Európa vesztésre áll a devizaháborúban

Fotó: Europress/AFP/Daniel Roland / Europress/AFP/Daniel Roland

-

Az Európai Központi Bank vezetőjének elfogyott a türelme.


Mario Draghi ugyanis megelégelte az euró erősödését. Dühe érthető, a közös pénz folyamatos felértékelődése ugyanis azt jelenti, hogy az eurózóna vesztésre áll a devizaháborúban - márpedig ebben a harcban ő az egyik hadvezér. De miért is zajlik a devizaháború? Röviden a versenyképességért. A válságból ugyanis sok-sok ország pénze gyengítésével véli megtalálni a kiutat. És hogy miért jó a gazdaságnak a gyenge deviza? Egyszerűbb, ha ezt egy példán keresztül mutatjuk be. A BMW tavaly az amerikai piacon kb. 30 000 dollárért kínálta az X1-es modelt. Tegyük fel, hogy ennek előállítása 29 000 dollárba került neki - ebből minden egyes centet odahaza, euróban fizetett ki. Az egyszerűség kedvéért tételezzük fel, hogy tavaly 1 dollárért 1 eurót adtak, azaz 29 ezer euróba került egy kocsi összeszerelése. Egy év alatt azonban 6 százalékkal erősödött az euró - mint történt az a valóságban is - így egy év után 1 euróért már 1,06 dollárt kellett fizetni. A BMW az USA-ban, különösen ebben az alsó szegmensben nem tudott árat emelni, mert nagyon komoly versenyben van mind az amerikai, mind japán riválisaival, tehát továbbra is csak 30 ezer dollárt kérhet a legkisebb városi terepjárójáért. Amikor ezt a pénzt hazaviszi, hogy abból kifizesse az elzászi acélt és a német munkásokat, szomorúan tapasztalja, hogy a 30 ezer dollárét már 6 százalékkal kevesebbet, azaz csak 28 200 eurót kap, azaz kocsinként 800 eurót bukik a bizniszen. Nincs más választása, bezárja a képzeletbeli gyárat, elbocsájtja a munkásokat - és jöhetnek Európába a gyenge dollárral versenyképessé tett amerikai terepjárók. A devizaháborúnak vesztesei és nyertesei vannak, az egyik deviza csak a másik kárára tud erősödni gyengülni, win-win szituáció nehezen elképzelhető. (A dolog persze így  nagyon le van egyszerűsítve, egy adott gazdaságon belül is nagyon sok változást okoz a devizaárfolyam ingadozás).


Az euró/dollár árfolyam változása az elmúlt másfél év során

Képernyőfotó 2014-04-14 - 20.37.08

De nem csak az exportőrök sanyarú sorsa és a visszafogott gazdasági növekedés miatt aggasztja az euró erősödés az Európai Központi Bank főnökét. Azért is fáj a feje, hogy Európa makroadatai (melyek csak kissé különböznek az ókori Rómában használt madárbelektől) kísértetiesen hasonló formát öltenek a 90-es évek elején Japánban feljegyzettekhez: csökkenő árak, stagnáló gazdaság - a szaknyelv ezt a folyamatot deflációs spirálnak nevezte el. Az ázsiai szigetországnak két évtizedre volt szüksége, hogy kiverekedje magát ebből a nyúlüregből, ahol semmi nem úgy működik, mint „rendes” inflációs környezetben. Ha ugyanis az árak csökkennek, senki sem szalad bevásárolni, hisz holnap olcsóbban juthat hozzá ugyanahhoz a termékhez. Ha pedig nincs fogyasztás a gyárak sem termelnek, azaz munkások sem kellenek - ördögi kör; ezt akarja mindenáron megállítani Mario Draghi. Ehhez elsősorban inflációt kell „csinálnia.” Felhatalmazása is arra szól, őrködjön afelett, hogy az infláció hosszú távon a kívánatosnak tartott két százalékos szint környékén maradjon. Márpedig az infláció az eurózónában már régóta veszélyesen alacsony, a legutóbbi adatok szerint fél százalék.   Hogy tud inflációt csinálni az EKB? Nem könnyen. A kamatok csökkentésével elvileg növelhetné a pénzromlás ütemét, ám az irányadó rátát már nincs nagyon hová mérsékelni, az 0,25 százalékon áll. Elvileg 0 alá is levihetné, ám az eddigi példák az mutatják, ennek nincs túl sok hatása. Versenytársainak, a japán jegybanknak, vagy az amerikai Fednek könnyebb felpörgetnie a gazdaságot, és inflációt gerjesztenie - ehhez egyszerűen beindítják a pénznyomdáikat. A piacot irgalmatlan sok pénzzel árasztják el, ami nem csak hogy inflációt generál, de talán a gazdasági növekedést is beindítja. (Szaknyelven ezt mennyiségi lazításnak (QE) nevezik). Japánban a recept most működni látszik, de ehhez rengeteg, tényleg rengeteg pénzt, 1400 milliárd dollárnyi jent kell a piacra önteni. Az EKB esetében ezt több dolog is akadályozza. Egyrészt az alapszabálya, másrészt a németek. A pénznyomda a gyakorlatban azt jelenti, hogy - ismét csak leegyszerűsítve - a bank számlapénzért cserébe állami vagy vállalati kötvényeket vásárol. A németek azért fáznak nagyon ettől, mert már látják maguk előtt, amint a spanyol vagy az olasz pénzügyminiszter kezét dörzsöli örömében, hogy az EKB-val finanszíroztatja meg kormánya túlköltekezését. Némi lehetősége van ugyan a frankfurti székhelyű intézménynek, hogy megnyissa a pénzcsapot, ám az inkább csak csöpögni fog, semmiképp nem válik olyan zubogó forrássá, ami feltétel nélkül meggyőzi a kétkedő befektetőket. A politikai nyomás mindenesetre nagy az EKB-n. Legutóbb az európai iparügyi biztos, Antoni Tajani fejezte ki aggodalmát az erős euró miatt. Mint mondta, az 1,4 dolláros euró-árfolyam most még csak a spanyol, az olasz és a francia gazdaságnak rossz, de hosszú távon rossz lesz a németeknek is. Szerinte az EKB-nak az amerikai Fed mintájára kellene átszerveződnie - az infláció mellett fókuszálnia kéne a munkahely teremtésre is. A végső szót várhatóan ezúttal is Angela Merkel mondja majd ki.