Nincs olyan világháborús emlékmű a közép- és kelet-európai országokban, amelyet a német megszállás emlékművének neveznek. Viták azonban voltak, vannak az emlékművekről, illetve az általuk felidézett múltról. Kelet-Közép-Európában a történelem – nem csak a német megszállás ideje – megítélésében mindenütt meghatározó az aktuálpolitika, ami gyakorlatilag lehetetlenné teszi a tudományos tényeken alapuló közmegegyezést.
Ausztria: áldozat és/vagy bűnrészes?
Második világháborús történelmének hivatalos értelmezésében Ausztria onnan indult, ahova most sok kritikus szerint Magyarország tart. 1991-ig, Franz Vranitzky szociáldemokrata kancellár emlékezetes állásfoglalásáig az 1938-as Anschlusst és ami utána következett az osztrákok következetesen úgy értékelték, hogy Ausztria a náci Németország ártatlan áldozata. Ehhez igazolást látszott nyújtani az 1955-ös osztrák államszerződés, amelyből a győztes hatalmak végül is kihagyták az Ausztria háborús felelősségére utaló részt. Az államelnökségre aspiráló volt ENSZ-főtitkár, Kurt Waldheim háborús múltja miatt kirobbant botrány nyomán kezdődött meg a szembenézés.
Hitler bejelenti az Anschlusst a bécsi Hősök terén, 1938. március 15. (A kép forrása: Bundesarchiv, Bild 183-1987-0922-500/CC-BY-SA)
Az osztrák fővárosban a koncentrációs táborokban elpusztított zsidókra, illetve a nácizmussal szembeszálló ellenállókra emlékező első emlékkövet a Morzinplatzon, a Gestapo egykori székháza helyén nem hivatalosan állították, később, a 80-as években azonban a Helmut Zilk szociáldemokrata polgármester vezette város hozzájárulásával átalakították és véglegesítették az emlékhelyet, 2011-ben pedig felújították.
A náci terror áldozatainak emlékműve, Bécs, Morzinplatz
A bécsi Albertinaplatzon 1988-ban felállított szoborcsoport neve „Emlékmű a háború és a nácizmus ellen”. Épp a téma kényessége miatt ez volt az első jelentősebb köztéri szoborkompozíció, amely az osztrákokat náci múltjukra emlékeztette – sokuknak nem is tetszett. Pedig ez a mű nem tett közvetlen utalást az osztrák nácikra vagy kollaboránsokra. A szobron látható tábla felirata szerint az emlékmű a harcban elesett osztrákokra, a koncentrációs táborokban elpusztultakra, a háború civil halottaira, az 1938-as zsidóüldözésekre és az 1945 utáni új rendre emlékeztet.
Emlékmű a háború és a nácizmus ellen, Bécs, Albertinaplatz
A kompozíció jelképesen azzal is utal az áldozatokra, hogy a szoborhoz a követ az egyik hírhedt ausztriai láger, Mauthausen környékéről hozták. A zsidóüldözés mementója az a kőbe vésett öregember is, akit sok ezer társával a bécsi utcák felmosására kényszerítettek az Anschluss után. Ezt a nagyon realista ábrázolást egyesek méltóságsértőnek találták. Az emlékművet az egyik legismertebb és legelismertebb, bár sokak szerint túl provokatív, kommunistaként indult, később, a 90-es években egy antiszemita kirohanással botrányt okozó osztrák szobrász, a 2009-ben elhunyt Alfred Hrdlicka készítette.
Az Albertinaplatzon lévő emlékmű részlete - a bécsi utcakövet sikáló zsidó
A Hrdlicka-kompozíciót érő bírálatok nyomán Bécs 1994-ben, az ismert nácivadász, Simon Wiesenthal javaslatára döntött úgy, hogy állít egy olyan emlékművet a holokauszt 65 ezer osztrák zsidó áldozatának, amely először fejezi ki nyilvánvalóan Ausztria bűnrészességét elpusztításukban. Végül 2000-ben avatták fel az emlékművet a város régi zsidó gettójának területén, a Judenplatzon, öt évvel a berlini nagy holokauszt-emlékmű előtt. Tervezője egy brit művész, Rachel Whiteread. Az építmény egy 7000 kötetes kifordított könyvtár (emlegetik Névtelen könyvtárként is), a polcokon sorakozó kötetek gerince látható a tér felől. Tartozik hozzá egy kis múzeum az összes meggyilkolt osztrák zsidó nevével, és létesítése közben bukkant elő egy 1421-ben lerombolt zsinagóga, amelynek maradványait az emlékmű alatt lehet megtekinteni. (A kép forrása: Wikipedia/Hans Peter Schaefer/CC 3.0)
Lengyelország: pogrom Auschwitz árnyékában
Lengyelországot a németek igazi – bár egyenlőtlen erőkkel folyó – harcban foglalták el, ráadásul a Molotov–Ribbentrop-paktum értelmében az ország keleti területeire közben a Szovjetunió is bevonult. A lengyel ellenállás a háború egész időszakában jelentős maradt, azonban voltak, akik a háború éveiben nem csak a németekkel – vagy időnként a szovjetekkel – hadakoztak. 1941 nyarán a kelet-lengyelországi – először szovjet, majd a Szovjetunió elleni támadás megindulása után német fennhatóság alá került – Jedwabnéban a lengyel lakosság hajtott végre pogromot a helyi zsidóság ellen.
A megyilkolt zsidók emlékműve, Jedwabne, Lengyelország
Az avatáson részt vett és bocsánatot kért a 60 évvel korábbi bűnökért Aleksander Kwaśniewski államfő (korábban szociáldemokrata politikus), az Európai Zsidó Kongresszussal együttműködésben létrehozott Európai Tanács a Türelemért és a Megbékélésért nevű szervezet társelnöke, valamint Jerzy Buzek miniszterelnök, a lengyel Szolidaritás és utódszervezetei egyik vezető alakja, az Európai Parlament későbbi elnöke is. Lech Wałęsa volt köztársasági elnök viszont elítélte Jan T. Grosst, akinek tényfeltárása a múlt újraértelmezéséhez vezetett, mondván, könyvével csak pénzt akar keresni. Jedwabnében is sokan voltak, akik nem értettek egyet az emlékműcserével, az avatást egy csoport a helyi pappal az élen hangos zenével igyekezett megzavarni, az azon részt vevő polgármestert a képviselő-testület leváltotta.
Csehország: a megszállást követő múlt feldolgozása még hátravan
Csehországban a német megszállásnak nem állítottak emlékművet, áldozatainak és a hódítókkal szembeszálló ellenállóknak annál többet. Noha a Németországhoz csatolt protektorátusban a cseh közigazgatás, sok gazdasági vállalkozás, köztük a Skoda-gyár, kollaborált a német megszállókkal, és a zsidók deportálásában a németek mellett a helyi rendőrség is részt vett, a londoni emigráns kormány és a hazai ellenállás tevékenysége – valamint ennek kegyetlen megbosszulása: Heydrich német helytartó meggyilkolása után például Lidice lakóinak kiirtása – hozzájárult ahhoz, hogy az országról ne egy csatlósállam képe alakuljon ki.
A Lidicében megölt gyerekek emlékműve, Lidice, Csehország
A német megszállás megítélésében nincsenek jelentős törésvonalak a cseh társadalomban, annál inkább eltérőek a vélemények a Beneš-dekrétumok nyomán végrehajtott kitelepítésekről. Erről a bársonyos forradalomnak nevezett rendszerváltás előtt a cseh – és a nemzetközi – közbeszédben nemigen esett szó.
Csehországban a szocializmus korszakának megítélése is messze van még attól, hogy a viták nyugvópontra jussanak, ezekre különösen rányomják bélyegüket az aktuálpolitikai csatározások. Nagy vihart kavart például 2002-ben egy emlékmű, amely a kommunizmus áldozataira kívánt emlékeztetni. Épp szociáldemokrata kormány volt Csehországban, a prágai emlékművet a cseh „Pofosz”, azaz a szocializmus idején bebörtönzött politikai foglyok szövetsége kezdeményezte.
A kommunizmus áldozatainak emlékműve, Prága
Szlovákia: vörös csillag helyett kereszt
Szlovákia a történelemben először a második világháborúban, a náci Németországnak köszönhetően nyerte el állami függetlenségét. Ezért is volt viszonylag népszerű a nácikat minden tekintetben, a szlovákiai zsidóság jogfosztásában és deportálásában is kiszolgáló Tiso-féle rezsim, amely a német hadimegrendelések révén még viszonylagos jólétet is tudott teremteni. Az, hogy ez a szövetség Hitlerrel a világháborús végelszámolásnál hátrányos helyzetbe hozhatja az országot, csak akkor merült fel komolyabban, amikor már nyilvánvaló lett, hogy az előrenyomuló szovjet hadsereget semmi sem állíthatja meg.
Észtország: hódítók és felszabadítók innen is, onnan is
Észtország a világháborús német megszállásnak nem állított emléket, már csak azért sem, mert sok lakója igazából „felszabadításnak” fogta fel. Igaz, az ország 1940-ben a németek hatékony közreműködése – a Molotov–Ribbentrop-paktum – nyomán vesztette el függetlenségét, akkor csatolták a Szovjetunióhoz. A történelem megítélésében a közmegegyezést egyelőre lehetetlenné teszi a nyelvi, nemzetiségi megosztottság is, hiszen a szovjet idők alatt nagyon sok orosz települt az országba, ők most is a lakosság több mint negyedét teszik ki.
A tallini Bronzszobor
A lagedi Lihula-emlékmű
A lagedi Lihula-emlékművet, amely a szovjet hadsereg ellen a finn és a náci német hadseregben, illetve a Waffen SS-ben harcoló észtekre emlékezik, 2002-ben készítették. Azóta már túl van két – tüntetéssel és könnygázas tömegoszlatással fűszerezett – költözésen. Miután több nyugati ország, a Simon Wiesenthal Központ, az észt és az orosz zsidók képviselői, valamint két észt kormányfő, egy liberális és egy konzervatív is nemkívánatosnak, provokatívnak nyilvánította, az észt főváros, Tallinn közelében, Lagediben egy magántulajdonú múzeum kertjében kapott helyett. A domborművön kimondott náci jelkép nincs, de a katona német egyenruhában van. Az észt veteránok ebben semmi kivetnivalót nem láttak, szerintük ettől a „bolsevizmus” ellen küzdő észt függetlenségi harcosok nem lettek nácik.
„Elegendő harc, hogy a multat be kell vallani.”
József Attila: A Dunánál
Egy kivételes hazai példa a múlt megítélésére
Az 1566-os – több mint húszezer emberéletbe kerülő – szigetvári ostromot és vele a 150 éves hódoltságot, azaz megszállást „már békévé oldotta az emlékezés”, legalábbis a Magyar–Török Barátság Parkjában, Szigetvár határában. Zrínyi Miklós és I. Szulejmán kettős portréja a török Metin Jurdanur alkotása.
Zrínyi Miklós és I. Szulejmán