Emlékezet, politika: emlékműcsaták Közép- és Kelet-Európában

Fotó: Wikipedia / Wikipedia

-

Nincs olyan világháborús emlékmű a közép- és kelet-európai országokban, amelyet a német megszállás emlékművének neveznek. Viták azonban voltak, vannak az emlékművekről, illetve az általuk felidézett múltról. Kelet-Közép-Európában a történelem – nem csak a német megszállás ideje – megítélésében mindenütt meghatározó az aktuálpolitika, ami gyakorlatilag lehetetlenné teszi a tudományos tényeken alapuló közmegegyezést.


Ausztria: áldozat és/vagy bűnrészes?

Második világháborús történelmének hivatalos értelmezésében Ausztria onnan indult, ahova most sok kritikus szerint Magyarország tart. 1991-ig, Franz Vranitzky szociáldemokrata kancellár emlékezetes állásfoglalásáig az 1938-as Anschlusst és ami utána következett az osztrákok következetesen úgy értékelték, hogy Ausztria a náci Németország ártatlan áldozata. Ehhez igazolást látszott nyújtani az 1955-ös osztrák államszerződés, amelyből a győztes hatalmak végül is kihagyták az Ausztria háborús felelősségére utaló részt. Az államelnökségre aspiráló volt ENSZ-főtitkár, Kurt Waldheim háborús múltja miatt kirobbant botrány nyomán kezdődött meg a szembenézés.


Vranitzky volt az első állami vezető (azóta többen is követték, például Heinz Fischer jelenlegi államfő), aki kimondta: beszélni kell az osztrákok felelősségéről is „azért a szenvedésért, amelyet ha nem is az állam, de a polgárok okoztak más embereknek és népeknek”.

Ausztriában ennek a vitának a végére máig nem került pont, de azért a múltat az osztrákok egyre árnyaltabban ítélik meg. Egy az Anschluss tavalyi, 75. évfordulója alkalmából készült felmérés szerint a megkérdezettek 53 százaléka gondolta úgy, hogy az osztrákok önként mentek bele az Anschlussba, 46 százalékuk pedig úgy, hogy ez akaratuk ellenére történt, tehát áldozatok.

1938-ban Németország és Ausztria „egyesülése” egyetlen lövés nélkül zajlott, Horthy Miklós magyar kormányzó erről szóló rádióbeszédében azt mondta: „egy régi jó barátunk [...] egyesült egy másik régi jó barátunkkal”. Bécsben százezrek üdvözölték a német csapatokat, és ugyanennyien álltak 1938. március 15-én az ottani Hősök terén, a Heldenplatzon, amikor Adolf Hitler személyesen jelentette be az Anschluss megtörténtét. A németekkel „tettleg” nem sok osztrák szállt szembe, de tízezrek (főleg zsidók) elfogása biztosította, hogy ez ne is jusson senkinek eszébe.


Hitler bejelenti az Anschlusst a bécsi Hősök terén, 1938. március 15. (A kép forrása: Bundesarchiv, Bild 183-1987-0922-500/CC-BY-SA)


Az osztrák fővárosban a koncentrációs táborokban elpusztított zsidókra, illetve a nácizmussal szembeszálló ellenállókra emlékező első emlékkövet a Morzinplatzon, a Gestapo egykori székháza helyén nem hivatalosan állították, később, a 80-as években azonban a Helmut Zilk szociáldemokrata polgármester vezette város hozzájárulásával átalakították és véglegesítették az emlékhelyet, 2011-ben pedig felújították.


A náci terror áldozatainak emlékműve, Bécs, Morzinplatz


A bécsi Albertinaplatzon 1988-ban felállított szoborcsoport neve „Emlékmű a háború és a nácizmus ellen”. Épp a téma kényessége miatt ez volt az első jelentősebb köztéri szoborkompozíció, amely az osztrákokat náci múltjukra emlékeztette – sokuknak nem is tetszett. Pedig ez a mű nem tett közvetlen utalást az osztrák nácikra vagy kollaboránsokra. A szobron látható tábla felirata szerint az emlékmű a harcban elesett osztrákokra, a koncentrációs táborokban elpusztultakra, a háború civil halottaira, az 1938-as zsidóüldözésekre és az 1945 utáni új rendre emlékeztet.


Emlékmű a háború és a nácizmus ellen, Bécs, Albertinaplatz


A kompozíció jelképesen azzal is utal az áldozatokra, hogy a szoborhoz a követ az egyik hírhedt ausztriai láger, Mauthausen környékéről hozták. A zsidóüldözés mementója az a kőbe vésett öregember is, akit sok ezer társával a bécsi utcák felmosására kényszerítettek az Anschluss után. Ezt a nagyon realista ábrázolást egyesek méltóságsértőnek találták. Az emlékművet az egyik legismertebb és legelismertebb, bár sokak szerint túl provokatív, kommunistaként indult, később, a 90-es években egy antiszemita kirohanással botrányt okozó osztrák szobrász, a 2009-ben elhunyt Alfred Hrdlicka készítette.


Az Albertinaplatzon lévő emlékmű részlete - a bécsi utcakövet sikáló zsidó


A Hrdlicka-kompozíciót érő bírálatok nyomán Bécs 1994-ben, az ismert nácivadász, Simon Wiesenthal javaslatára döntött úgy, hogy állít egy olyan emlékművet a holokauszt 65 ezer osztrák zsidó áldozatának, amely először fejezi ki nyilvánvalóan Ausztria bűnrészességét elpusztításukban. Végül 2000-ben avatták fel az emlékművet a város régi zsidó gettójának területén, a Judenplatzon, öt évvel a berlini nagy holokauszt-emlékmű előtt. Tervezője egy brit művész, Rachel Whiteread. Az építmény egy 7000 kötetes kifordított könyvtár (emlegetik Névtelen könyvtárként is), a polcokon sorakozó kötetek gerince látható a tér felől. Tartozik hozzá egy kis múzeum az összes meggyilkolt osztrák zsidó nevével, és létesítése közben bukkant elő egy 1421-ben lerombolt zsinagóga, amelynek maradványait az emlékmű alatt lehet megtekinteni. (A kép forrása: Wikipedia/Hans Peter Schaefer/CC 3.0)


Holokausztemlékmű, Bécs, Judenplatz Holokauszt-emlékmű, Bécs, Judenplatz

Lengyelország: pogrom Auschwitz árnyékában

Lengyelországot a németek igazi – bár egyenlőtlen erőkkel folyó – harcban foglalták el, ráadásul a Molotov–Ribbentrop-paktum értelmében az ország keleti területeire közben a Szovjetunió is bevonult. A lengyel ellenállás a háború egész időszakában jelentős maradt, azonban voltak, akik a háború éveiben nem csak a németekkel – vagy időnként a szovjetekkel – hadakoztak. 1941 nyarán a kelet-lengyelországi – először szovjet, majd a Szovjetunió elleni támadás megindulása után német fennhatóság alá került – Jedwabnéban a lengyel lakosság hajtott végre pogromot a helyi zsidóság ellen.


Legalább 300 embert, köztük nőket, gyerekeket mészároltak le: válogatott megaláztatások után beterelték őket egy pajtába, amelyet lelocsoltak benzinnel, és rájuk gyújtották. A háború után több, német kollaboránsnak nevezett tettest elítéltek, egyiküket halálra, de később az ítéletet megsemmisítették, mert kiderült, hogy a vádlottakat kínzásokkal kényszerítették vallomásra.

A pogrom történéseinek felülvizsgálata a 2000-es évek legelején kezdődött Jan T. Gross történész könyve, a Szomszédok nyomán. (Az amerikai Princeton Egyetem történészprofesszora 1968-ban, az utolsó nagy antiszemita kampány – több is volt a háború után – hatására hagyta el Lengyelországot a még megmaradt nagyjából negyedmillió zsidóval együtt.)

Az akkoriban alakult Nemzeti Emlékezet Intézete – a lengyel nemzet ellen 1939-től elkövetett bűncselekmények feltárására létrehozott bizottság – egyik első munkája a jedwabnei események rekonstruálása volt. Azt állapította meg, hogy a mészárlást helyi lengyelek hajtották végre, a németek ösztönzésére.

Az események átértékelése emlékműcserével és heves indulatokkal járt. A szocialista érában, az 1960-as években állított jedwabnei emlékművön ugyanis az a felirat állt, hogy ott a Gestapo és a német csendőrség égetett meg élve 1600 zsidót. 2001-ben az emlékművet eltávolították, újat emeltek a helyén új felirattal mindazon zsidók emlékére, akiket ott meggyilkoltak 1941. július 10-én.


A zsidó pogrom 60. évfordulóján állított emlékmű Jedwabnéban

A megyilkolt zsidók emlékműve, Jedwabne, Lengyelország


Az avatáson részt vett és bocsánatot kért a 60 évvel korábbi bűnökért Aleksander Kwaśniewski államfő (korábban szociáldemokrata politikus), az Európai Zsidó Kongresszussal együttműködésben létrehozott Európai Tanács a Türelemért és a Megbékélésért nevű szervezet társelnöke, valamint Jerzy Buzek miniszterelnök, a lengyel Szolidaritás és utódszervezetei egyik vezető alakja, az Európai Parlament későbbi elnöke is. Lech Wałęsa volt köztársasági elnök viszont elítélte Jan T. Grosst, akinek tényfeltárása a múlt újraértelmezéséhez vezetett, mondván, könyvével csak pénzt akar keresni. Jedwabnében is sokan voltak, akik nem értettek egyet az emlékműcserével, az avatást egy csoport a helyi pappal az élen hangos zenével igyekezett megzavarni, az azon részt vevő polgármestert a képviselő-testület leváltotta.


Csehország: a megszállást követő múlt feldolgozása még hátravan

Csehországban a német megszállásnak nem állítottak emlékművet, áldozatainak és a hódítókkal szembeszálló ellenállóknak annál többet. Noha a Németországhoz csatolt protektorátusban a cseh közigazgatás, sok gazdasági vállalkozás, köztük a Skoda-gyár, kollaborált a német megszállókkal, és a zsidók deportálásában a németek mellett a helyi rendőrség is részt vett, a londoni emigráns kormány és a hazai ellenállás tevékenysége – valamint ennek kegyetlen megbosszulása: Heydrich német helytartó meggyilkolása után például Lidice lakóinak kiirtása – hozzájárult ahhoz, hogy az országról ne egy csatlósállam képe alakuljon ki.


A Lidicében megölt gyerekek emlékműve, Lidice, Csehország

A Lidicében megölt gyerekek emlékműve, Lidice, Csehország


A német megszállás megítélésében nincsenek jelentős törésvonalak a cseh társadalomban, annál inkább eltérőek a vélemények a Beneš-dekrétumok nyomán végrehajtott kitelepítésekről. Erről a bársonyos forradalomnak nevezett rendszerváltás előtt a cseh – és a nemzetközi – közbeszédben nemigen esett szó.


Miloš Zeman jelenlegi államfő, volt szociáldemokrata miniszterelnök jogszerűnek tartja a szudétanémetek (és a felvidéki magyarok) kitelepítését, vetélytársa az elnökválasztási versenyben, a jobb-közép TOP09 párt vezetője, Karel Schwarzenberg viszont az emberi jogok súlyos megsértését látja benne. Václav Havel néhai elnök egyik munkatársa 2002-ben egyenesen kijelentette, hogy ez volt „az újabb európai történelem egyik legnagyobb etnikai tisztogatása”, amelyet első fázisában ráadásul „náci típusú erőszakosságok, borzalmak és gyilkosságok” kísértek.

Talán a hírhedt mészárlásra is gondolt, ami Ústí nad Labemben történt 1945 júliusában. Itt egy lőszerraktár felrobbanása után gyakorlatilag meglincseltek több tucat helyi németet, köztük nőket és gyerekeket. 2005-ben jött csak el az idő arra, hogy a városban a cseh–német megbékélés jegyében emléktáblát avassanak az esemény évfordulóján.


Csehországban a szocializmus korszakának megítélése is messze van még attól, hogy a viták nyugvópontra jussanak, ezekre különösen rányomják bélyegüket az aktuálpolitikai csatározások. Nagy vihart kavart például 2002-ben egy emlékmű, amely a kommunizmus áldozataira kívánt emlékeztetni. Épp szociáldemokrata kormány volt Csehországban, a prágai emlékművet a cseh „Pofosz”, azaz a szocializmus idején bebörtönzött politikai foglyok szövetsége kezdeményezte.


Az akkori vezető jobboldali ellenzéki párt, az ODS (Polgári Demokrata Párt) elnökét, a korábbi kormányfő és későbbi államfő Václav Klaust meghívták az avatásra, Václav Havel akkori köztársasági elnököt, a szocialista éra legnevesebb ellenzéki alakját pedig nem. Aztán az utolsó pillanatban mégis. A vége az lett, hogy a sokak által egyébként giccsnek titulált emlékmű avatására sem Havel, sem a legnagyobb politikai ellenfelének számító Klaus nem ment el.


A kommunizmus áldozatainak emlékműve, Prága

A kommunizmus áldozatainak emlékműve, Prága


Szlovákia: vörös csillag helyett kereszt

Szlovákia a történelemben először a második világháborúban, a náci Németországnak köszönhetően nyerte el állami függetlenségét. Ezért is volt viszonylag népszerű a nácikat minden tekintetben, a szlovákiai zsidóság jogfosztásában és deportálásában is kiszolgáló Tiso-féle rezsim, amely a német hadimegrendelések révén még viszonylagos jólétet is tudott teremteni. Az, hogy ez a szövetség Hitlerrel a világháborús végelszámolásnál hátrányos helyzetbe hozhatja az országot, csak akkor merült fel komolyabban, amikor már nyilvánvaló lett, hogy az előrenyomuló szovjet hadsereget semmi sem állíthatja meg.


Ekkor robbant ki az aztán elbukott Tiso- és németellenes szlovák nemzeti felkelés, amelyet a szocializmus éveiben igyekeztek úgy beállítani, mintha a szlovák nép egységesen a – persze a kommunisták vezette – felkelők mellé állt volna. A felkelés megítélése ma is vitatott, a jobboldali nacionalisták hazaárulóknak tartják annak szervezőit, a baloldali nacionalisták azt hangsúlyozzák, hogy a természetes szláv szövetséges oroszokkal küzdöttek a németek ellen.
A Tiso-rezsim és a Hlinka-gárda bűneiről, rémtetteiről nem szívesen beszélnek Szlovákiában, ezeket – amint a szocialista érában is – igyekeznek a németek rovására írni, ahogy a felkelők által elkövetett atrocitásokat a kommunistákéra.
A történetnek tehát nincs uralkodó, közmegegyezéses narratívája, viszont tény, hogy a Duklai-hágónál vívott nagy csatában a szovjetek oldalán harcoló szlovák egységek halottainak sírján a vörös csillagot kereszt váltotta fel. A vörös csillagok még az elesett szovjet katonák eperjesi emlékművéről is lekerültek.


Észtország: hódítók és felszabadítók innen is, onnan is

Észtország a világháborús német megszállásnak nem állított emléket, már csak azért sem, mert sok lakója igazából „felszabadításnak” fogta fel. Igaz, az ország 1940-ben a németek hatékony közreműködése – a Molotov–Ribbentrop-paktum – nyomán vesztette el függetlenségét, akkor csatolták a Szovjetunióhoz. A történelem megítélésében a közmegegyezést egyelőre lehetetlenné teszi a nyelvi, nemzetiségi megosztottság is, hiszen a szovjet idők alatt nagyon sok orosz települt az országba, ők most is a lakosság több mint negyedét teszik ki.


Bronzszobor a közkeletű neve annak a rengeteg vitát generáló, II. világháborús szovjet emlékműnek, amelyet 1947-ben állítottak fel Tallinban egy olyan területen, amely a harcokban elesett katonák sírjait is rejtette. 2007-ben aztán elköltöztették a közeli hivatalos katonai temetőbe, és nevét is megváltoztatták. Azóta a „Tallin felszabadítóinak emlékműve” helyett „A második világháborúban elesettek emlékműve” nevet viseli. A költöztetést és az átkeresztelést heves viták kísérték az észtek és a világháború után Észtországba települő orosz ajkúak között, illetve Észtország és Oroszország között. Ezek csúcspontján két napon át zavargások voltak Tallinban („Bronzéjszaka”), Moszkvában egy hétre elfoglalták az észt nagykövetséget, különböző észt intézményeket kibertámadás ért.


A tallini Bronzszobor

A tallini Bronzszobor


A lagedi Lihula-emlékmű

A lagedi Lihula-emlékmű


A lagedi Lihula-emlékművet, amely a szovjet hadsereg ellen a finn és a náci német hadseregben, illetve a Waffen SS-ben harcoló észtekre emlékezik, 2002-ben készítették. Azóta már túl van két – tüntetéssel és könnygázas tömegoszlatással fűszerezett – költözésen. Miután több nyugati ország, a Simon Wiesenthal Központ, az észt és az orosz zsidók képviselői, valamint két észt kormányfő, egy liberális és egy konzervatív is nemkívánatosnak, provokatívnak nyilvánította, az észt főváros, Tallinn közelében, Lagediben egy magántulajdonú múzeum kertjében kapott helyett. A domborművön kimondott náci jelkép nincs, de a katona német egyenruhában van. Az észt veteránok ebben semmi kivetnivalót nem láttak, szerintük ettől a „bolsevizmus” ellen küzdő észt függetlenségi harcosok nem lettek nácik.


„Elegendő harc, hogy a multat be kell vallani.”

József Attila: A Dunánál


Egy kivételes hazai példa a múlt megítélésére

Az 1566-os – több mint húszezer emberéletbe kerülő – szigetvári ostromot és vele a 150 éves hódoltságot, azaz megszállást „már békévé oldotta az emlékezés”, legalábbis a Magyar–Török Barátság Parkjában, Szigetvár határában. Zrínyi Miklós és I. Szulejmán kettős portréja a török Metin Jurdanur alkotása.


Zrínyi Miklós és I. Szulejmán – Magyar–Török Barátság Park, Szigetvár

Zrínyi Miklós és I. Szulejmán