egyik legkényesebb témához nyúlt, amit a mai napig nagyon sokan tabuként kezelnek. Arról nem is beszélve, hogy a drogfüggőség és a szintetikus kábítószerek elterjedése továbbra is óriási problémát jelent hazánkban. A szerző drogfüggőként megjárta a nyolcadik kerületi Zóna testi-lelki kínzókamráit, és szinte minden lehető tudatmódosító anyaggal szoros kapcsolatba került a kannás bortól kezdve a szipuzáson át a heroinig. Kubiszyn nem szemérmeskedik az élményeit illetően, bevezet bennünket többek között a függőség lélektanába, a drogtanyák életébe és a nincstelenséggel együtt járó megpróbáltatásokba is. Regényének végkicsengése a komor életrajzi alapanyag és a hatásosan mozgósított sújtások ellenére mégis optimista, a vallásnak és a hitnek köszönhetően ugyanis megtalálta a szabadulás útját ebből a világból, amelyből keveseknek sikerült épségben kiverekedniük magukat.


„Mivel töltöd az idődet? Mire költöd a pénzed? Mivel tömöd az agyadat? Megvannak a válaszaim. És örülök, ha a válaszaimra gondolok.”