Egyház a változó világban

Balázs Mezei

vallásfilozófus, a Pázmány professzora

Egyház a változó világban


A helyzet

„Az egyház ma már utolsó és magányos képviselője a középkor erejének, amely reprezentatív alakokat hozott létre, a pápát, a császárt, a szerzetest és a kereskedőt, s a négy megmaradt ’oszlop’ közül, amelyeket Paul Bourget felsorol (az angol felsőház, a porosz vezérkar, a francia akadémia, s a Vatikán), bizonyosan az utolsó.” Carl Schmitt e szavakat 1923-ban írta le, még a lateráni egyezmény megkötése előtt, amely az 1870-ben kitört politikai válságnak – a katolikus egyházi világi hatalma elvesztésének – 1929-ben véget vetett.

Az azóta eltelt nagyjából egy évszázad alatt az egyház hatalmas változáson ment keresztül, amelynek nagy eseményét a II. vatikáni zsinat és az abból fakadó megújulás képezte. A zsinat lezárta a folyamatot, amelyben az egyház még „a középkor képviselőjének” számíthatott és megnyitotta a megváltozott világ felé. A reform jelentősége nem becsülhető alá, hiszen nemcsak a két évezredes liturgiát változtatta meg, hanem legfontosabb dokumentumaiban – különösen a Gaudium et spes konstitúcióban – új távlatot nyitott az egyház előtt. Ma már e dokumentum tartalmait maguktól értetődőnek tekintjük: az emberi személy méltósága, az emberiség mint közösség hangsúlyozása, az egyház világi szerepének mint „kovásznak” a felfogása, az emberiség kulturális feladatainak, a közjónak mint a politikai élet centrumának a kiemelése mind ismert és elfogadott gondolatok. Az egyház „középkorias” jellegét ugyan sokan maradandó értéknek tekinthetik, ám abban kevés véleménykülönbség tapasztalható, hogy a Gaudium et spes-ben felvázolt vonalvezetés ma is követendőnek számít.

A második vatikáni zsinat öröksége

A Gaudium et spes körülményeihez képest a világ ismét hatalmasat változott az 1960-as évek óta. A szovjet típusú kommunizmus váratlanul összeomlott, s noha maradványaiban sokféleképpen velünk él, megszűnése lényegében alakította át a mai világhelyzetet, ide értve az ember szellemi helyzetét. A világpolitika egypólusúvá vált és az angolszász világuralom vezető szerepe, ha nem is egyértelmű minden ponton, de megkérdőjelezhetetlen. Szellemileg a szovjet kommunizmus összeomlása és a kínai állam kapitalista metamorfózisa első látásra értelmetlenné tette a kommunista-szocialista utópia évszázados törekvéseit. Ha ezek nem is tűntek el, más fénytörésbe kerültek a neokapitalizmus és a világpolitika új helyzetében, különös tekintettel egy új pragmatizmus és utilitarizmus elterjedésére, amely a „szellemi” régi jelentéseit mára szinte megfoghatatlanná tette. II. János Pál karizmatikus alakja, aki személye és műve által reményt adott a világnak, ezen belül Kelet-Európának, ennek az új helyzetnek volt a kifejezője, aki egyszerre emelt szót a totalitarizmus és a neokapitalizmus egyoldalúsága ellen; egyszerre képviselte a régi szellemiség emelkedettségét és az új világkorszakban elengedhetetlen együttérzés, értelmi és érzelmi szolidaritás fontosságát. Utóda, a kifinomult gondolkodású XVI. Benedek mintegy időt adott az egyháznak arra, hogy a változó világra adott új válaszait kialakíthassa. E válaszok nem térhettek le a II. vatikáni zsinat által megszabott útról, hiszen a kijelölt út érvényességét az elmúlt évtizedek végül is megerősítették. Ez az átmeneti idő arra is elég volt, hogy világosabban kirajzolódjanak azok a vonalak, amelyek mentén az egyház, általában a kereszténység, még általánosabban a nyugati szellemiség átöröklött alakzatai a legsúlyosabb támadásokat szenvedik el.

A mai helyzetet következőképpen jellemezhetjük: 1) Politikailag az egypólusú világ olyan világkultúra kialakulását vetíti előre, amelynek öröksége a felvilágosodás és a modernitás, az ebből kiemelkedő tudományos forradalom és annak szellemi vonatkozásai. 2) Gazdaságilag a neokapitalizmus rendszerének kialakulása, amelynek jelenleg semmilyen ellenerő nem szab határt, belső finomhangolását csak magának a rendszernek tagolódása teheti lehetővé. 3) A kereszténység visszaszorulása az új politikai-gazdasági helyzetben, amit a technológiai forradalom, a médiumok globális térhódítása felerősít. 4) Az Európa-központúság világtörténelmi meghaladása, ami egyben az európaiság iránti gyanakvást, tudományos, művészeti és szellemi vívmányainak félretolását eredményezi. 5) Ezen belül a katolicizmus, minden megmaradó ereje mellett, nehézségek sorával kénytelen szembenézni, amelyek elkerülhetetlenné teszik mélyreható átalakítását. A nehézségek nem egyszerűen a különféle erkölcsi, politikai vagy szellemi vádak formáját öltik, nem csupán az egyháztól és a hittől való elidegenedés jeleit mutatják, hanem mélyebben keletkeznek: az egyház megkezdett reformjának lassú, nem egyszer hiányos megvalósításából fakadnak, a régi és új formák és tartalmak inkonzisztens együttéléséből, aminek mélyén hasadás látható. Ezt a hasadást – amit jól kifejez a templomok nem kis részében fennmaradó „két oltár” látványa – a régi és az új kettéválása, az organikus összekapcsolás és továbbfejlesztés elmaradása okozza.

Ferenc pápa és a megújulás

Ferenc pápa időtlen idők óta az első nem európai származású pontifex. Latin-amerikai mivolta üzenet: a világ katolikusainak nem kis része, szellemi és morális erejének nagy momentumai találhatók ezen a földrészen. A pápa három vonalon kezdte meg az egyház átalakítását: 1) Személyes viselkedésével új, közvetlen „pápa-képet” alakított ki; 2) a nyolctagú „mini-szinódus” létrehozásával és a római curia tervbe vett reformjával jelezte a vatikáni vezetés átalakítását; 3) az egyház üzeneteiben visszatért a szekularizált világ iránti nyitottságot, megértést hangsúlyozó gesztusokhoz; és 4) utalásokat tesz az egyház zsinati átalakításának folytatására. Sokan az első három pontra figyeltek fel, mivel egy-egy látványos gesztus, médiaesemény, kijelentés, twitter-üzenet milliókhoz ér el. Nem vitás, hogy a curia átalakítása jelentős lépés, mivel ennek eredményei a következő időszakra hatnak ki. Ám mindennél fontosabb a negyedik pont tartalma, amelyet eddig a legteljesebben az Evangelium gaudii c. apostoli buzdításában fogalmazott meg.

A legtöbb vitát a buzdítás gazdasági része váltotta ki. A szöveg nemet mond a gazdasági diszkriminációra, a pénzbálványozásra, a gazdasági-társadalmi egyenlőtlenségekre, amelyek erőszakhoz vezetnek; nemet mond az önzésre és a szellemi restségre, a pesszimizmusra, a világias szellemtelenségre. Ezzel szemben felhívja a figyelmet a kortárs világ kulturális sokféleségének tényére, az új vallási mozgalmakra, a szekularizáció megállíthatatlannak tűnő terjedésére. Mindezzel szemben a megélt és megvallott hitet ajánlja, az egyházi személyek ember-közeliségét, a szeretet valódi munkáit.

Véleményem szerint mindaz, amit e szövegben és hasonló megnyilvánulásokban olvashatunk, nem szorul különösebb érvelésre. Lehet, hogy a szabadelvű konzervatívok szemében a pénzbálványozás elítélése és a gazdasági szakadék felszámolásának igénye már „szocializmusnak” tűnhet, de a mi szemünkben inkább a józan ész szavának.

Ám még fontosabb annak megértése, hogy az egyház e nemes gesztusokon és szavakon túl, miképpen lesz képes a legnagyobb kérdésre választ adni. Ez a kérdés az, hogy a gyökeresen átalakult világban hogyan tarthatja fenn az egyház a maga erejét úgy, hogy gyökereit ne vágja át. Erre a rövid válasz talán Tancredi szavaival lenne megadható Lampedusa regényében („Mindennek meg kell változnia ahhoz, hogy semmi se változzék”); ám a helyzet egy paradoxikus mondásnál alaposabb meggondolásra szorul.

A régi világ ezen „oszlopa”, az egyház nem egyszerűen világi társaság, hanem transzcendens eredetű, szakrális valóság. A szicíliai arisztokrácia megelégedhetett merőben világi megfontolásokkal, amikor arról volt szó, hogy mennyiben csatlakozzanak Garibaldi törekvéseihez; az egyház azonban mélyebbre kell, hogy tekintsen. E mélységben előtűnik az evangélium üzenete, amely önfeláldozásról és az ebből fakadó megújulásról beszél. Hegel szerint pontosan ez a történelem logikája. A transzcendens logika azonban még a történelminél is magasabb, mert „[a] zsidóknak botrány, a görögöknek bolondság" (1 Kor 1, 23). Az egyház már eddig is mélyen megváltozott annak érdekében, hogy gyökereitől el ne szakadjon; ma sem látok más lehetőséget, mint a gyökerek feltárását és az ebből fakadó evangéliumi transzformációt.

Ebben a munkában Ferenc pápa láthatóan a következőket tarja szem előtt:

1) Az egyháznak minden lehetséges módon szembesülnie kell a 20. század traumájával, amelyre sokszor mint "Auschwitzra" szoktunk utalni. E szembesülés nélkül nem érthetjük meg a század jelentőségét, az egyház válságát, az átalakulás fontosságát.

2) Az új politikai és gazdasági világhelyzetben az egyház nem egyszerűen a közvetítő-békítő szerepet kell, hogy magára vegye, hanem annak szerepét is, aki az egyoldalú gazdasági, politikai túlzások veszélyére figyelmeztet.

3) Az egyháznak még jobban meg kell nyílnia a keresztény testvérfelekezetek iránt. Az anglikanizmusra, a protestantizmus denominációira gondolhatunk itt, például az olyan spirituális személyiségek szerepére, mint Justin Welby, canterbury érsek.

4) Az egyház a vallások közötti párbeszéd motorja lehet, aminek során a cél a kölcsönös gazdagítás, egymás mélyebb megértése.

5) Szellemi hagyományaink tudatában arra kell törekednünk, hogy az emberi gondolkodás nagy teljesítményei, az igazi filozófia eredményei minél mélyebben befogadásra és továbbgondolásra találjanak az egyházban.

6) A művészetek terén érdemes arra a szerepre gondolni, amelyet az egyház az európai évszázadok kiemelkedő teljesítményeinek létrejöttében játszott. Az akkori merészséghez hasonló lelkület állíthatja helyre a művészet és kereszténység kapcsolatát.

7) Végül a kisközösségek támogatásán keresztül az egyház visszatérhet az emberek hétköznapjaihoz, és részt vehet abban az életben, amelyet a megtestesülés megszentelt és a transzcendencia termőtalajává avatott.


Milyen pápa eddig Ferenc?


Hippis, modern.
Konzervatív, mint az eddigiek.

SZAVAZAT UTÁN