Emlékezet, politika: emlékműcsaták Közép- és Kelet-Európában

Lengyelország: pogrom Auschwitz árnyékában

Lengyelországot a németek igazi – bár egyenlőtlen erőkkel folyó – harcban foglalták el, ráadásul a Molotov–Ribbentrop-paktum értelmében az ország keleti területeire közben a Szovjetunió is bevonult. A lengyel ellenállás a háború egész időszakában jelentős maradt, azonban voltak, akik a háború éveiben nem csak a németekkel – vagy időnként a szovjetekkel – hadakoztak. 1941 nyarán a kelet-lengyelországi – először szovjet, majd a Szovjetunió elleni támadás megindulása után német fennhatóság alá került – Jedwabnéban a lengyel lakosság hajtott végre pogromot a helyi zsidóság ellen.

Az avatáson részt vett és bocsánatot kért a 60 évvel korábbi bűnökért Aleksander Kwaśniewski államfő (korábban szociáldemokrata politikus), az Európai Zsidó Kongresszussal együttműködésben létrehozott Európai Tanács a Türelemért és a Megbékélésért nevű szervezet társelnöke, valamint Jerzy Buzek miniszterelnök, a lengyel Szolidaritás és utódszervezetei egyik vezető alakja, az Európai Parlament későbbi elnöke is. Lech Wałęsa volt köztársasági elnök viszont elítélte Jan T. Grosst, akinek tényfeltárása a múlt újraértelmezéséhez vezetett, mondván, könyvével csak pénzt akar keresni. Jedwabnében is sokan voltak, akik nem értettek egyet az emlékműcserével, az avatást egy csoport a helyi pappal az élen hangos zenével igyekezett megzavarni, az azon részt vevő polgármestert a képviselő-testület leváltotta.

Csehország: a megszállást követő múlt feldolgozása még hátravan

Csehországban a német megszállásnak nem állítottak emlékművet, áldozatainak és a hódítókkal szembeszálló ellenállóknak annál többet. Noha a Németországhoz csatolt protektorátusban a cseh közigazgatás, sok gazdasági vállalkozás, köztük a Skoda-gyár, kollaborált a német megszállókkal, és a zsidók deportálásában a németek mellett a helyi rendőrség is részt vett, a londoni emigráns kormány és a hazai ellenállás tevékenysége – valamint ennek kegyetlen megbosszulása: Heydrich német helytartó meggyilkolása után például Lidice lakóinak kiirtása – hozzájárult ahhoz, hogy az országról ne egy csatlósállam képe alakuljon ki.

A német megszállás megítélésében nincsenek jelentős törésvonalak a cseh társadalomban, annál inkább eltérőek a vélemények a Beneš-dekrétumok nyomán végrehajtott kitelepítésekről. Erről a bársonyos forradalomnak nevezett rendszerváltás előtt a cseh – és a nemzetközi – közbeszédben nemigen esett szó.

Csehországban a szocializmus korszakának megítélése is messze van még attól, hogy a viták nyugvópontra jussanak, ezekre különösen rányomják bélyegüket az aktuálpolitikai csatározások. Nagy vihart kavart például 2002-ben egy emlékmű, amely a kommunizmus áldozataira kívánt emlékeztetni. Épp szociáldemokrata kormány volt Csehországban, a prágai emlékművet a cseh „Pofosz”, azaz a szocializmus idején bebörtönzött politikai foglyok szövetsége kezdeményezte.

Szlovákia: vörös csillag helyett kereszt

Szlovákia a történelemben először a második világháborúban, a náci Németországnak köszönhetően nyerte el állami függetlenségét. Ezért is volt viszonylag népszerű a nácikat minden tekintetben, a szlovákiai zsidóság jogfosztásában és deportálásában is kiszolgáló Tiso-féle rezsim, amely a német hadimegrendelések révén még viszonylagos jólétet is tudott teremteni. Az, hogy ez a szövetség Hitlerrel a világháborús végelszámolásnál hátrányos helyzetbe hozhatja az országot, csak akkor merült fel komolyabban, amikor már nyilvánvaló lett, hogy az előrenyomuló szovjet hadsereget semmi sem állíthatja meg.

Észtország: hódítók és felszabadítók innen is, onnan is

Észtország a világháborús német megszállásnak nem állított emléket, már csak azért sem, mert sok lakója igazából „felszabadításnak” fogta fel. Igaz, az ország 1940-ben a németek hatékony közreműködése – a Molotov–Ribbentrop-paktum – nyomán vesztette el függetlenségét, akkor csatolták a Szovjetunióhoz. A történelem megítélésében a közmegegyezést egyelőre lehetetlenné teszi a nyelvi, nemzetiségi megosztottság is, hiszen a szovjet idők alatt nagyon sok orosz települt az országba, ők most is a lakosság több mint negyedét teszik ki.

A lagedi Lihula-emlékművet, amely a szovjet hadsereg ellen a finn és a náci német hadseregben, illetve a Waffen SS-ben harcoló észtekre emlékezik, 2002-ben készítették. Azóta már túl van két – tüntetéssel és könnygázas tömegoszlatással fűszerezett – költözésen. Miután több nyugati ország, a Simon Wiesenthal Központ, az észt és az orosz zsidók képviselői, valamint két észt kormányfő, egy liberális és egy konzervatív is nemkívánatosnak, provokatívnak nyilvánította, az észt főváros, Tallinn közelében, Lagediben egy magántulajdonú múzeum kertjében kapott helyett. A domborművön kimondott náci jelkép nincs, de a katona német egyenruhában van. Az észt veteránok ebben semmi kivetnivalót nem láttak, szerintük ettől a „bolsevizmus” ellen küzdő észt függetlenségi harcosok nem lettek nácik.

Egy kivételes hazai példa a múlt megítélésére

Az 1566-os – több mint húszezer emberéletbe kerülő – szigetvári ostromot és vele a 150 éves hódoltságot, azaz megszállást „már békévé oldotta az emlékezés”, legalábbis a Magyar–Török Barátság Parkjában, Szigetvár határában. Zrínyi Miklós és I. Szulejmán kettős portréja a török Metin Jurdanur alkotása.