Everton-Liverpool: rokonok egymás ellen

Ez egy olyan rangadó, ahol az ellenségeskedés a pályára korlátozódik, de ott azért rendesen megjelenik: a Premier League történetében ez a párosítás látta a legtöbb piros lapot.


Régebben Friendly Derbynek hívták, de a nyolcvanas évek rivalizálása, illetve az angol klubok Heyselt követő eltiltása egy időre – legalábbis a meccsnapokra – elmérgesítette a két klub szurkolóinak viszonyát. A Hillsborough, egy újabb tragédia után aztán enyhültek az ellentétek, manapság pedig szintén együtt ülnek a két csapat szurkolói, akik gyakran jó barátok vagy éppen közeli rokonok. Az Everton és a Liverpool rivalizálása nem azért érdekes, mert bármiféle földrajzi, politikai, társadalmi vagy vallási vonulata lenne. Itt semmi ilyesmiről nincs szó. Két csapat ugyanannak a városnak, ugyanannak a városrésznek, ugyanazoknak a családoknak. Két stadion egymás szájában, két klub egymás arcában. Mindez azért, mert az Anfield Road tulajdonosa annak idején elkergette a csapatot, az Evertont, és gyorsan össze kellett rántania egy pót-Evertont, nehogy már üresen maradjon a pálya. Ez a pótcsapat pedig, mivel a kerület neve már foglalt volt, felvette a város nevét. Mivel az angol játékosok mind az Evertonban fociztak, a Liverpoolt kezdetben csak skótok képviselték, de ez nem azt jelenti, hogy egy kvázi liverpooli angol válogatott játszott egy liverpooli skóttal. A meghatározó játékosok között rengeteg a skót a két klub első évtizedeiben, az első években mindkét alakulathoz csak véletlenül tévedtek oda angolok. Aztán idővel visszaszorult ez a tendencia, viszont az egész angol futballban egyre inkább a skótok szava érvényesült – már a pálya mellől, mert ők mindig jobban tudták, hogyan kell focizni.


  Matt Busby, Bill Shankly, majd az angol születésű, de a fociról skótul gondolkodó Bob Paisley, aztán Kenny Dalglish, végül pedig Alex Ferguson. Angol menedzser még sose nyert PL-t, valószínűleg azért, mert nem tudják, hogy kell, sőt az angol bajnokság elmúlt harminc szezonjából 19-et skót menedzser nyert, és csak négyet angol, ami még akkor is skót fölényre jön ki, ha Ferguson bajnoki címeit nem számoljuk. Az utolsó angol menedzser, aki bajnokságot nyert, Howard Wilkinson volt a Leedsszel 1992-ben - még a PL megalakítása előtt. Na, de ez szorosan nem is kapcsolódik a tárgyhoz, lazán viszont igen, mert a lényeg az, hogy hosszú idő után mindkét csapat karakteresen nem-angol focit játszik menedzsereiknek köszönhetően. Brendan Rodgers ugyan nem tikitakáztatja a Liverpoolt, és a katalán Roberto Martínez sem azzal küldi ki csapatát, hogy mindegy, mi az eredmény, csak a labdát ne adja oda az ellenfélnek, de az biztos, hogy mindketten – a PL élmezőnyében amúgy elvárható módon – értelmes, kontinentális focival kelnek és fekszenek. Ahogyan annak idején Shanklyék is elképzelték:  

„A Liverpoolnál rájöttünk, hogy nem lőhetsz gólt minden alkalommal, amikor nálad van a labda...” „Megkapod a labdát, gyorsan passzolsz, aztán én továbbadom valaki másnak, majd újra megy tovább. Lehet, hogy nem jutsz messzire, de az ellenfél alakzata változik. Végül valaki be fog surranni.”

Ezek a Shankly-idézetek most sokkal jobban illenek a derbyhez, mint a gyakran citált Evertont ócsárló/ugrató beszólások, melyek szerint ezeket még a saját kertjében se szívesen nézte volna meg az ember, legfeljebb a tabella alján. Vicces egyébként, hogy Rodgersnek vissza kellett térnie a manapság az angol labdarúgás sötét középkorával társított 4–4–2-es alapfelálláshoz. A csapat játékához és összeállításához ez passzol leginkább, ezzel lehet kihozni belőle a legtöbbet, így annak ellenére, hogy a latinos focit elváró szurkolók vakaróznak, ez tűnik a legjobb megoldásnak. Kiváló példája annak, hogy a felállás nem határozza meg a stílust, és fordítva. Egyébként már akkor is látszott, hogy ez lesz a vége, amikor Rodgers még ódzkodott a jelképpé kövült szerkezettől: Luis Suárez és Daniel Sturridge túl jó ahhoz együtt, hogy ne ékpárként küldjék pályára őket, a védelem pedig mindig négy fővel volt igazán stabil, tehát  maradt a tradicionális angol alakzat, illetve annak a variánsai.


  A Stanley Park túloldalán az szolgáltatott témát, hogy Martínez utalt rá: a Barcától egy évre kölcsönkapott 19 éves Gerard Deulofeu talán már készen áll arra, hogy kezdőként lépjen pályára a PL-ben. Ez így elsőre hatalmas blöffnek tűnik, bár a tavalyi rangadón a sérüléséig egészen veszélyesen játszó Kevin Mirallas idén elég halovány, tehát akár még indokolt is lehet a fiatal spanyol pályára küldése, akinek a játékát Cristiano Ronaldóéhoz szokták hasonlítani. Ha Martínez nagyon meg akarja lepni ellenfelét, akkor akár két tinivel is kiküldheti az Evertont, ugyanis az is benne van a pakliban, hogy Osman helyett a remek formában játszó, és már az angol válogatottban is bemutatkozó Ross Barkleyt állítja a középpálya közepére. Akárhogy is álljon fel az Everton, mivel mindkét csapat alapvetően játssza, vagy játszani akarja, nem pedig kapálja a focit, a tempó viszont várhatóan egy angol derbinek megfelelően alakul majd, valószínűleg remekül fogunk szórakozni. Az Everton–Liverpool azért is különleges, mert a két klub az elmúlt ötven évben folyamatosan az angol első osztályban játszik, ennek megfelelően ez a legrégebb óta, folyamatosan rendezett élvonalbeli városi rangadó Angliában. Mint ilyen, az egyetlen párosítás, amely kiérdemelte azt, hogy irányított módon kerüljön be a PL versenynaptárába: az első meccs mindig a Goodisonban van az ősszel, a visszavágó pedig mindig karácsony után az Anfielden.