Diego Costa: szörnyek barátja, brazilok ellensége

Fotó: Getty Images

-

HÁTTÉR

A 2013-as labdarúgóév legnagyobb egyéni meglepetése valószínűleg Diego Costa esete az Atlético Madriddal, és a brazil válogatottal. A történet arra is jó példa, hogyan alakult át a világ futballja a kétezres években.


Az év legnagyobb meglepetései között egyéni és csapatszintű teljesítményeket is bőven lehet említeni. A Bayern triplázása nem volt előzmények nélküli, ugyanakkor a Barcelona lesöprésére (4-0, 0-3) nem sokan számítottak a BL-ben. A németek pályaíve az edzőváltást követően is töretlen: Jupp Heynckes után Pep Guardiola is sikeresen vezeti a csapatot, ami jóval kisebb meglepetés, mint a januári bejelentése volt – előzetesen szinte mindenki arra számított, a Premier League-ben folytatja pályafutását Guardiola. A legtöbb fordulat helyszíne egyébként tényleg az angol bajnokság volt. Bár évek óta a levegőben lógott Sir Alex Ferguson visszavonulása, egészen a hivatalos bejelentésig nehéz volt elhinni, hogy idén valóban sor kerül rá. Utódjának sokan José Mourinhót tippelték, ám végül David Moyes lett a befutó, akivel az elmúlt húsz év legrosszabb rajtját vette a csapat. A visszaesés borítékolható volt, a mélyrepülés nem.


Már a tavaszi szezonban is látszott, hogy az önsorsrontásra mindig hajlamos Arsenal, és a nem kevésbé szuicid Liverpool kezd kibújni a bőréből, de ilyen szintű átalakulásra nem lehetett számítani. Az évet Arséne Wenger csapata zárja a Premier League élén, nem kis mértékben Aaron Ramseynek köszönhetően, aki tavaly mindössze egy bajnoki gólt szerzett egész évben, most pedig már nyolcnál jár. Hosszú évek óta először a Pool is ott van a legjobbak között, sőt karácsonykor még ők vezették a bajnokságot. Olaszországban ötven szakembert kérdezett meg a Corriere dello Sport, hogy ki lehet idén a Juventus legnagyobb ellenfele. Szinte mindenki a Milant, a Napolit és a Fiorentinát említette. Egyedül a Bari sportigazgatója, Guido Angelozzi nevezte meg a Romát, pedig az ötven szaktekintély között olyan edzők is voltak, mint Carlo Ancelotti, Roberto Mancini, Claudio Ranieri vagy Paolo Di Canio. A Roma menetelése – többek között – két embernek köszönhető: Rudi Garcia vezetőedzőnek, és Francesco Tottinak, akiről nemrégiben azt nyilatkozta Cesare Prandelli szövetségi kapitány, hogy „ha három hét múlva kezdődne a világbajnokság, biztosan behívnám a keretbe.” Az év pozitív meglepetése mellett a legnagyobb bukfencet éppen a Juventus vetette azzal, hogy meccset is alig tudott nyerni BL-csoportjában, és kiesett a további küzdelmekből. Ez volt a Conte-éra első igazi kudarca, amit nem nagyon lehet megmagyarázni – igaz, a klubnál végzett munkája fényében nincs is rászorulva. Arról nincs tudomásunk, hogy Spanyolországban is megkérdeztek volna ötven szakértőt a szezon előtt a várható erőviszonyokról, ugyanakkor ötven válogatott kiállású jóst, váteszt és kuruzslót is felvonultathattak volna, akkor sem tudjuk meg előre 2013 legnagyobb meglepetését. Ez pedig Diego Costa esete az Atlético Madriddal.


Costa a spanyol labdarúgás egyik legmegosztóbb személyisége. 2007-ben Portugálián keresztül érkezett a ligába, de a mostani szezonig nem is igen tudtunk a létezéséről, egyszerűen nem volt a térképen. Elődeihez képest biztosan nem: Christian Vieri, Fernando Torres, Sergio Agüero, Diego Forlán, legutóbb pedig Falcao volt az Atlético Madrid húzóneve. Costa annak ellenére tökéletesen pótolja őket, hogy egyéni képességeit tekintve egyikükkel sem említhető egy lapon, a mostani szezon előtt is inkább David Villa fegyverhordozójának szánták - mostanra a klub mezeladásainak 80%-át ők ketten adják. Hősünk tehát nem hordja, inkább forgatja a fegyvert: csapata a Barcelonával azonos pontszámmal áll a bajnokság második helyén, a Marca szavazásán a spanyol szurkolók pedig elsöprő többséggel választották meg az év csapatának az Atlético Madridot. „Mintha svájci bicska lenne a karjai helyén” – mondta róla egy spanyol szakértő nemrégiben. És valóban, ennél találóbb hasonlatot ritkán hallani játékosról. Diego Costa nem a kifinomult mozdulatok barátja. Nem gyors, nem is cselez kiemelkedően, adottságaihoz képest indokolatlanul sok gólt szerez. Egyszerűen feltrancsírozza a védelmeket, mint egy konzervet. Nem játssza, hanem küzdi a futballt. Bukfencezik, hempereg és zihál, minden belemenése egy kis hőstett. Közben lever ezt-azt, vagy maga is felborul, nem számít. A végén valahogy belövi. A La Liga góllövőlistáját egyelőre 19 találattal vezeti (ebből csak négy 11-es), amivel megelőzi a 18 gólos Cristiano Ronaldót is, akit pedig nem lehet megelőzni, vagy ha mégis, akkor csak Messi tud olyat, nem egy ilyen cséphadaró-forma Diego Costa.


A kivételes formáját talán annak is köszönheti, hogy európai karrierje során először nem váltott klubot a nyáron. Visszautasította a Liverpool ajánlatát is, miután kiderült, hogy Falcao távozásával esélye lehet bekerülni a kezdőcsapatba. Kirobbanó formájával viszont nemcsak az Atlético kezdőcsapata, de a válogatott ajtaja is megnyílt előtte. Csak éppen nem szülőhazájáé, Braziliáé. Diego Costa ugyanis úgy döntött, hogy ha lehetőséget kap, akkor inkább a spanyol válogatottban lépne pályára a 2014-es vébén. Technikailag mindez módjában áll, hiszen több, mint öt éve él az országban, és tétmeccsen sosem szerepelt a brazil válogatottban. „Nagyon kemény döntés volt, csak remélni tudom, hogy a szülőhazám megérti majd. De én itt, Spanyolországban lettem játékos, itt bíznak bennem, és mindent, amit tudok, azt a spanyoloknak köszönhetem” – indokolta döntését.


Vicente del Bosque, a spanyolok szövetségi kapitánya nagyon is el tudja képzelni a váltást, és nyíltan kampányol is mellette. Nem csoda, a spanyol válogatottból pont egy ilyen daráló hiányzik a csatársorból, ő Daniel Güiza 2.0-ás változata. „Costa minden kívánalomnak megfelel – nemcsak a pályán, de jogilag is. Spanyol állampolgár, nálunk vált igazi játékossá, hivatalos meccsen nem lépett pályára a brazil válogatottban. Sokoldalú játékos, aki nemcsak középcsatárként, de a támadósor minden posztján bevethető, és akkor is hasznos, ha egyedül kell elöl játszania. Kiveszi a részét a mélységi védekezésből és a letámadásból is. Roppant értékes tagja lenne a keretünknek, a magam részéről mindent el fogok követni azért, hogy megszerezzem a spanyol válogatott számára.” Brazíliában persze szórványos taps fogadta a bejelentést, azonnal árulónak kiáltották ki, egy reklámcég pedig durva marketingfogással próbálta kiaknázni a népharag nyújtotta lehetőségeket.


A kampány egy rádióhirdetés keretében fut, amely arra az elképzelt jelenetre van felhúzva, amelyben az áruló Diego Costa elhibázza a mindent eldöntő tizenegyest a vb-döntőn, és így Brazília lesz a bajnok. „Ezt akartad, Diego Costa?! Megkaptad!” – harsogja a kommentátor a reklám végén. A csatár szempontjából a valóság sem sokkal jobb. „Milliók álmának fordít hátat, mikor elutasítja a lehetőséget, hogy az ötszörös világbajnok Brazília válogatottjában szerepeljen a hazai rendezésű vébén. Elképesztő ez az egész…” – kommentálta a bejelentést mélységes csalódottsággal Luis Felipe Scolari, a brazil kapitány. A történetnek egyébként talán nem az erkölcsi-etikai oldala a legérdekesebb kérdés, hanem az, hogy egy szimbolikus térben, a világ labdarúgásán belül milyen interpretációja van mindennek. Brazília a kétezres évek elején, nagyjából a tízesek, vagyis a klasszikus irányítók kihalásának idején megszűnt a labdarúgás sztárgyárának lenni. Egyszerűbben: ma már nem a brazil csatárok a világ legjobbjai – Neymartól eltekintve nem láttunk Európában világklasszist ezen a poszton legalább tíz éve. Ez már a 2010-es dél-afrikai vébén is meglátszott a válogatotton. Mert bár Luis Fabiano remek középcsatár volt, összességében mégsem fogható elődeihez: Romarióhoz, Ronaldóhoz vagy Rivaldóhoz, de talán még egy Elberhez sem, aki egyébként a maga idejében nem is nagyon fért a válogatott közelébe. Ahogy a világ labdarúgása hatvan év alatt fejre állt, és a 4-5 csatáros rendszerekből eljutottunk az egycsatáros felfogásig (4-2-3-1), úgy fordult meg a világ a brazilokkal is: ha a válogatottjuk legerősebb pontját keressük, akkor a csatársor helyett már a védelmükről kell beszélnünk. Persze, azzal is nyerhetnek világbajnokságot, csak nem ezt szoktuk meg. Mindenesetre a 2013-as labdarúgóév legnagyobb egyéni meglepetése valószínűleg Diego Costa esete az Atlético Madriddal, és a brazil válogatottal.