Csillagos házak: történelmi lecke fiúknak

Fotó: Vs.hu/Kozma Zsuzsi / Vs.hu/Kozma Zsuzsi

-

HÁTTÉR

A vészkorszakot az ember mindig vérfagyasztó késő őszre vagy télre teszi. A depressziós november, zimankós december, fagyos január passzol a szégyenhez. Nyáron valahogy elképzelhetetlen a gyalázat. Ettől is brutális a szembesülés a 70 évvel ezelőtti eseményekkel. A Csillagos házak utcai akciósorozata Magyarországon eddig páratlan eszközökkel hívta fel a figyelmet arra, hogy elkerülhetetlen a szembenézés a múlttal.


De miért nem fogtak fegyvert, Papi? Miért nem szálltak szembe? – kérdezte a 9 éves. Páran megpróbálták, mondtam, kevés sikerrel. A vakáció első hetétől mámoros legény hallgatott, majd Hitler büntetése felől érdeklődött, meg arról, hogy a gyerekeket is bántották-e. Őket is, válaszoltam. Csak azért, mert zsidók? – kérdezett tovább az alsós, majd igenlő válaszomra cifrát káromkodott. Gyerekfejjel azon kezdett elmélkedni, hogy ő bizony szabadcsapatot szervezett volna, és lekaszabolta volna a gonoszokat. Idáig jutottunk a diskurzusban, amikor a Keleti Károly utca 16. előtt Örkény Antal „tanár úr” olvasni kezdte édesapja egyik novelláját. A délutáni verőfényben fürdő belbudai utcasarkon pár tucatnyian hallgatták Örkény István karcos mondatait. Körülöttünk zajlott az élet: kutyasétáltatók, gyereklegeltetők, esküvőre igyekvő elegáns népek, a Millenáris hamburgerfesztiválján belakott turisták kerülgették a pár tucatnyi emlékezőt.



Az OSA égisze alatt Budapest-szerte megrendezett városi zarándoklatot budaiakként Budán kezdtük a fiatalemberrel, a párizsiasan bájos Keleti Károly utcában. Belbuda legbékésebb szeglete 70 évvel ezelőtt is menő lakóhelynek számított. A mindenféle kényelmi technológiával frissiben felhúzott társasházakban az európai módit nem messziről követő, hanem diktáló székesfővárosi polgárok éltek. 70 évvel ezelőtt is pezsgett itt az élet: kerthelyiségek, vendéglők és kávéházak, az Átrium filmszínház, a Marczibányi téri lőegylet, és még lehetne sorolni. Budapestet akkor nem a romkocsmák fémjelezték. Jávor Pál és Karády Katalin, kávéházi cigánymuzsika, orfeumok, kabarék, koncertek, villanyfény, rádiós közvetítések, pezsgős vacsorák, csúcsgasztronómia – a frontokról érkező rossz hírek alig zavarták az urbánus létet. A sárga csillaggal megbélyegzett házakba egyik napról a másikra kellett beköltözniük a kijelölteknek. A derűs 1944-es nyár elején.



És tényleg nem mehettek ki focizni sem? – kérdezte a 9 éves már a villamoson Pest felé menet. Nem, mondom, napközben alig két órára hagyhatták el a házat, akkor is razziáztak a nyilasok. Azok magyarok voltak vagy németek? Magyarok, válaszolom. Az Oktogon vidám forgataga egy darab időre eltereli a fickó figyelmét a sötét múltról. A Vasvári Pál utcában a budainál népesebb sokadalom gyűlt a hegedűszóra és a versolvasásra. A Király utcából nyíló szűk és rövid keresztutca a csillagos házak sikátora volt, így a műsor is hosszabbra nyúlt. A Nappali Kávéházban filmet vetítettek, amelyben az egykor ide telepített lakók emlékeztek. Egyikük a fiam kérdésére is válaszolt, amikor arról mesélt, hogy azon a nyáron csak a kapualjban rúghatta a labdát egymagában. A Nappaliban aztán az újvilági rabszolgák önvigasztaló zenéjét játszotta egy amerikai bluesbanda.



Kegyetlen a kontraszt a 2014-re világhíres vigalmi negyeddé alakult városrész késő délutáni önfeledt nyüzsgése és az emléktúra apropója között. A Vasváriban két további kiskorúval gyarapodó zarándokcsapatunkkal a Madách tér felé vettük az irányt. A sosem megvalósult (a majd százéves tervek szerint egész a Ligetig vezető) Madách sétány kapujában aztán hiába vártunk Pogány Juditra, aki az aktívan is ellenálló, halálra ítélt embertársainak útleveleket szerző Tersánszky Józsi Jenő testamentumát olvasta volna föl, így az Andrássy út felé vettük az irányt. A 10-es szám alatt névsorolvasás és történetírók által feltárt összefüggések meghallgatása került sorra. A bámész bulvározók értetlen tekintetétől kísérve a hallgatóság rádöbbenhetett, milyen is lehetett a járdán álló lelketlen többség sorfala között 70 évvel ezelőtt a nyilas karhatalmisták által kikísértetni a Duna-partra. A Lengyel Intézet kiállítóterében a vészkorszakot feldolgozó műalkotások között két lengyel zsidómentőre emlékező tabló állt. A 9 éves végre hősökkel találkozott. Most már kezdem érteni, mondta, majd rákérdezett: Ugye, Papi, azért jó, hogy mi nem vagyunk zsidók? Az a baj, hogy még lehetünk – válaszoltam a Nagymező utcán bandukolva. Ha nagy leszek, erről filmet forgatok – summázta a szontyolodásán e tervvel erőt vevő 9 éves. Marci nyomott hangulatát aztán Messi utolsó percben lőtt gólja és a tonhalas pizza változtatta vissza egészséges vakációzóssá. Az utcai szembesüléssorozat katarzisa pedig halvány reményt mégiscsak adott ezen az emlékezős szombaton. Riszpekt a szervezőknek.