Ezt néztük 2013-ban

Fotó: Jason Gessner CC-BY / Jason Gessner CC-BY

-

HÁTTÉR

Jó éve volt a mozinak 2013, mégis személyes visszaemlékezéssel próbáljuk megúszni a listázást. Ráadásul még csaltunk is, a listán ott van a világ összes filmjét tartalmazó Final Cut is, ami valódi szerelmeslevél a filmekhez.


Másfél hónapos újságként éppen csak a szemünket nyitjuk a világra, ezért nem éreztük helyénvalónak, hogy rendkívül divatos és időszerű listában mondjunk ítéletet az év filmjeiről. Mit tudhatunk mi 2013-ról? Ott se voltunk. Megmondás helyett íme a VS.hu szerkesztőinek kedvenc alkotásai.

Balkányi Nóra – Az ölés aktusa

Jó, hogy volt nekünk idén Django, Gravitáció, Zero Dark Thirty, Spring Breakers, Adéle élete és meglepően vicces Ironman 3. – oké a felsorolás csalás, tudom – de méltatlanul ne maradjon ki a jóval kisebb közönséghez eljutó, viszont annál nagyobb visszhangot kapó Az ölés aktusa sem. A doku megérdemelten kerül fel a blockbusterek mellé a filmes toplistákba (például Guardian, Sight&Sound). Azoknak  a filmeknek az egyike, amiket akkor sem tudunk kizárni a fejünkből, ha ezt a célunkat egyértelműen meg is fogalmaztuk magunknak. Az ölés aktusát távolról se azért felednénk, mert rossz, hanem mert kegyetlenül jó - és mindemmellett beteg, szürreális, fájdalmas. Joshua Oppenheimer arról forgatott dokumentumfilmet, hogy hogyan filmesítenék meg az indonéz népirtás elkövetői saját tetteiket.


Csatlós Hanna – A vadászat

Az év legnagyobb filmes meglepetése Thomas Vinterbergtől A vadászat volt. Kétszer mentem el miatta moziba, és kétszer dühített fel annyira a film sztorija, hogy a vetítés után még egy óra-két óráig csak arról tudtam beszélni. Rendkívül jó a forgatókönyve, Mads Mikkelsen zseniálisat alakít. Az ember józan ítélőképességét kérdőjelezi meg azzal, hogy egy kislány ostoba kis félreértett megjegyzése alapján pedofíliával vádolják az óvóbácsiját. A hős élete fenekesül felborult, tökéletes karaktergyilkosságnak esik áldozatául.


Lakner Dávid – Dombokon túl

A kortárs román mozi újabb remekműve. A hiperrealista Cristian Mungiu – a 4 hónap, 3 hét, 2 nap rendezője –  idei filmje egy ördögűzést mutat be, a tragédia előidézője elsősorban mégsem ez lesz, hanem a társadalom egészére kiterjedő közöny, érzéketlenség. A Dombokon túl sikeresen zárkózik fel a tavaly bemutatott, szintén emlékezetes Mindenki a mennybe megy-hez, amit Mungiu honfitársa, Radu Jude hozott tető alá. Ilyenkor szoktuk azt mondani, hogy bár nálunk készülnének ilyen filmek!


Földi Bence – A hobbit: Smaug pusztasága

Nem sok filmet néztem idén, meg hát nem is igazán emlékszem mindre. Azt tudom, hogy a Thor második része (Sötét világ) nálam nagyon ült – amelynek címszereplőjéről már tudjuk, hogy a legtökösebb isten. Meg aztán ott volt a Péntek Barcelonában és az Exek és szeretők – egyik sem kifejezetten pasis film, mégis kedves és szerethető alkotások. De mégiscsak a legjobban Peter Jacksonék grandiózus Hobbit-folytatását vártam. A Smaug pusztasága vetítése után nem hagytam el kitörő örömmel a filmszínházat: számomra kissé úgy tűnt, hogy Jackson csupán alámerült a politikai korrektség mocsarába. A könyvtől túl sok ponton eltérő készítők vadiúj karakterével, Tauriellel egyszerre sikerült pontot szerezni a feministáknál (erős női karakter), az esélyegyenlőség élharcosainál (alulról verekedte fel magát a tiszti karba) és a rasszizmust ellenzőknél (fajok közti szerelembe esik). Ráadásul kilóg a sztoriból, léte céltalan. Hosszan lehetne még elemezni  filmet – itt már megtettem – ugyanakkor egyéb hibáitól eltekintve – pl. CGI-problémák – a Smaug pusztasága elfoglalhatja méltó helyét a Tolkien–Jackson-univerzumban. És ezt főleg Martin Freemannek (Zsákos Bilbo) és a zseniális – Smaugként és Nekromantaként is szereplő – Benedict Cumberbatchnek köszönheti. „I am fire! I am death!


Sándor László – Final Cut

Imádom a filmet. Elbűvölnek a mai technikai csodák, de egészen elszorul a torkom, ahogy szembejönnek azok a jelenetek, amiket fiatalon, nyikorgó székes mozitermekben vagy filmklubokban láttam. Csupa régi kedvenc, Mastroianni félszeg mosolya, a cigaretta Belmondo szája sarkában, Bronson résnyire szűkült szeme. És azok az isteni nők! Sophia, Lollo, Jeanne Moreau, Penélope, Uma, Ingrid, Anne Parillaud, Lauren Holly, Fanny Ardant, Béatrice Dalle – egy-egy szívdobbanás. Folyamatos révült mosoly, tömény élvezet, óda a mozihoz – ez Pálfi György filmje, a Final Cut: Ladies & Gentlemen.


Szabó Dániel – Star Trek XII: Into Darkness

Ha létezik remake, ami igazából egy teljesen új és jobb alkotás, mint az eredeti, akkor az a J. J. Abrams-éra második Star Trek filmje. Az ezerszer elspoilerezett történet főgonosza Khan, amellett, hogy gonoszságához és gyűlöletéhez motivációt kapott, a karakter mögé került napjaink egyik legérdekesebb arcú (értsd: kevéssé szép) színésze, Benedict Cumberbatch, aki néha annyira ijesztő és annyira érzelmes, hogy tudjuk egyszerre utálni és maximálisan átérezni a fájdalmát. Közben a Star Trek – Sötétségben többi figurája is elszakad az eredeti széria szappanoperás őseitől, és képesek színészként viselkedni a vásznon. Mindehhez majdnem tökéletes látványt és egy kicsit kiszámítható, de összességében hibátlan történetet kapunk.


Szedlák Ádám Zoltán – Világvége

Túl szomorú ez a film ahhoz, hogy vicces legyen, mégis átkozottul nehéz nem nevetni rajta. Edgar Wright filmje nekem a felnőtté válásról szólt. De nem a közhelyes vonalról, hogy fel kell kelni hétkor, jön a sárga csekk, drágább a bérlet, hanem arról, hogy valahogy értelmet kellene találni a világban. Meg lehet próbálni újraélni a tini kalandokat, de veszélyekkel jár. A film csak azért nem lehúzós, mert a nagy része a veszélyekről – és itt most gyilkos robotokról van szó – szól. Jaj, csak bele ne gondoltam volna.