„Érezze magát szarul az olvasó” – interjú Jászberényi Sándorral

Fotó: AFP/Mahmud Hams

-

HÁTTÉR

A napokban jelenik meg a haditudósító, újságíró, író új novelláskötete, Az ördög egy fekete kutya és más történetek címmel. Elmondja, miért ír minimalista stílusban, hogy minek lenni menőbb harminchárom évesen, mint írónak. Szó esett a nemrég elhunyt Bächer Ivánról és a Kölcsey Ferencet „meleggé nyilvánító” Nyáry Krisztiánról.


A könyv elején az áll, hogy fikcióról van szó, de nekem úgy tűnt, hogy elég sok életrajzi elem lehet a novellákban. Hol válik el egymástól fikció és valóság?

Ezen én is sokat gondolkoztam. Arra jutottam, hogy nem tudok olyanról írni, amiről nem tudom, miként történik. Nem hiszek abban, hogy írunk egy regényt mondjuk a prostitúcióról, de életünkben nem voltunk olyan helyzetben. Aki nem látott, mit tudom én, egy könnygázattakot, az ne írjon könnygázattakról, mert az hiteltelen. Tény, hogy rengeteg életrajzi anyagot használok, erre erőteljesen hatott a munkám, a freelance és conflict journalism (szabadúszó haditudósító újságírás). Ott válik el a fikció, ahol ezek a sztorik nem egymásra dobálódott dolgok lesznek, hanem valamilyen rendszert alkotnak. Ott válik el a valóságtól, ahol lírával töltődik fel. Ott van például a „Die Toten Reiten Schnell” című novellám, aminek az az alapja, hogy tényleg kavartam egy csajjal akkoriban, és tényleg meglőttek – igaz, csak gumilövedékkel –, ami miatt eltörött két bordám. Nagyon erősen láttam azt a jelenetet magam előtt, amiből a novella lett, hogy a nő veszi le a pasiról a tépőzáras golyóálló mellényt. Nyilván ehhez kellett egy háttértörténet, de ez egy nagyon erős, líraizált jelenet volt: a csávó szét van lőve, el van törve két bordája, fekszik az ágyon és akkor a nő mondja, hogy „Nyugodtan aludhatsz itt”, mire azt mondja a csávó, hogy „Én horkolok álmomban”. „Én meg sírok” – mondja a nő. Tehát ez egy lírai jelenet volt, dramaturgiailag ehhez kellett a fikció. Valóságon alapul, de éterivé, finommá ezek a fikciós elemek teszik. De én alkatilag vagyok alkalmatlan arra, hogy nagyon fikcionalizáljam a történeteimet, afféle határmezsgyén mozgok. Persze azért vannak teljesen fiktív történetek is – ilyenkor azok vannak teljesen feltöltve a valóság szilánkjaival.



Ez az újságírói lét miatt van, vagy azért, mert aki realistán látja a világot, az újságíró lesz?

Én azt gondolom, hogy ez az újságírói lét miatt van, meg a nyelv miatt: nagyon egyszerű nyelvezettel dolgozom, de ehhez több hónapot kell ülnöm egy novella fölött.

Mit akarnak mondani pontosan ezek a szövegek?

Fontos, hogy benne legyen a szövegekben a válasz a miértekre, a magyarázat, de az ne legyen szájbarágós. Ezek adnak értelmet ezeknek a szövegeknek. Az én hőseim nem a cselekvésért önmagáért cselekednek, hanem egy nagyon komoly rendszer, értékrend szerint. De egyébként mind cinikus alakok, és ha valós személyek lennének, jó eséllyel nem így mesélnék el a történeteket, mint ahogy én tettem. Ugyanis minden szövegem a morálról szól, etikai kérdéseket feszeget. Ott van például, hogy külföldi újságíróként azt várják tőled a helyiek, hogy megoldd a problémájukat, nem hogy leírd, lefényképezd azokat. Az ember például ezzel visszaél, mert belekerülsz egy olyan helyzetbe, ahol ők azt hiszik, hogy tudsz segíteni rajtuk. Pedig csak egy vasárnapi újságban egy kis keretes lesz a sztorijukból.

. .

Egy történésről egyből beugrik, hogy milyen jól meg lehet majd írni?

Nem is a történetet látom meg elsőre, hanem a belső konfliktusokat. Amikor novellát írok, akkor egy morális konfliktust látok, annak a lehetőségét, hogy miként lehet ezt prózában elmesélni, anélkül, hogy picsognál. A „Profi gyilkosok” című novella például pontosan úgy történt, testvérem – Jászberényi Gábor színész (a szerk.) – fel is hívott üvöltve, hogy „Mi a halálért kellett ezt neked megírnod?” – neki ez a mai napig is egy traumatikus élmény. A sztori ugye arról szól, hogy légpuskával nem tudtunk megölni egy varjút vagy feketerigót – gyerekként nagy fekete madárnak tűnt. De nem erről szól ez a novella, hanem hogy anyánk haldoklik és nem akarnak beengedni hozzá minket, hogy ne lássuk, amint leépül. Szerencsére anyánk végül túlélte, de a lényeg az volt, hogy ez hogyan csapódott le nálunk és apánk hogyan kezelte a helyzetet. Nehéz volt úgy megírni, hogy az olvasó érezze, ez nem arról szól, hogy miként öltünk meg egy varjút, hanem arról, hogy miként lehet megérteni a halált és hogyan borul az apáról kialakult kép. Mindegyik sztori nagyon egyszerűnek tűnik, de mindegyiknek van mögöttes mondanivalója. Nem vidám történetek, el kellett érnem, hogy érezze magát szarul az olvasó. Akkor működik ez jól, ha elolvassa a történetet, szarul érzi magát, de nem tudja, hogy mitől. Nem szeretem azt, amikor meg van magyarázva minden, amikor túl van esztétizálva egy szöveg. Nem szeretem hülyének nézni az olvasókat. Ha megnézed a kortárs magyar irodalmat, akkor azt látod, hogy bejött egy csomó olyan szöveg, ami értelmezhetetlen, ami miatt hülyének érzed magad. Az egészben az a trükk, hogy nem azt mondják, „Bocs, mi voltunk bénák”, hanem hogy te vagy az ostoba. Holott a szöveg rossz. Ez a parasztvakítás zajlik a magyar irodalomban, ennek szép hagyománya van és nagyon kevés szövegnél érzem azt, hogy komoly tétje van. Én nem akarok filosz lenni, nem akarok értelmiségi lenni, nem szeretnék három nyelven megszólalni a szövegekben vagy Milan Kunderát játszani.

Hogyan merülnek fel az etikai kérdések, amikor épp haditudósít az ember? Lát egy helyzetet, amelyből kitűnik, hogy ki lehet majd hozni belőle valamit? Ezeket eltárolja az emlékezetében?

Persze, persze, az ember agya úgy működik, mint egy fényképezőgép.

. .

És akkor már azonnal látszik, hogy „ez milyen jó téma lesz később”?

Nem, megvan az ötleted, ezt leírod mondjuk három mondatban, egy pitchben. Az egész élet pitchelésről szól. Elmondok egy konkrét példát: találkoztam Ahmed Hararával, akiről azt kell tudni, hogy 2011 februárjában elvesztette a forradalomban az egyik szemét, novemberben pedig a másikat is kilőtték. Mind a két szemét adta a forradalomért, nemzeti hős, forradalmi ikon. Elmesélt egy sztorit, hogy behívták a pártbizottságba, ahol megkérték, hogy húzódjon háttérbe. És akkor láttam azt a jelenetet, hogy akkor kezdi el először sajnálni, hogy nem lát. Ebből fogok majd egy novellát is írni. Az érdekel, hogy itt van egy hős, akire már nincs többé szükség. És hogy ez hogyan csapódik le benne – ezt nem leírva, csak nagyon finoman jelezve az olvasónak. Tehát így írok én. De egyébként harminchárom évesen írónak lenni nem menő, sokkal menőbb bankárnak lenni. Huszonegy évesen a karomat adtam volna azért a titulusért, hogy „író”, de amikor ez megvan, akkor rájössz, hogy mennyivel fontosabb dolgaid vannak. Például a gyereked. Ahmed Harara (középen), egyiptomi aktivista a Tahrír téren, 2011 november 26-án. Ahmed Harara (középen) egyiptomi aktivista a Tahrír téren, 2011 november 26-án.  

Ha jól tudom, a könyv angolul és olaszul is megjelenik majd. Hogy sikerült ezt összehozni?

Igen, összeismerkedtem itthon egy magyarul tudó íróval, egy expatriate-tel (új hazát választó ember), Matt Henderson Ellisszel. Matt szívességből vállalta, hogy  lefordítja a novelláimat, mert tetszettek neki. Nem hivatásos fordító, szokta is mondani, hogy soha többé nem fordít magyarról angolra, csak ha tízezer dolláros munkáról lesz szó, annyit kínálnak érte. Sokat dolgoztunk együtt a szövegeken, amelyek közül volt, ami az expatriate-ek irodalmi lapjában, a Pilvaxban is megjelent. Aztán egy kairói kiadó összehozott Marina Halpinnal, akinek tetszettek a novelláim, végül ő lett az ügynököm. Nehéz dolgunk volt, mert a nagy külföldi kiadók nehezen vállalják be ezt a műfajt. Szerencsére jól jött most Munro Nobel-díja, ő ugyanis novellákban utazik. Marina ezt főállásban intézi, az ő érdeke is, hogy minél többet adjanak el a kötetekből, mert az amerikai finanszírozási rendszer máshogy működik, a versenyre épül. Például azt is el akarja intézni, hogy novellát írhassak a Playboyba, mert az mondjuk hatezer dollárt fizet egy publikációért, nem úgy, mint itthon. Magyarországon nem lehet íróként megélni, ha nem akarsz részt venni a mutyiban. Ebből az irodalmi életből én már 2009-ben lényegében kiléptem. Nem szeretnék részt venni az állami finanszírozási rendszerben, nem fogok elfogadni állami díjakat, inkább itthagyom ezt az irodalmi életet, hadd játsszanak a pocsolyában. Ez nem egy tudatos brandépítés volt, hanem külföldön élek, megvan a magam munkája is, nem kell aggódnom.

. .

Olyannyira, hogy jelölt egy cseh díjra is, az angol nyelvű B O D Y irodalmi lapnál.

Igen, nagyon örültem is neki, hiszen az angol nyelvnél nincsenek határok. Ebbe a lapba Matt küldte be a szövegeket, hogy jelenjenek meg online, és kitörő szeretettel fogadták ezt. Előtte nem ismertek engem se és Mattet se – személyesen máig nem –, mégis engem jelöltek a díjra. Ez jó érzés, azt jelenti, hogy szeretik. Ennél nagyobb elismerés nem nagyon van.

A sztorik mind novellák. Lesz egyszer regény is?

Persze, Matt és Marina is torkomnak szegezi folyton a kést, hogy írjak már egy regényt. Marina például mindig azt szokta mondani, hogy „Short stories? Short money”. Jár az agyam, a sztori már megvan, meg is fogom csinálni, csak ehhez kicsit több nyugalomra van szükség az életemben. De szeretném, ha ez jövő ősszel megjelenne.

. .

Nemrég hunyt el írótársa, Bächer Iván. Ismerte személyesen?

Nem, de szerettem a Bächert, bár teljesen más világ, amiben és amiről írt. Ő a Krúdy-iskola, én a Hemingway-iskola vagyok, egészen másként közelítettük meg a dolgokat. A krúdysok onnan közelítenek, hogy mi az, amit biztosan tudunk, így például a fröccskészítés, kis kulináris dolgok felől közelítenek az egész felé. Ide tartozik Cserna-Szabó András is, én a Bandinak köszönhetem egyébként, hogy még írok. Az ő nekrológja zseniális lett. Ezt nem mondja senki, csak látod, hogy osztják a Facebookon, olyan irodalmi gesztust tett, amivel megújította ezt a műfajt. Nagyon kedves, zseniális szöveg lett. Elvesztettünk egy írót. De egyébként az írók nem halnak meg, hiszen az ember nem felejti el azokat, akik intellektuálisan b....ák meg. Igazából az írók nem halnak meg, ha jól csinálják. Az a kérdés – és ezt írja is a Cserna –, hogy most, amikor – fizikailag – meghalt, kap-e valamilyen díjat, jönnek-e a hiénák, foglalkoznak-e majd ezzel a komoly írói életművel. Az irodalmi életnek kutya kötelessége lenne méltó helyére helyezni Bächert a kánonban.

Ha már a méltóságnál tartunk, akkor ne zárjunk egy ilyen szomorú témával. Itt van Nyáry Krisztián és amit Kölcseyről mondott.

Álljon már meg a menet – keltem ki magamból, amikor a Kölcsey-sztorival előállt. Semmi problémám az úriemberrel, a jelenséggel van bajom: nem állhat ki egy internetszörfer a nyilvánosság elé azzal, hogy kétes infókra hivatkozva lebuziz egy költőt. Hogyan veszi erre valaki a bátorságot? Mondok egy példát: holnap azt mondja Nyáry Krisztián, hogy Esterházy Péter buzi, merthogy van egy ilyen levele, hogy „Édes drága Pistám, olyan jó volt, amikor hátba vertél”. Mert azt biztos ÚGY értette. Esterházynak van lehetősége megvédenie magát és kikérnie a behatolást az intim szférájába. Ez a fajta „ismeretterjesztés” bulvár, és a legalja. Ne akarjon már senki azzal kerülni a hírekbe, hogy a Himnusz költőjét lebuzizza, minden konkrét bizonyíték nélkül. Ez nem irodalomtudomány, az olvasathoz sem tesz különösebben hozzá, hogy én tudom, meleg volt-e Kölcsey. Nem ez a kérdés, hanem hogy jogában áll-e bárkinek stigmatizálnia egy halott költőt. Álszent magatartás úgy tenni, mintha mi egy rendes ország lennénk, ahol valakit nem ér megkülönböztetés a nemi identitása miatt, ahol a „buzi”, „homokos”, „meleg” jelzők nem stigmatizálnak. Persze, nem vagyunk Oroszország, de amíg Magyarországon „birodalmi rohamosztagosoknak” kell vigyázniuk szerencsétlen felvonuló melegekre, amíg látens homofóbia igazgat, addig címkézni nem szerencsés.  Az USA-ban ilyesmiből nem lett volna vezető hír minden médiumban, mert már nem működik a stigmatizálás. Nyáry húzása szerintem egy médiahack volt, amivel  a könyvét promózta. Semmilyen valós irodalomtörténeti tényállást nem sikerült letennie az asztalra, erre a szakma, de többen az LMBT közösségből is felhívták a figyelmét. Az persze szuper lenne, ahogyan a Gerevich Andris is írta a HVG-n, ha lenne olyan célirányos genderkutatás, amely mondjuk feltárná a meleg, rejtőzködő, korabeli szóhasználatot, a nyelvet, és ez alapján helyeznénk kontextusba dolgokat. Ez azonban óriási munka és nem töltöd le a Magyar Elektronikus Könyvtárból.

Fotók: azokat, amelyeken az író katonákkal szerepel, mudzsahidek készítették. A két portré Ester Meerman munkája.