„Csendben maradni is politikai tett”

-

Milyen érdekek alakítják a városrészek életét alapvetően meghatározó fejlesztési terveket? Kiknek lenne igazán előnyös a Római-parti mobilgát? Kiknek a hangja ér el a városokat vezető politikusokhoz? Mi köze a devizahiteleseknek a Szent Korona-tanhoz és a lakhatási válsághoz? És miért jó, ha hajléktalan emberek egyetemi órák keretében osztják meg tapasztalataikat urbanista hallgatókkal? Magyarul először jelent meg átfogó kötet az ilyen és ezekhez hasonló kérdésekkel foglalkozó kritikai városkutatásról. A könyv szerkesztőivel beszélgettünk hazai példákról és mindezek globális összefüggéseiről.


Egyetemisták, szakkollégisták, doktorandusz hallgatók, fiatal kutatók és oktatók csoportja alkotja azt a városkutatással foglalkozó műhelyt, melynek a most megjelent könyv a születését köszönheti. Megunták, hogy az egyetemeken – és egyáltalán: magyar nyelven – szinte semmi nem elérhető azokból az elméleti munkákból, melyek a nemzetközi irodalomban mára meghatározóvá váltak. Körülbelül két éves munkájuk eredménye a Kritikai városkutatás című – pdf formátumban innen letölthető – kötet, melynek bemutatója kapcsán a szerkesztőkkel beszélgettünk. Bodnár Judit a CEU Szociológia és Szociálantropológia Tanszékének oktatója, Jelinek Csaba ugyanitt doktori hallgató, Gyimesi Zoltán társadalomföldrajzosként jelenleg az ELTE Földtudományi Doktori Iskoláját végzi, a Czirfusz Márton pedig az MTA KRTK Regionális Kutatások Intézetének tudományos munkatársa.


Szavaikból kirajzolódik, hogy a modern városok egyre inkább olyanok, mint az önálló társadalmak: sajátos politikai és gazdasági érdekek szövik át őket; vezetőik és a városlakók egyre nagyobb távolságra vannak egymástól; vannak, akik csak a szebbik oldalukat látják, és akadnak, akiket gettóba zárnak. A kritikai városkutatás célja, hogy azoknak a szempontjait is megjelenítse, akik a piaci és politikai logika számára szinte láthatatlanok. Napjainkra a fő választóvonalak ugyanis nem csak a városok és a vidék között húzódnak, hanem a városokon belül. Más várost szeretne a középosztálybeli és a hajléktalan, a hagyományos ipar és a kreatív szektor, a politikus és a befektető – bár utóbbi kettő talán egyre kevésbé. Mindez teljesen kézzelfoghatóvá válik, ha veszünk egy jól ismert példát. A Római-partra tervezett mobilgát ügye olyan, mint az állatorvosi ló. Első pillantásra csak annyit látunk, hogy a civilek a fákat és a tájat védenék, az önkormányzat a szuverén döntés jogát, az ártéri hoteltulajdonosok pedig az üzletük biztonságát. Ám a valódi célok és érdekek nem ennyire nyilvánvalóak, mutat rá Bodnár. „A mobilgátat valójában senki sem ellenzi, csak mindenki más vonalon szeretné megépíteni. Hogy az önkormányzat miért a Duna-partra tervezi az árvízvédelem megerősítését, és nem a Nánási-Királyok útja védvonalon – megóvva így a parti környezetet –, annak egyszerű politikai-gazdasági magyarázata van. A hullámtérben található ugyanis egy 24 hektáros terület, ami részben magán-, részben önkormányzati tulajdon, lebontandó épületekkel. Ezek tipikusan olyan telkek, amelyek jobb befektetőkre várnak. A mobilgát garancia lesz arra, hogy ezen a területen megérje majd befektetni, építkezni. Tehát közpénzeket használnának fel magánfejlesztői célok érdekében, miközben a helyi lakosság és a környezet értékei sérülnek. A városban kevés az értékes, jól beépíthető telek, az ilyenekért a vállalkozók és a politikusok a fél karjukat is odaadnák. Ha pedig nincs ilyen, akkor teremteni kell, például az ártér beépítésével. De ugyanez a logika áll a vasúti sínek befedése és a pályaudvarok funkcióváltása vagy a Duna-parti volt iparterületek lakóparkosítása mögött is.”


A politikusoknak nincs idejük elméletet olvasni

Felmerülhet a kérdés, hogy ha egy kritikai városkutató inkább elméleti szakember, miért kell beleártania magát a politikába, és miért nem marad a saját szakmájánál? „Többször hallottam olyan kijelentéseket társadalomtudósoktól, hogy ők nem felelősek azért, hogy milyen közpolitikák születnek; vagy közpolitikusoktól, hogy nekik nincs idejük elméletet olvasni” – mondja el Jelinek. Szerintük viszont éppen, hogy átjárhatóbbá kéne tenni ezeket a területeket. „Az, hogy egy megközelítés politizál, nem azt jelenti, hogy az ember leteszi a voksát egyik vagy másik párt mellett. Ez a kötet arról szól, hogy egy tágabb perspektívából próbálja megnézni, hogy az érdekek, a politikai és gazdasági viszonyok hogyan befolyásolják a város fejlődését, változásait.” Sokatmondó például, hogy az egyik legfontosabb szakmai szervezet, a Magyar Urbanisztikai Társaság először akkor emelte fel a szavát nyilvánosan bármilyen közpolitikai kérdésben, amikor a „teljesen őrült” ócsai lakópark ötlete felmerült; miközben „csendben maradni ugyanúgy politikai tett” – teszi hozzá Jelinek. Egy szakpolitikus vagy városfejlesztő is bármikor találkozhat például a városi szegénység vagy területi megosztottság problémájával, de egészen más perspektívából. Gyimesi szerint egy kritikai városkutató azoknak a szempontjait is megjeleníti, akik épp a városfejlesztések hatására szorulnak ki korábbi lakóhelyükről, vagy a lakáspolitika elégtelensége miatt nincsen megfelelő otthonuk. Nem csak kritikát fogalmaznak meg, de építő javaslatokat is tesznek. „Az oktatásban is megszólaltatunk olyan csoportokat, akikkel a hallgatók amúgy nem találkoznának. Amikor én ebből a kötetből tanítok az egyetemen, akkor az órára behívok hajléktalan embereket, vagy olyan aktivistákat, akik kiállnak a szegények érdekeiért. Fontos, hogy a hallgatók ne csak az ingatlanfejlesztők perspektívájával találkozzanak, hiszen ők csak a piaci logikát képviselik. Az oktatás neveli ki azokat a szakembereket, akik ezeken a területeken fognak dolgozni, így nagyon is számít, hogy milyen tudást kapnak, milyen szemlélettel találkoznak” – jegyzi meg.


Szent Korona-tan helyett globális perspektíva

A kritikai városkutatásnak tehát célja, hogy új nézőpontokat hozzon be az elemzésekbe, ugyanakkor a problémákat ne csak helyi szinteken, de globálisan is vizsgálják. Ez a szemlélet gyümölcsöző lehet például a jelenlegi lakhatási válság egyik leginkább ismert aspektusának, a devizahitelesek ügyének vizsgálatában is. Míg Nyugat-Európa sok országában komoly hagyományai vannak a lakásbérlésnek (Svájcban vagy Németországban két emberből egy nem saját tulajdonú ingatlanban lakik), addig Kelet-Európában nem ez az általános megoldás. „A térségbeli országok többségében a lakások nagy részét privatizálták a rendszerváltás után, önkormányzati bérlakások alig maradtak. Ez is az oka annak, hogy az embereknek devizahiteleket kellett felvenniük, hogy saját otthonuk lehessen” – mondja el Czirfusz. Ez pedig sokak számára nem bizonyult jó ötletnek, és természetesen ebben az ügyben is a radikális tiltakozók hangja tűnik a legerősebbnek. „A fősodrú médiában úgy tálalják az eseményeket, hogy vannak ezek a fura emberek, akik kimennek az utcára, és nem túl vállalható dolgokat üvöltöznek nagyon hangosan – kicsit persze nevetségessé is vannak téve. Viszont, ha megnézzük az ő perspektívájukat, akkor azt látjuk, hogy az indulatuk egy nagyon is jogos megfosztottság-érzésből táplálkozik. Ők ezt egy olyan keretben próbálják magyarázni, ami eljut a Szent Korona-tanig, és addig, hogy a külföldi hatalmak háborút viselnek a magyar nép ellen.  Ez nem segíti a dolgok megértését” – elemez Jelinek, hozzátéve, hogy a magyar példa nem egyedülálló jelenség. „Ha szétnézünk a világban, azt látjuk, hogy hasonló folyamat Kelet-Európában már sok helyen lezajlott, például Horvátországban és a balti államokban. Az egész jelenségnek strukturális okai vannak, többek között az, hogy a pénzpiacokat liberalizálták a kétezres évek elején.” Bodnár szerint nem csak az európai országok szolgálhatnak tanulsággal – a világgazdasági válság fontos összetevői voltak például az amerikai jelzáloghitelekkel kapcsolatos problémák. „A középosztály fogyasztása csak úgy volt növelhető, ha hitelhez juttatták őket, a bankok pedig érdekeltek voltak a lakástulajdonlás bővítésében, hiszen ez ad lökést az ingatlanpiacnak. Olyan emberek kaptak így hitelt, akik a korábbi, szigorúbb hitelezési politikák mellett nem kaphattak volna.” Az eltérő devizanemet leszámítva tehát hasonló folyamatokról beszélhetünk. És mit tanulhattunk a válságból? „Nálunk kulturális beidegződés, hogy legyen tulajdonunk, mert az a biztos. Aztán kiderült, hogy nem, nem az a biztos. És ez nagyon hasonló módon derült ki Amerikában, Spanyolországban és itthon” – mondja Bodnár.


Nekem is rosszul megy, mégsem vagyok csöves!

Míg a devizahitelesek ügyének rendezésére mutatkozik némi politikai akarat, addig azok, akik elvesztették az otthonukat, nem sok jóra számíthatnak. A hajléktalanság üldözése nem új keletű folyamat. „Már az Orbán-kormány előtt is születtek a szegényeket büntető, például a koldulást tiltó rendeletek. A szegények kriminalizálása egy pártokon átívelő ideológia, amit a XIII. kerület politikája is jól bizonyít.” – mondja Jelinek. (Ott baloldali a vezetés.) Czirfusz szerint a politika rosszul teszi fel a kérdést. „A közterületekről kitiltani a hajléktalanokat csak tüneti megoldás. A kérdés nem az, hogy hogyan tüntessük el a hajléktalanokat szem elől, hanem, hogy hogyan számoljuk fel vagy akadályozzuk meg a hajléktalanságot.” Ezek a folyamatok szintén nem magyar sajátosságok, ugyanis a politika hasonló irányú lépései egyáltalán nem ritkák az Egyesült Államokban vagy a nyugat-európai országokban sem. A kritikai városkutatók rámutatnak, hogy a szigorodó büntetőpolitikákkal egy időben olyan városrendezési és építészeti megoldások kerültek előtérbe, melyek célja a városi népesség nemkívánatos elemeinek távol tartása. Ez testet ölthet akár látszólag ártatlan intézkedésekben is, mint például az utcabútorok karfákkal való felszerelése, mellyel megakadályozzák, hogy bárki elfekhessen rajtuk. Ám napjainkban egyáltalán nem ritkák az olyan szabályozások sem, melyek egész egyszerűen kitiltják a hajléktalanokat a város bizonyos részeiről. A társadalmi problémák szociális megoldása helyett a tiltásé és a büntetésé lett a főszerep.


„A városok globális versenyben vesznek részt, a tőke és a befektetők pedig a rendet és a tisztaságot értékelik. A városvezetőknek tehát érdekében áll eltüntetni a hajléktalanokat, ha a helyükre yuppie-k vagy más kreatív osztályok költöznek, akik komoly bevételi forrást jelentenek az önkormányzatok számára. Ráadásul, az hogy „megtisztítják a várost”, politikailag is nagyon jól eladható szlogen.” – magyarázza Gyimesi. A kirekesztés ilyen gyakorlatai a társadalmi-gazdasági viszonyokból is levezethetőek, összegez Jelinek. „Az elmúlt évtizedekben folyamatosan nőnek az egyenlőtlenségek, egyre nagyobbak a különbségek az alsó és felső rétegek között, ami potenciális feszültségeket rejt magában. Akik lecsúsznak, anyagilag és kulturálisan is egyre távolabb kerülnek a középosztálytól, és a többségben felmerül az igény ezeknek a határvonalaknak a konzerválására a városi térben is. A válság csak megerősítette ezeket a folyamatokat, a rendpártiság iránti kereslet tovább nő. Egyre több ember csúszik le vagy fenyegeti őket ez a veszély, nekik pedig különösen fontos, hogy elkülöníthessék magukat a legalul lévőktől, mondván: bár nekem is rosszabbul megy, mégsem vagyok csöves! Ezek a folyamatok tehát szorosan összefüggenek az össztársadalmi változásokkal.”