Európai hullámok, nacionalista zátonyok

János Széky

az Élet és Irodalom rovatvezetője

Európai hullámok, nacionalista zátonyok


Elvben remek dolog lenne az Európai Egyesült Államok, mert a tapasztalatok szerint a nagy országok (ne szépítsük, a föderáció egy ország) jobban tudják érvényesíteni érdekeiket a világ fennmaradó részével szemben (sajnálom, ez zérus összegű játék) vagy azzal együttműködve (ez nem).

A gyakorlatban viszont egyenrangú államok föderációját nem lehet akaratból megvalósítani. Vagy szervesen valósul meg, vagy – hosszabb távon – sehogy.

Mint mindenkinek, aki az egységes Európáról álmodik (álmodni szabad), nekem is az Amerikai Egyesült Államok sikertörténete lebeg a szemem előtt. De ott is negyed évszázad és egy háború (az 1812-es) kellett ahhoz, hogy a csikorgó kompromisszumokkal egyesített államok egyetlen országként kezdjenek tekinteni magukra. Háromnegyed évszázad és az ország történetének máig messze legpusztítóbb háborúja kellett ahhoz, hogy megoldódjanak vagy akármilyen rondán, de kezelhetővé váljanak éppen azok a konfliktusok, amiket 1787–89-ben éppen a föderáció kedvéért jegeltek gondosan: a rabszolgaság, az államok jogainak kérdése, az új területek jogrendszere, a kemény gazdasági érdekellentétek. Továbbá fél évszázad telt el, mire a Dél annyira rehabilitálódott, hogy a többség hajlandó volt újra déli születésű politikust választani elnöknek. És mindezt úgy, az USA államainak közös volt a nyelvük, a nemzeti kultúrájuk; az államok között majdnem ismeretlen volt az európai jellegű nacionalizmus.

Szóval borzasztó nehéz, sokáig tart, és nem biztos, hogy sikerül.

A másik gond az, hogy Amerikában éppen azért sikerülhetett három-négy teljes nemzedékváltás során kikínlódni a stabil és működő föderációt, mert a központi, szövetségi állam akkoriban az ellentéte volt annak, ami ma az Európai Unió. Kicsi volt, minimális kiadásokkal és minimális bürokráciával, semmit sem tett sem az életmód egységesítéséért, sem az elmaradott régiók adófizetői pénzből való felzárkóztatásáért. Mindenki boldoguljon, ahogy tud. És hosszú távon boldogult is. Ezt az időt Európában senki sem akarja kivárni.

A hátam borsódzik, ha elképzelem, milyen lenne, ha egy föderatív Európára a mostani eurokrácia vagy pláne annak valamilyen „tökéletesített” változata telepedne rá. Mint magyar, természetesen szeretném azt remélni, hogy egy központi európai kormányzat megvédene a helyi kormány tekintélyelvű hajlamaitól és gazdasági pancserságától, de hát az eddigiek szerint erre semmi garancia nincs. A „megjavíthatjuk a világot most azonnal” jelszavú irányzat nyugat-európai hívei tartósan úgy gondolták, hogy Görögország példáján demonstrálhatják a csodát, a nyugat-európai szabvány megvalósítását sok ajándékkal, kevés önerővel, a kormányzati disznóságok elnézésével, hát látjuk, mi lett belőle.

A példa jól mutatja, hogy mire vezet, ha az egységes piac kialakítását kontinentális mértekben uralkodó, szelektív piactorzítás kíséri. Nemcsak Görögország jutott riasztó politikai válságba, és nemcsak maga az euró veszélybe, hanem ami eddig elképzelhetetlen volt: egy földrajzi, kulturális és politikai értelemben sem szomszédos ország szükségtelen, csinált válsága fő belpolitikai téma lett nemcsak Németországban, de akár Szlovákiában is, ahol ebbe bukott bele a jobbközép kormány, hogy jöjjön helyette Fico. Európai Egyesült Államok még nincsenek, de hipertrófiás egyesült állam részletekben már van, áldásos következményekkel.

A magyar médiatörvényt fogadó uniós vihar és annak elhalása is jól mutatja, mi hiányzik a föderációhoz. Az amerikai Alkotmány I. kiegészítésében köztudomásúlag annyi van, hogy a törvényhozás nem csorbíthatja a sajtó- és szólásszabadságot. Európában a sajtószabadság a koppenhágai kritériumok között szerepel; ha egy országban hiányzik, azt nem veszik fel az Unióba. Az Unióban éppen ezért értelmezhetetlen volna az I. kiegészítés. Nincs olyan uniós irányelv, és elvben nem létezhet olyan új nemzeti jogszabály, amely alapjoggal ütközhetne. Van viszont egy irányelv a nem tisztán szabadságelvű, sőt ilyen-olyan fokon mindenhol cenzúrázott audiovizuális médiáról: a szabadságelv magyarországi megsértéseit csak ehhez lehet mérni. Annyira ment, ahogy ment, nem jobban.

Amiért a föderációra még szükség lehetne, az a közös kül- és biztonságpolitika. Erről természetese könyvek és egyetemi kurzusok szólnak, itt hely hiányában csak egy közmondás: „nem akarásnak nyögés a vége”, és egy név: Catherine Ashton. Azaz még valami: kevesen gondolják meg, hogy az ukrán tragédiához hogyan vezetett egy unión belüli nacionalista érdek, nevezetesen a lengyel középhatalmi ambíció. Enélkül sohase lett volna dogmává és európai külpolitikává, hogy a rossz szagú déli posztszovjet rezsimeket – különös tekintettel a korona gyémántjára, Ukrajnára – a koppenhágai kritériumok megközelítése nélkül is formálisan az Unióhoz kell társítani. Fordított hatást elérve: arra ösztönözve Putyint, hogy az amúgy is a történelmi Oroszország részének tekintett Ukrajnát (lásd Koszovó, lásd Erdély) beljebb csábítsa-kényszerítse a saját befolyási övezetébe. Radek Sikorski korszakosan nagy koncepciójú és sikeres lengyel külügyminiszter, ennélfogva az európai külpolitikának az a részlete, amit ő sugall, szűkített látókörű és sikertelen.

Ugyanez van a gazdaságban is: szép dolog a munka és a tőke szabad áramlása, de ösztönzésről szó sincs, szabadságról is csak módjával.

Brüsszel és a tagországok viszonya főleg az európai adófizetők pénzének újraelosztásért vívott nacionalista lobbiharcokról szól. Nagy-Britannia, miután több mint fél évszázadon át élvezte a nemzetközösségi munkaerő bevándorlásának előnyeit, hirtelen  ráébredt, hogy túl sok az uniós vendégmunkás.

A tőke áramlása megtörik a régimódi nacionalizmus zátonyain: a kormányok akkor nyugodtak, ha vannak „nemzeti” olaj-, légitársaságok („a mieink”), helyenként szupermarketláncok, dohányboltok és hasonlók. Ez az európai politikai psziché ismeretében tökéletesen érthető, de a föderációt lehetetlenné teszi. Mert ahhoz, illetve a politikai psziché gyökeres megváltozásához előbb valami durva felfordulás kellene, amire senki sem vágyik.


Milyen legyen 2030-ra Európa?


Szuverén nemzetállamok uniója
Európai Egyesült Államok

SZAVAZAT UTÁN