"Egészen cinikusan látom, hogy milyen reménytelen a helyzet"

Fotó: Vs.hu/Hirling Bálint / Vs.hu/Hirling Bálint

-

HÁTTÉR

Megyek utánad címmel most jelent meg Grecsó Krisztián új regénye. A könyvbemutató ma van a Katona József Színházban, ahol a szerző mellett Dés András és Dés László mesél és zenél. Grecsó Krisztián a regényben arra keresi a választ, hogyan rakódik össze az ember személyisége a párkapcsolataiban, és hogy leírható-e az ember élete ezeken a kapcsolatokon keresztül.


Ez már nem az első  könyved, amely abban a sok éve elhagyott közegben játszódik. Hiába van több helyszín, a történetek, a sorsok mind ehhez a távoli megyéhez kötődnek. Erről  jutott eszembe, hogy olyan ez, mint az emigráns lét. Ez jó párhuzam. Már csak azért is, mert az emigránsok is úgy vannak egy idő után, hogy miközben örökké vágyakoznak vissza oda, ahonnan elindultak, amikor hazajönnek, már nem azt találják, és nem érzik jól magukat benne. Az emigráns létben az a borzasztó, hogy már sehol sem vagy otthon. Pontosan ugyanez van a  faluval: ha egyszer elhagyod, és más leszel, ez a közeg többé nem fogad  vissza. Miért kanyarodsz vissza mégis mindig a Viharsarokhoz? Ez a könyv egy fejlődéstörténet. Daru szerelmein keresztül azt járom körbe, hogy egy egóra hogyan rakódnak rá újabb és újabb rétegek, milyen hatások érik. Én csak egy olyan környezetet tudok működtetni, amelyet belülről ismerek. A regényben a kamaszfiú  megéli az első „elszakadás” élményét a szerelmétől, akit öröknek hitt,  először él át valamit, amit nem tud megosztani a másikkal. Ezt  én egy mezőgazdasági munka kapcsán tudtam megfogalmazni, mert én is ilyesmi helyzetekben éltem meg. A közeget tökéletesen jellemzi  a békéscsabai végzős tanítóképzősök beszélgetése a regényben az illúziók végéről, a „reménytelenségről, az elpárolgott jövőről”. Hiába város, mégis egy másik világ. Arrafelé az ember alapérzése az örökös önirónia és  az elveszettség. Ha  Békéscsabán vagy főiskolás, az ország talán legrosszabb helyzetben lévő megyeközpontjában, ahova rendes út sem vezet, akkor tényleg érzed az  elhanyagoltságot, a kívüllétet, azt, hogy ez az egész itt nem számít. A harcos lokálpatrióták persze  nagyon haragszanak, ha ilyeneket mondasz,  merthogy ha mi magunk is lenézzük a helyet, akkor mit lehet várni másoktól. De itt megvetésről  szó sincs, csak a szeretet és a fájdalom keverékéről. Éppen azért fáj, mert szereted. A főiskola utolsó három hónapja valóban folyamatos önsajnálatban és egyfajta delíriumban telt el, mert tudtuk, hogy  nem lesz munkánk, és semmi nem vár ránk.

-


Pedig ez még a 90-es évek vége, tehát messze nem a mai kilátástalanság. Igen, de még így is. A nagyon erős elzártság és bezártság, a végtelen kiszolgáltatottság jellemzi ezt a világot. És azok, akikről én írok, még a középosztályhoz tartoznak, bár folyamatosan csúsznak lefelé. Volt idő, amikor egymás után írtam az ostorozó publicisztikákat erről, de azután elfáradtam. Egészen cinikusan látom, hogy milyen reménytelen a helyzet. Ez egy olyan térség, ahol a megyei közgyűlés elnöke korábban egy benzinkútnál volt biztonsági őr, és úgy jár külföldre, hogy semmilyen nyelven nem beszél. Békéscsabára senki nem költözik, itt mindenki helyi. Én nyolc évre odaköltöztem, és ebből rengeteg mókás szituáció kerekedett annak idején. Háromszor kérdeztek vissza, hogy tényleg, és miért pont oda. Szép lassan befogadtak, és bennem is megerősödött a tudat, hogy odatartozom, és ez még mindig nem múlt el. Annak a könyvtárnak voltam az alkalmazottja, amelyet még Féja Géza alapított, ez volt egyébként az első szabadpolcos könyvtára az országnak. Megéltem azt, hogy ezt a könyvtárat szétverték, és a könyveket nyirkos, beázó raktárakba vitték, mindezt nyilvánvalóan egy pitiáner ingatlanbiznisz keretei között. Ez még 2010-ben történt, amikor a Fidesz elkezdte kifejezetten „kultúratámogató” politikáját. Nekem ez óriási fájdalom volt, és most is az. Próbáltál tenni is ellene? Nagyon sok publicisztikát írtam erről is... Én nem csak az írásra gondoltam... Nekem a toll a fegyverem, hogy romantikusan fogalmazzak. El szoktam menni persze tüntetésekre, ott állok a tömegben, de azért nem vagyok egy aktivista alkat. Sőt, kifejezetten konfliktuskerülő vagyok. Már az rengeteg feszültséggel meg elhasználódással jár, hogy írok, mert az írás jelentős támadási felületet jelent, és ezt én nagyon nehezen tudom kezelni. Ha egy a németországihoz hasonló demokráciában élnék, akkor én megengedném magamnak azt a luxust, hogy egyáltalán ne foglalkoztasson a közélet.

-


Darut, a főszereplőt ott hagytuk el a főiskola végén, amikor szembesül azzal, hogy innentől kezdve tétje van a dolgoknak, hogy az életet el lehet rontani. Felmerül a döntések és választások felelőssége, amit akár felnőttkornak is nevezhetnénk. Azokról a néha nagyon meredek, néha meg apróságoknak tűnő kamaszkori történésekről, amelyeket fiatal felnőttként megmosolyogtam, mostanra kiderült, hogy egyrészt valóban drámák voltak, másrészt néhány apróság elképesztő hatással volt az életemre. Ezt persze csak a mából lehet látni. A züllés bizonyos fokozatai vagy az, hogy milyen barátaid lesznek, tehát az összes döntéshelyzet, amelyben ösztönösen választasz valamit, mind következményekkel bír. Szerencsére ezt az ember akkor nem tudja, mert különben nem merne dönteni. Most így visszanézve egyértelműnek tűnik, nem sokon múlt, hogy nem lett nagyobb baj semmiből. Ráadásul most már azt is tudom, hogy ha az ember elront valamit, azt nagyon nehéz helyrehozni. Regényírás közben „újraéltem” ifjúkori önmagam, és nem volt mindig jó érzés. Egyébként nem volt szándékos a részemről, hogy az olvasókat önvizsgálatra vagy önostorozásra buzdítsam, de az egyik volt kolléganőm elmesélte, hogy a könyv elolvasása után elkezdett „gyónni” a férjének a múltjáról. Jól összevesztek, mert a férfi kiakadt azon, hogy ő nem akarja ezeket hallani, nem ilyennek látja őt, teljesen jó volt, hogy eddig ezeket nem tudta róla, és a továbbiakban sincs a múltjához semmi köze. Pedig szerintem van. Fontos, hogy az ember lássa, tudatosítsa, hogyan, milyen állomásokon, kapcsolatokon keresztül lett olyan, amilyen. Mások leszünk ettől? Befolyásolja ez a jelenünket? Nem hiszem, hogy ettől bölcsebbek leszünk, de én azért azt látom, hogy abban, ahogy egy kapcsolatban működik az ember, ahogy szeret, ott van az összes múltbeli réteg. Ha csak azt nézem, hogy mihez képest tudod eldönteni, valódi-e az érzés, amit érzel. Én egyébként is örökké kételkedem magamban, abban, hogy jól csinálom-e a dolgokat. Ha jó passzban vagyok, akkor ironikusan teszem ezt, ha rosszabb passzban, akkor kétségbeesve. A döntésekre visszatérve, így utólag nézve, akkor pozitív a mérleg? Messze nem döntöttem mindig jól, de azért így „visszanézve” az életemet, van bennem egyfajta hála azért, hogy annyi csapdát megúsztam. Főleg a középiskolás években. Három másik sráccal együtt kirúgtak bennünket a kollégiumból, és egy főbérlő nélküli albérletbe kerültünk. Annak örülök leginkább, hogy ezt nagyobb baj nélkül túléltük. Erről az is eszembe jut, milyen kár, hogy manapság egyre sorvasztják a kisvárosok tanintézményeit. Pedig milyen csoda volt például az én csongrádi középiskolám és az ottani tanári kar. Ha én arról beszélek, hogy mi történt velem a gimiben, akkor az olyan, mintha két generációval korábbi élményeket mesélnék. Mondjuk az, hogy vasárnap délben becsöngetek a tanáromhoz, hogy éhes vagyok, teljesen természetes volt. Leültem az asztalhoz, és ettünk. Ma ez már elképzelhetetlen. Nemrégiben meghívtak egy rendhagyó órára a csongrádi középiskolámba. Arról szerettem volna mesélni a gyerekeknek, hogy ha egy picit is kinyitják a szemüket és a szívüket, és odafigyelnek a tanáraikra, emberként kezelik őket, akkor máris megvan az érettségijük, nem lesz semmi gondjuk. Láttam a szemükön, hogy nem hiszik el, amit mondok. Erre elmeséltem a kollégiumból történt kirúgásunkat, és azt, hogy az egészet nem élhettem volna túl, és más ember lettem volna, ha nem segítenek olyan sokat a tanárok. Elmeséltem, hogy az iskolaigazgatóm, aki ma is jelentős polgára a városnak, ugyan már nyugdíjas, kiállt értem a kollégiumigazgatóval szemben. Egy vidéki gyerekért, akinek a szüleit nem is ismerte. Nem azért állt ki, mert a papám a bútorgyár igazgatója volt, és jóban akart vele lenni. Pedig sokkal könnyebb lett volna neki a kollégájával jóban lenni. Gyerekként is pontosan értettem, hogy ez mekkora dolog, és baromi hálás is voltam érte.