Elhunyt Minta Péter - Ön pedig idekattint

Fotó: AFP / BULENT KILIC / AFP / BULENT KILIC

-

Lám, ön már megint itt van, ismét ide kattintott, méréseink szerint azért, mert szerepel a cikkünk címében a halál. Lapunk arra kereste a választ, hogy miért foglalkoztat bennünket embertársaink elmúlása, a kérlelhetetlen vég. Felkerestünk egy antropológust és egy magatartástudományi szakembert, akiket arról kérdeztünk meg, miért a pusztulásról szóló cikkek tartoznak a legolvasottabbak közé a neten.


Többek között evolúciós okokból kattintunk a halálhírekre - vélekedik Aczél Petra a Budapesti Corvinus Egyetem Magatartástudományi és Kommunikációelméleti Intézet docense. Belső programunk szerint ugyanis igyekszünk minden olyan információs helyet megnézni, amely abban segíthet, hogy elkerüljük a veszélyes dolgokat, vagy valamilyen tanulságot fogalmaz meg arra, hogy hogyan „nem kell meghalni" Mindeközben pedig megnyugodva azt érezhetjük, hogy míg a másik meghalt, mi túléltük, tehát nyertünk. A másik magyarázat Aczél Petra szerint az lehet, hogy bármennyire is azt gondolnánk, hogy a tömegmédia személyteleníti és csökkenti az emberi együttérzést, ennek sokszor épp ellenkezőjét teszi. Szívesen érzünk együtt másokkal, ezt pedig online felületen könnyedén ki is fejezhetjük. A digitális médiában igen népszerűek a közösségi emlékezésnek és gyásznak utat engedő helyek, profilok, bejegyzések és erősödik az odafordulás és a segítségnyújtás szándéka, vágya is. A harmadik tipikus médiaszelekciós magyarázat lehet Aczél szerint, hogy a szenzáció és a botrány mindig erősebb információs inger, mint például egy törvényjavaslat.  

Incselkedünk a halállal

Létezik olyan magyarázat, amely szerint egy halálszerető generációban élünk, amely az idősödést nem szívleli, de a hirtelen véget, a különös történeteket igen. (Aczél Petra szavai szerint ez egyfajta millenáris leszámolás a jövőnkkel – gondoljunk bele, generációkat Y-nak és Z-nek kezdtük elnevezni, s nem eleve úgy, hogy alfa, vagy béta). Az európai közérzetben felfedezhető a kilátástalanság, és ebben a hedonizmus önpusztító vonásai is érvényesülnek. A szakember szerint valószínűleg pont azért szeretnénk megismerni a halált, mert nem tudjuk megélni: az egészségügyi rendszerünk elszakítja a haldoklót az emberektől. Aczél Petra szerint nagyon ritka manapság, ha valaki szerettei körében halhat meg, ritka, ha valakit egészen az utolsó pillanatig el tudunk kísérni. Életünk két legszemélyesebb és legfontosabb eseménye, a születés és a halál átkerült természetes közegéből az intézményes – kórház, idősek otthona - keretek közé. Érdekes módon a szülést is kitettük hazulról, azonban az otthonszülés egyre inkább kezd visszatérni a köztudatba, elfogadottabbá válik. Aczél szerint lassacskán a halál is vissza fog kerülni a szűk családi körbe, azonban mindaddig amíg nem, addig van egy izgalmas, delikát-kaland szerű vonása, ami egyszerre rejtélyes és vonzó. Hasonló álláspontot képviselt Polcz Alaine, a magyar thanatológia legjelesebb képviselője, amikor azt írta:„be kell vallanunk, hogy a modern társadalom nem tud mit kezdeni a halálélménnyel, a halálra való készülődéssel. Eltávolítja, elkendőzi a problémát, és még a haldoklónak is hazudik. Ennek oka nyilvánvalóan az, hogy az a feszültség, amire nincs megoldás, elfojtásba kerül, s ezzel a mechanizmussal védekezik mind a beteg, mind a családtag, mind pedig az orvos.”

Az elmúlás rejtélyét kutatjuk

Minden halál mögött van bizonytalanság is, ez elsősorban viszont társadalmi gyökerű – magyarázta Aczél Petra. A gyászjelentésből ugyan értesülünk a halál tényéről, azonban azt nem tudjuk meg, hogyan vesztette életét valaki. A halál oka általában tabutéma: például egy távoli rokon elhunytának értesítőjét olvasva megpróbálunk a szófordulatokból következtetni, de nem kérdezünk rá arra, hogy pontosan mi történt. Gondoljunk olyan kifejezésekre, mint az elhunyt „tragikus hirtelenséggel”, vagy a „hosszú, súlyos betegség után”. A saját környezetünkben sem megyünk oda egy gyászolóhoz, s kérdezünk rá a pontos okokra. Ellenben amikor a média közli a halálhírt, azt várjuk,hogy a cikkből kiderül a titok, a halál pontos oka.  

Megváltozott a valláshoz, így a halálhoz való viszonyunk

Szabó Miklós antropológus szerint az ember saját halála a legtöbbek számára egy végtelenül ijesztő dolog, mert a mi kultúránkban a halál után semmi sem következik, a kérlelhetetlen vég után talán csak az emlékünk marad utánunk. Számos más kultúrában, például a különféle törzseknél viszont épp ellenkezőleg gondolnak az elmúlásra: új élet kezdődik a vég pillanatában, és „jó” annak aki meghalt, hiszen az üdvösséghez jut közelebb. A hagyományos halotti tor a keresztény kultúrában egy hangoskodó ünnep volt, ettek és ittak, mulatoztak is a gyászolók. Európa ezt a rítusát is elvesztette, helyette jön a halált ritualizáló média: nincs tor, mégis együtt lehetünk a többiekkel a gyászban. Korábban a vallási rítusok pontosan meghatározták a teendőket már a haldoklás időszakában. Kidolgozott és követhető koreográfiája volt a haldokló körüli teendőknek, a látogatás rendjének, a búcsúzásnak, gondoljunk például arra, amikor a halottat lábbal előre, az ablakon kellett kivinni a házból. A hozzátartozók számára ez kapaszkodót jelentett, biztonságot nyújtott, megkönnyítették az elkerülhetetlen vég és az azt követő gyász feldolgozását. A kis falusi közösségek összes tagja részt vett a rituáléban, ezzel is jelezve a gyászolók felé, hogy nincsenek egyedül, osztoznak bánatukban. Elképzelhető, hogy egy halálközelibb kultúrában – például egy dél-amerikaiban, indonézben, vagy afrikaiban – sokkal gyérebb érdeklődés övezné a halálról szóló cikkeket és olvasmányokat, nem kattintanának rájuk ilyen gyakran. Összegezve tehát: korunk és környezetünk kultúrájában a vallás népszerűségének hanyatlásával a halál értelmetlenné, tartalmatlanná és így félelmetessé vált, a halálhoz való viszonyunk fokozatosan megváltozott. Ezek a folyamatok felerősítették a halállal összefüggő szorongásokat, és ennek eredményeként az elmúlt időszakban fokozatosan felerősödött a halál tagadása, az elmúlás elfojtása. Épp ezért válhat érdekessé egy online cikk, amelyre kattintva talán többet megtudhatunk az elkerülhetetlen végről, amely szinte tabuvá vált a mai társadalomban.