Esély a vatikáni korrupció és pénzmosás felszámolására

János Wildmann

az Egyházfórum főszerkesztője

Esély a vatikáni korrupció és pénzmosás felszámolására


XXIII. János pápa az ötven évvel ezelőtt zajló II. Vatikáni zsinat elé három célt tűzött ki: a katolikus egyház megújítását, a keresztény egyházak közötti intenzívebb párbeszédet és az egyház világhoz való viszonyának újragondolását. Az első cél többek között a klérus önértelmezésének és a laikusok szerepének átértékelését jelentette. A papi szolgálatról és életről szóló „Presbyterorum ordinis” dekrétum fölszólította a papokat, hogy törekedjenek az életszentségre, vállalják az önkéntes szegénységet, és kerüljenek mindent, ami a szegényeket bármi módon elidegenítené tőlük, különösen a kapzsiságot, a vagyonhoz való ragaszkodást és kereskedésnek még a látszatát is. Egyik-másik püspök fölrótta a zsinati atyáknak az egyház szegények melletti elvi elköteleződése és hivalkodó pompája közötti ellentmondást. A zsinati lelkület azonban sok egyházi vezetőt magával ragadott, és többen radikális lépésre szánták magukat. Lecarco bolognai érsek például ötven árvával osztotta meg püspöki palotáját, a harmadik világban pedig papok és püspökök egész sora kötelezte el magát a szegények mellett. A zsinat utáni évtizedekben az egyház komoly erőfeszítéseket tett a XXIII. János pápa által említett 2. és 3. cél megvalósulása, vagyis az egyházak közötti és a világgal folytatandó dialógus érdekében, a belső egyházi reformfolyamatokat azonban lassan lefékezték a befolyásukat féltő konzervatív egyházi vezetők, nem utolsó sorban római kúria püspökei és bíborosai, a radikális utat járó latin-amerikai felszabadítás teológia főbb képviselőit pedig peremre szorították.

A zsinat idején Jorge Mario Bergoglio jezsuita növendék, egyetemi hallgató és gimnáziumi tanár volt Argentínában és Chilében, ahol közvetlen tapasztalatokat szerzett a harmadik világ problémáiról, mindenekelőtt az égbekiáltó nyomorról és a társadalmi igazságtalanság különböző formáiról. Teológiai tanulmányait a zsinat után kezdte meg, 1969-ben szentelték pedig. A zsinat papi képe minden bizonnyal nagy hatással volt rá, életét is eszerint rendezte be. Papi, majd püspöki szolgálata alatt szerényen élt, luxusautók helyett tömegközlekedési eszközökkel járt, repülőútjain turistaosztályon utazott, egyszerű lakásban lakott és puritán módon öltözködött. Elöljáróként közvetlen kapcsolatot ápolt papjaival és híveivel, és – bár nem tartozott a felszabadítás teológiájának művelői közé – szót emelet a szegények és elnyomottak érdekében. Pápává választása után is megőrizte szerénységét, közvetlenségét és egyszerű életmódját. Ferenc pápa minden jel szerint az elmúlt évtizedekben lefékezett belső egyházi megújítás elősegítését, különösen is a papság hitelének helyreállítását tekinti fő feladatának.

Erre nagy szükség van, hiszen bebizonyosodott, hogy a zsinat után érvényre jutott konzervatív egyházfelfogás, amely II. János Pál és XVI. Benedek pápák alatt a püspök és bíborosi kinevezésekben is tükröződött, nem oldotta meg az egyház belső problémáit, sőt nem akadályozta meg új skandalumok kialakulását sem. A Vatikán zűrzavaros, itt-ott gyilkossággal tarkított pénzügyibe magas rangú főpapok is belekeveredtek, számos tudósítás jelent meg a papok által is látogatott, sőt általuk fönntartott meleg klubokkal és azok kétes finanszírozásával kapcsolatban. Mindez azonban csak előjátéka volt annak az egész egyházat megrázó botránysorozatnak, amely papok százainak pedofil visszaéléseire derített fényt, akik között olyan befolyásos személyek is voltak, mint a II. János Pál által is nagyra becsült Marcial Maciel Degollado, a Krisztus légiója mozgalom alapítója. Fölháborodásukban milliók fordultak el az egyháztól.

Ferenc pápa intézkedései azt mutatják, hogy eltökélt szándéka a korrupt vatikáni kúria megtisztítása, a pénzmosás elleni harc, valamint a papi és püspöki hivatal tekintélyének helyreállítása. Ezek érdekében befolyásos főpapoktól válik meg, átengedi az olasz bűnüldöző szerveknek az Apostoli Szék Vagyonkezelőségének (Apsa) egyik tagját, Nunzio Scarano olasz püspököt, átvilágíttatja a Vatikán bankot, transzparensé teszik annak működését, és szerényebb életmódra buzdítja a püspököket és papokat. Sőt továbbmegy: ostorozza a köldöknéző egyházi közösségeket, a szexualitásra koncentráló erkölcscsősz mentalitást, amely figyelemre sem méltatja a szegénység, a nyomor és az igazságosság jóval súlyosabb kérdéseit. A napokban pedig azzal lepte meg az egyházat, hogy a jövő évi, családokkal foglalkozó rendkívüli püspöki szinódusra készülve kérdőívet küldött ki az egyházmegyéknek, tudakolva a hívők véleményét egyebek közt olyan kényesnek számító kérdésekről is, mint az egyházi tanítás elfogadottsága, a házasság előtti együttélés, az elvált és újraházasodott katolikusok vagy az azonos neműek partnersége, ezek megítélése és lelkipásztori szolgálata.

A kérdés ma már nem az, hogy Ferenc eltökélt-e az egyház belső megújítása mellett, hanem az, hogy megengedik-e ezt neki mindazok, akiknek érdeksérelmet okoz. Elsősorban nem is arra gondolok, amit egy olasz államügyész mondott, miszerint a pápa útjában áll a maffiának, hanem a belső egyházi ellenállásra. Papok és püspökök hada kívánja megőrizni anyagi, társadalmi és az egyházvezetésben a civilekkel szemben megszerzett privilégiumait. Nem véletlen, hogy mozgalom indult a „hamis pápa” lejáratásra. A közelmúltban aláírt magyar-vatikáni megállapodás módosítása mindenesete jelzi, hogy a magyar egyházi vezetők és a kormánypolitikusok nem Ferenc útján kívánnak járni: az egyháznak nem egy esetben dupla támogatást és kedvezményeket biztosítva, a bevett egyházakat a számviteli törvény alól is fölmentve növelik az egyház, főleg a papság privilégiumait. Az sem valószínű, hogy a családokkal kapcsolatos kérdőívre a hagyományos katolikusokon kívül a másként gondolkodó katolikusok is válaszolhatnak. A magyarországi katolikus egyházi és állami vezetés – úgy tűnik – nem érdekelt Ferenc pápa reformtörekvéseinek sikerében.

Milyen pápa eddig Ferenc?


Hippis, modern.
Konzervatív, mint az eddigiek.

SZAVAZAT UTÁN