De honnan lesznek új zenék mégis?

Fotó: Keng Susumpow CC-BY / István Hajdu

-

Egy éve arra ittunk, hogy holnap vége a világnak, most meg arra, hogy a Winamp fejlesztői a világ egy távoli sarkában szintén isznak egy keserédes-búsat, majd még ötöt.


Ők éppen arra, hogy tizenöt év után megszűnt a Winamp, nem lesz új verziószám, nem lesz többé it really whips the llama’s ass, a kötelező ötmásodperces elsőindításos spot, amit a pokolba kívántunk, de azért meghallgattuk még kétszer egymás után, sem mellécsomagolt ajándékzene, sem ezzel-konvertálom-wavba-a-kiírandó-zenét utility. Nem lesz letölthető sem. Olyan ez kicsit, mint a Napster halála: értjük, hogy a világ ugyanúgy megy tovább, a túlkínálat meg a zenelejátszók terén is tartani fogja magát AIMPtól a foobar2000ig. De hát akkor is, gyerekkor, az információ szabad akar lenni, Winamp. (Letölthető maradt, meghalni is lusta - a szerk.)


A világ zenei kultúrája láthatóan csúszik át egyedi exomemóriákból centralizált memóriákba. Lassan elfelejthetjük Cory Doctorow kreatív rémálmát a központosított hangfalakról, amin csak legális zenéket lehet hallgatni. Ilyen vagy olyan formában, ez fog megvalósulni és ez amúgy nem a világ összes szegletében számít sokk-alapnak. Mármint a legalitás. Bandcampről lemezt venni két kávé ára, higgadt városi munkábamenet meg lecsúszik két kávé gond nélkül csak oda Londonban is, az meg nagyjából egy album vagy egy-két könyv ára, polkorrektség mögé is csúsztatja mindenki azt, hogy letölt-e egyáltalán bármit. Mondjuk havi hat fontért korlátlan sorozatnézést venni a Netflixen meg egy szerény vacsora ára, az itt elinduló dühödt gazdaság- és kultúrpolitikai gyászmenetet meg minden olvasó rendezze le magában.

A warezkultúrának persze egyszer még meg fogjuk köszönni, hogy eldugott szervereken tárolta a világ összes zenéjét, filmjét, sorozatát, programját és természetesen pornóját, hogy egy nagy krach után elmondhassák egy kommünikében: „mi vagyunk a digitális kultúra archiváló szerzetesei, még ha a copyrightlobbi csak azért létezik, hogy köpőcsészeként használjon minket”. Akár technothriller, akár nem, sok igazság van benne, bár a damoklész kardjaként lebegő áramkimaradás veszélye nem sok politikusnak adott perspektívát kultúrmissziókra. Sem.


Valahol itt köszönt szembe az ötlet, hogy körbekérdezzem az ismerőseimet: honnan szereznek be új zenét, illetve hogy töltenek-e le egyáltalán (haha). YouTube, YouTube, YouTube, kérdeznem se kellett volna, hogy garantáljam a lista első helyeit, persze efemerális platform, időről időre valamelyik kiadónál mindig idegesnek lesznek, ezután nem sokkal tűnik fel az, hogy a kedvenc zenéink egy jó része megint törlődött, kereshetjük újra, hogy ki töltötte fel. Vagy feltöltjük mi, megmarad hosszú hetekig, ha nem hónapokig. (Többek között emiatt is állt meg a kézzel válogatott, emiatt izgalmas tartalomként jelentkező YouTube-playlisteken alapuló hazai videóajánló startup, a Dragontape is.) Bandcamp, mondják egyre többen, nem is feltétlenül azért, mert az ott megvehető függetlenkiadós zenéket meg lehet hallgatni teljes hosszban, hanem mert a független kiadók pusztulnak ki először az alacsonyabb eladások miatt. A vásárlás után további ösztönzőnek odadobott zsáneres-tages ajánlórendszer meglepően jól működik, hazai anyagokból is így esett többek között a Nouvelle Phenomene, Rootshaper meg a Volkováék is, hogy csak hármat mondjak.

Pouet és Nectarine, mondják megint mások, a számítógépes művészet oldalsodrában megjelenő, folyamatos tehetségáramlást biztosító demoscene archívumairól beszélünk. A Pouetre inkább demókat nézni járunk – majdnemyoutube -, nem mintha a technikai brillírokkal ellátott videoklipek zenéit ne tudnánk külön letölteni. Ezek közül mainstream ízléssel érkezve még azt sem mondhatnánk, hogy egyik track sem lesz ismerős – ugyanis Timbalandről vagy a Zombie Nationről is kiderült, hogy demoscenerek zenéiből „merítettek” forrásmegjelölés nélkül.


Ha már rádióknál tartunk, a pesti kávézókat járva sorra SkyLab Technologies meg di.fm szignókat hallok mindenütt. A di.fm-et szégyen nem hallgatni, a zsánerekre lebontott kínálat olyan szinten hozza fel az újdonságokat, hogy minden nap nagyképernyőnyi „ennek utánanézni” notepadbejegyzés gyűlik össze. Priceless élmény, amikor úgy hallgatsz rádiót, hogy nem tagelik le a számokat és se a Soundhound, se a Shazam nem ismeri fel, ami éppen szól, a műsorvezető pedig az elméjéből kifolyva püföli a stúdió túlsó sarkába dobált szintetizátorokat. (Ilyen a SubCon Radio például, a nap bármelyik órájában rákapcsolódva. Szívesen.)

Itt futnak szét az ajánlók ezer irányba. A haverok haverjaitól kapott letöltős zeneblogok, amelyen minden ajánlott és letölthető zenekarnak max tíz rajongója van az egész világon, érthetetlenül. Az ezeket remixelő arcok diszkográfiája. Gráf abból, hogy ki kit remixelt. A kedvenc zenekarok Discogson keresztül kiásott alkalmi sessionzenészei és gráf abból hogy ki hol játszott még. Eldugott fanzinok eldugott lemezajánlói. Még több gráf, mindenből gráf. Zenei startupok listája és az ott megtalálható oldalakon való hosszas kutatómunka, azaz turkálás: például a MidemLab jövő évi ajánlólistája zenei startupokról. Vagy a last.fm Similar Artists szolgáltatása, ami sokaknak fel sem tűnik, hogy elérhető a rádió nélkül is – egy zenekart kiválasztva könnyedén megnézhetjük, hogy ahhoz milyen zenekarok hasonlítanak statisztikai alapon. Nem feltétlenül azt mutatja, hogy hasonlít-e, hanem azt hogy a zenekar rajongói miket hallgatnak még, de ez sok esetben nagyon hasonló hangzáskultúrát ajánl fel. Az underground zsánerek rajongói persze tudják, hogy ez nagyon nem így van, ők nagyon mosolyoghatnak most. Joggal.

Az ilyen ajánlólisták felhúzása persze furcsa sikátorokba lökheti az embert, elvégve ha valakinek nincs igénye a slágerlistás előadókon vagy a megszokott öt kedvencén túl mást hallgatnia, annak vélhetően lelkiereje sem lesz remixeket vadászni az internet bármilyen szögletében. Nekik viszont meg is vannak a bevált zenebeszerzései módjaik, őket az újdonságérték kevéssé motiválja. Nekik üzennénk, hogy a Winamp utolsó verziószáma 666-ra végződik. Csak a miheztartás végett.