„Ez egy egészséges zűrzavar” – kötetlenül az előítéletek ellen

Fotó: Vs.hu/Kozma Zsuzsi / Vs.hu/Kozma Zsuzsi

-

A származás, a vallás, a kultúra vagy valami más tesz valakit zsidóvá? – ezzel a kérdéssel találkoznak azok a középiskolások, akik a Haver Alapítvány foglalkozásain részt vesznek. A szervezet célja, hogy diákokkal beszélgetve tudatosítsa bennük: a zsidó fiatalok nem sokban különböznek bármely másik kortársuktól.


„Ha azt mondom, hogy zsidó, mi jut az eszetekbe?” – kérdezi a Haver Alapítvány önkéntes oktatója a Budai Ciszterci Szent Imre Gimnázium tizedikeseinek sebtében átrendezett osztálytermében. A diákok körben ülnek, kicsit zavarban vannak. Nem szoktak még hozzá ahhoz, hogy egy „óra” elején rögtön őket kérdezzék. Ennek a foglalkozásnak a lényege viszont éppen az, hogy a diákok mondják el, mi az, amit a zsidóságról gondolnak, tudnak vagy tudni vélnek, majd a foglalkozás vezetői erre építve közelítenek a zsidó identitások sokféleségéhez. Kis szünet után érkezik az első válasz: „Izrael”. Majd követi a többi: „7. kerület”, „Jeruzsálem”, „szombat”, aztán lassan kifogynak az ötletekből.


-


Következő lépésként mindenki kap egy arcképet: a feladat, hogy állapítsák meg, zsidó-e a személy, akiről a portré készült. Karfeltartással szavaznak, a csoport fele véli úgy, hogy zsidó arckép van a kezében. Hogy miért? Az „orrszerkezet”, „a szakáll”, „a sötét bőr”, „a sötét szem” – próbálkoznak a válasszal. Egyikük még hozzáteszi: „A filmekben így ábrázolják Jézust.” És aki úgy véli, hogy nem zsidót ábrázol a fényképe? „A zsidóknak nincs kék szemük”, „nem szőkék”, mondják, aztán előkerül itt is a szakáll. „De eddig a szakállas zsidó jellemző volt, nem?” – kérdez rá a Haver önkéntese. Erre már nincs válasz. Azt meg végképp elképedve hallják, hogy a külső karaktervonások mennyire nem árulnak el semmit. Ugyanis kiderül: mindegyik fénykép zsidót ábrázol.

-


A származás, a vallás, a kultúra vagy mégis mi tesz valakit zsidóvá? – vetődik fel aztán a következő kérdés, a diákoknak választaniuk kell egy álláspontot, és amellett kell érvelniük. Többen lelkesen bizonygatják saját igazukat, párhuzamokat állítanak a keresztény vallásos érzés és a zsidó identitás között, szóba jön a történelem és a kultúra. Egyikük mesél arról, mit mondott a zsidó edzőtársa, másikuk meg azt mondja: érteni véli, mit gondol (a magát 15 éves korától katolikusnak tartó) Radnóti a zsidóságáról, hisz néha ő is hasonlóan érez saját katolikusságával kapcsolatban. Az viszont nem fér a fejükbe, hogyan nem születhet a kezdeti kérdésre egyetlen, minden mást kizáró, jó válasz.

-


Az identitások, önmeghatározások bonyolultsága és kontextusfüggősége az, ami a Haver munkásságát meghatározza: az alapítvány informális (előadás helyett a diákokkal folytatott párbeszédre építő) oktatási foglalkozásokat tart főként középiskolásoknak (de esetenként valamivel idősebb korosztályoknak is), hogy eloszlassa a zsidósággal kapcsolatos tévhiteket. Ez lebegett célként Mihályi Anikó, a Budai Ciszterci Szent Imre Gimnázium magyartanára szeme előtt is, amikor meghívta az iskolába az alapítványt: „Én azt hiszem, hogy csak a párbeszéd lehet a jövőnk. A gyűlölködés alapvetően abból fakad, hogy nem ismerjük egymást. A gyűlölködéssel szemben pedig csak az segít, ha olyan helyzeteket teremtünk, amelyekben meg tudjuk ismerni egymás kultúráját, szokásait, gondolkodását és adott esetben a sebeit.”

-


Lebontani az előítéleteket

„Az előítéleteink nem a tapasztalatainkra épülnek, hanem arra, amit tapasztalatként aposztrofálunk” – mondja Kende Anna, az ELTE PPK Pszichológiai Intézetének docense, azaz nem kell feltétlenül megélnünk bármilyen rossz dolgot egy csoporttal kapcsolatban, de ha meg is élünk ilyet, a torzítás lényege az általánosításban rejlik. Az előítéletek kialakulhatnak bármely korosztálynál, és közrejátszik bennük mindaz, amit a szülőktől, barátoktól vagy bárki olyantól hallanak, akinek adnak a véleményére. Lebontásuknak pedig két fő módja van: az egyik lehetőség a kontaktusban, a kapcsolatokban, a másik a társadalmi normákban és a közbeszédben rejlik. „Előbbi nem működik bármilyen körülmények között. A többségi társadalom tagja, ha kapcsolatba lép valakivel, aki egy kisebbséghez tartozik, átérezheti a másik helyzetét, de azt is, hogy a másiknak is ugyanolyan szükségletei és céljai vannak, mint neki. Ez főként egyenlő státuszúak között működik, például osztálytársak között, akik ráadásul az azonos intézmény miatt huzamosabb ideig és rendszeresen találkoznak” – mondja.


A foglalkozásaiknak éppen ezért egyik fontos aspektusa, hogy olyan fiatal önkéntesek tartják, akik korban is közel állnak a diákokhoz. „Ott áll előttük egy náluk pár évvel idősebb egyetemista, aki ugyanúgy van felöltözve, ugyanazokat a zenéket hallgatja, mint ők, és elmondja, hogy ezeken kívül az ő életében van még valami plusz” – mondja Lányi Eszter, a Haver alapítója és kuratóriumi elnöke. Kende Anna ehhez hozzáteszi, hogy ha egy ilyen kezdeményezést egy iskola befogad, annak van egy olyan hatása, hogy tudatosítja a diákokban: az iskola is azt gondolja, nem korrekt dolog előítéletesnek lenni.

Hány zsidó él Magyarországon?

A Haver ötlete 13 évvel ezelőtt született meg: „Azt éreztük, hogy az iskolákban senki nem foglalkozik a zsidóság témájával – idézi fel Lányi. – Azt láttuk, hogy a nem zsidók sokszor csak a holokauszt kapcsán találkoznak a zsidósággal, és ez nem különösebben szerencsés.” Heten – részben mostani kuratóriumi tagok – összeültek, és elkezdtek kísérletezni egy csomó technikával. Olyan oktatási módszert kerestek, amellyel közelebb hozhatják a diákokat ahhoz a felismeréshez, hogy nem lehet egyenlőségjelet tenni a zsidóság és a holokauszt között.

Haver; elõadás; kirekesztés

-


Az alapítványt rendszerint tanárok hívják foglalkozásokat tartani, az ő igényeiktől függ, hogy milyen formában találkoznak a diákokkal. „Egy osztállyal az esetek nyolcvan százalékában egyszer találkozunk” – mondja Tordai Bence, a Haver oktatási programvezetője, de ha egy tanár hosszabb ideig foglalkozna a témával, több alkalommal, arra is van lehetőség. A Haver Diákműhely nevű program keretében havonta találkoznak velük egy éven keresztül, és számos különböző foglalkozáson végigmennek. Ez tartalmaz beszélgetős órákat, sétát a zsidónegyedben és műhelyfoglalkozásokat is. Van egy kérdés, amelynek a Haver-foglalkozásokon hangsúlyos szerepe van, és ezért az önkéntes oktatók minden csoportjuknak felteszik. Ez úgy szól: hány zsidó él ma Magyarországon? „Én nem voltam olyan osztályban, ahol az egy- és a kétmillió ne hangzott volna el (miközben a valós szám valahol 80 és 120 ezer között van – a szerk.) – mondja ennek kapcsán Lányi. – Fontos, hogy tudják, hogy hányan vannak, és hogy a népszámlálás miért mutat ennél sokkal kisebb számot. Gondolkozzanak azon, miért van az, hogy sokan nem ikszelik ilyenkor be, hogy ők zsidók.” 

Haver; elõadás; kirekesztés

Tordai Bence


A foglalkozások másik fontos üzenete, hogy az identitás részben személyes döntésen alapul – de erre a foglalkozás résztvevőinek már maguktól kell rájönniük. „Akkor járunk jól, ha több kérdőjel fogalmazódik meg egy foglalkozáson, mint felkiáltójel” – mondja Lányi, hiszen kilencven perc alatt úgyse lehet megérteni teljességében egy ennyire komplex és sokrétű témakört. A cél, hogy felkeltsék az érdeklődést, ösztönözzék a diákokat arra, hogy gondolkozzanak a kérdésről, még akkor is, ha az óra elteltével valamelyest zűrzavar keletkezik sok diák fejében. „Ez egy egészséges zűrzavar, amely lehetőséget teremt arra, hogy a diákok függetlenül az iskolától, a tanártól foglalkozzanak a témával. A működőképes, mély oktatás arról szól, hogy adunk nekik egy kiindulópontot: a kutatásban, továbbtanulásban megadjuk nekik az első lökést” – mondja Mircea Cernov ügyvezető igazgató, aki hat éve vezeti az alapítványt. (A Haver módszertanáról bővebben itt olvashatnak. Ehhez hasonló megközelítést alkalmaz a romákkal szembeni előítéletek felszámolására törekvő Uccu Alapítvány is – a szerk.) Kende Anna is úgy látja, az informális módszer célravezetőbb: „Azok az oktatási formák hatékonyabbak, amelyekben nem beletölteni akarjuk a tudást a diákokba, hanem amelyben aktívan vesznek részt. Nyilván, ha csak kilencven perce van valakinek, akkor jobban rá van szorulva az ilyen módszerekre, hiszen nincs lehetősége a matektanárhoz hasonlóan heti háromszor találkozni a diákokkal.”

Látni, ami elpusztult

A Haver nem vállalja, hogy egy csoportnak kizárólag holokausztórát tartson, de ha önkéntesei többször visszatérnek egy osztályba, sor kerülhet egy olyan foglalkozásra, amelyben egy túlélővel készült videointerjú részleteit nézik meg, majd együtt értelmezik a diákokkal a hallottakat, körbejárják az áldozatok, az elkövetők, a szemlélődők és a beavatkozók témáját. „Amikor a holokausztról tanítunk, fontos felvázolni a holokauszt társadalmának (a különböző társadalmi szerepeknek) komplex felépítését, és hasonlóan fontos az egyes emberek személyes döntéseiről is beszélni. Ha a diákok az arctalan számok, sokkoló képek helyett egy ilyen fajta társadalomkritikai szemlélettel vizsgálják a holokauszt eseményeit, lehetőségünk nyílhat, hogy ezt a fajta megközelítést ma is élővé, a kortárs tudat számára is érvényessé tegyük” – mondja erről Tordai Bence.

Haver séta

-


Nagyobb hangsúly fektet a vészkorszakra a velük egy irodában működő Centropa családtörténeti kutatóközpont, amely a tanárokat célozta meg módszertanával. A Centropa a kétezres évek első felében életútinterjúkat készített holokauszt-túlélőkkel Közép-Európában, és fényképeket digitalizált. Ebből alakult ki egy interaktív weboldal oktatási segédanyagokkal. „Nemcsak arról szólnak ezek az életútinterjúk, hogy ezek az emberek hogyan élték túl a háború borzalmait és hogyan pusztultak el a családtagjaik, hanem sokkal inkább arról, hogy milyen volt az a zsidó élet, amely elpusztult, és hogyan változott meg a zsidó élet a háború hatására” – mondja Kenesei Marcell, a Centropa magyarországi vezetője. A diákok bevonását is fontosnak tartják, szerveznek például videoversenyeket, ahol egy város vagy falu zsidóságának történetét dolgozzák fel. Kenesei szerint azok a diákok, akik egy ilyenben részt vesznek, emlékezni fognak egész életükben arra a tudásra, amelyre a foglalkozás alatt szert tettek: „Nem biztos, hogy egy témazáró dolgozat  elmélyíti annyira a tudást, mint egy projekt, amely arra hivatott, hogy felszabadítsa az adott fiatal kreatív energiáit.”

Vannak, akik beszólogatnak

Előfordulnak alkalmanként szélsőségesebb vélemények is az osztályokban – mondja Lányi. Egyszer az egyik diák feltette a kezét, kivárta, amíg rákerül a sor, majd elmondta: ő úgy tudja, a cigány és a zsidó két olyan „faj”, amely fogságban is nagyon jól szaporodik. Lányi egy ilyen helyzetben úgy dönt, inkább elengedi a füle mellett a megjegyzést: „Te nem azokért a gyerekekért vagy ott, akik radikálisak. Az is problémát tud jelenteni, ha leállsz valamelyik radikálisabb diákkal vitatkozni, és akkor egy pingpongba belekerülsz, miközben elveszíted a másik huszonnyolc diákot.” Persze hozzáteszi, hogy olyankor, ha vissza-visszatér egy hamis állítás, azt korrigálni kell, de nem a foglalkozásvezető reakciója az, ami számít, hanem a csoporté.

Haver séta

-


Hasonlóan vélekedik Kenesei Marcell is, aki a Centropa mellett ma is önkénteskedik a Haverben. „A legnagyobb ellenség nem a meggyőződéses antiszemita vagy a radikális csemete, aki látványosan nem ért egyet semmivel, és beszólogat. A legnagyobb ellenség a közöny. A Haver-foglalkozásnak épp az a célja, hogy ezt az érdeklődést felkeltse.” Egy másik nagy kihívás, hogy ehhez az oktatási módszerhez és közeghez hozzá kell még szokniuk a diákoknak. „Nekem az a tapasztalatom, hogy azokban az iskolákban, ahol zártabb rendszerben tanítanak, kevésbé figyelnek egymásra vita közben a diákok” – mondja Tordai, aki szerint a magyar iskolákban megszokott oktatási módszer mellett elsősorban az számít, hogy milyen tananyagot adott le az órát tartó tanár, ezért sokan nem rendelkeznek a szükséges kommunikációs és csoportmunkakészségekkel vagy épp a megfelelő vitakultúrával, és nem mindig tudják zökkenőmentesen átvenni a Haver-foglalkozások ritmusát: „Sokszor önmagában attól, hogy azt kérjük, üljenek körbe és kötetlenül beszélgessenek, lefagynak a diákok.” Kenesei úgy érzi, előadóiknak sikerül megtörniük a jeget és bevonniuk a diákokat: „Az esetek nyolcvan-kilencven százalékában jó érzéssel tudok kijönni egy Haver-foglalkozásról, mert sikerül azt elérni, hogy az osztályban lévő diákok egymással vitatkozzanak.”

Haver séta

Büchler Tamás


Mi jó ebben az önkéntesnek?

„Azt gondolom, hogy zsidó fiatalként már-már kötelességem, hogy ezt tegyem” – magyarázza Büchler Tamás Haver-önkéntes, miért vesz részt a foglalkozásokon. „Szinte már közhely, de Magyarországon, aki nem vak, az látja, hogy erősödik az antiszemitizmus vagy legalábbis annak a köznyelvben való legitimációja.” Azt tapasztalja, hogy a fiatalok ma sokkal lazábban tesznek antiszemita kijelentéseket, mint akár pár évvel ezelőtt, miközben előfordul, hogy nem is értik, mi a gond ezzel. Viszont abban is biztos, hogy ezen még lehet változtatni.

Haver séta

-


„Azt gondolom, hogy bármilyen háttérrel is jönnek, ez pont az a kor, amikor mernek másképp gondolkodni, mint a szüleik, a tanáraik vagy a politikusok, akiket hallanak” – mondja, miután körbevezet egy gimnáziumi csoportot a pesti zsidónegyedben. A túrán megmutat nekik több zsinagógát és a Kazinczy utcai mikvét, mesél a budapesti zsidóság kezdeteiről, a 12 törzsről és a magyarországi zsidóság irányzatairól, elmondja, hogy a húszas-harmincas évek magyar szlengjében meglepően sok a jiddis és héber jövevényszó (innen jön például a „haver” is), majd abba is beavatja őket, hogy a vegetáriánusoknak mennyivel könnyebb a kóser étkezés, mint a húsevőknek. A diákok pedig meglepő figyelemmel hallgatják,  majd kérdezik a kóser borról, a körülmetélésről és arról, hogy hány csillag van a Dohány utcai zsinagóga falán. Utóbbira, nem meglepő módon, nem tudja a választ.

Haver séta

-


Egy jól sikerült foglalkozás eufóriát okoz neki – mondja. „Ha másfél órán keresztül érzed, hogy különböző nem zsidó fiatalok kérdeznek, nevetnek, veled vannak, és látod, hogy változik a berögzült – néha nem is túl pozitív – képük, attól teljesen feltöltődsz.”

Haver; elõadás; kirekesztés

-