Bűntudatra nem lehet nemzetet építeni

Áron Máthé

történész

Bűntudatra nem lehet nemzetet építeni


A VS.hu hírportál hozzám eljuttatott felhívása szerint vitát kívánnak rendezni március 19-e megítéléséről, arról, hogy mit jelent ez a dátum. „Magyarország elvesztette szuverenitását? Bevonultak a szövetségeseink? Minőségi változás az addigi zsidópolitikában?”. A kérdések mögött valójában mintha egy másik, döntő fontosságúnak látszó kérdés bújna meg. Talán így lenne megfogható: Magyarország, mint egész, a második világháborús szerepvállalás közben áldozattá vált vagy tettes volt? A történelmet, tehát a történelemtudományt, nagyon nehéz elválasztani az emlékezetpolitikától. Valójában az eredeti kérdések számomra némileg egy egyértelmű történelmi helyzetből való álprobléma létrehozásának tűnnek. Egy országba kétféleképpen érkezhetnek más illetőségű katonai erők: barátként vagy ellenségként. Az, hogy 1944. március 19-én egy ellenséges szándékú idegen hatalom megszállta Magyarországot, nem is lehet kérdés. Hitler nem segítségnyújtási szándékkal küldte be haderejét, hanem azért, hogy Magyarországot teljes alárendeltségbe kényszerítse. A magyar katonai felderítés térképein a Bécsújhelynél gyülekező náci erőket pirossal, vagyis az ellenség színével jelölték. Egy baráti hatalom erői elől nem menekül a miniszterelnök egy semleges ország követségére. Teljesen világos tehát, hogy a náci Harmadik Birodalom Magyarországot ezzel a lépéssel alávetettségbe kényszerítette, a magyar szuverenitást jószerivel felszámolták. Az, hogy ebből mennyi maradt meg, azt kizárólag Hitler célszerűségi megfontolásai döntötték el. A zsidóság ügye hasonlóképpen egyértelmű. Van-e minőségi különbség a jogfosztó rendelkezések meg a deportálás között? Teljesen egyértelműen van. A történelemben elsősorban a cselekedeteket jegyzik fel, és tulajdonképpen csak ez, ami számít. A magyar állam, amíg meg nem szállták a Harmadik Birodalom csapatai, nem szolgáltatta ki zsidó származású polgárait, a náci nyomás ellenére sem. Minden egyébről természetesen lehet vitatkozni, meg lehet bélyegezni, és lehet szégyenteljes idézeteket, határozatokat felhozni, sőt, szégyenteljes akciókról is lehet és kell is beszélni. Ez mind lehetséges és igaz. De a tény attól még tény marad, hogy előbb következett be a náci megszállás és csak utána került sor a deportálásra. Azt, hogy a kettő között nem csak véletlenszerű egymásutániság volt, hanem ok-okozati összefüggés, nem lehet tagadni. De végül is Magyarország, mint egész, a második világháborús szerepvállalás közben áldozattá vált vagy tettes volt? A háborúkban embercsoportok mindig és mindenkor kollektíven szerepeltek és kollektíven is bűnhődtek. Hogyan lett volna másképpen Közép-Európában egy totálitárius hatalmak által vívott, totálisnak deklarált háborúban? Sztálin leszögezte 1943-ban, hogy a Szovjetunió ellen viselt háborúért többé-kevésbé a magyar népnek is viselnie kell a felelősséget. Ma már tudjuk: nem kevésbé, hanem inkább többé viseltük a felelősséget. De vajon milyen az önképünk ebben a tekintetben? Vajon mit gondolunk róla, hogy áldozatok vagy tettesek voltunk-e? Vajon ennek a kérdésnek egyáltalán van-e értelme? Történelem és politika összefügg, és különösen is összefüggővé vált a XX. században. Szorosan összefüggővé vált, mivel rögtön a század kezdetén, az első világháború után bűnösökre és áldozatokra osztották Európát. A Párizs környéki békék a gonosz támadásával szemben a jó győzelmét voltak hivatva kodifikálni. Ugyanez a felosztás a második világháború után is elvileg fennmaradt, bár annyi csavar volt a történetben, hogy az egyik győztes – a Szovjetunió – önmaga is egy bűnös rezsim volt. Ezzel szemben Finnország semmilyen szempontból nem tekinthető „bűnösnek” mégis a vesztesek oldalán foglalt helyet. Külön érdekesség Románia helyzete, amely a békekonferencián szintén a vesztesek közé került, mégis sikerült átmentenie magát a „jó” oldalra. Az európai peremvidéken az antifasiszta koalíció által felrajzolt sematikus képbe egyébként sem illeszkedő jelenségek figyelhetőek meg. Ukrajnában például a most hatalomra került politikai erők közül van, amelyik a súlyosan antiszemita, és a lengyeleket meg zsidókat borzalmas vérengzésekben irtó Ukrán Felkelő Hadsereget (UPA) szellemi-politikai elődjének tekinti. A környező országokban a győztes vagy vesztes kérdése egyébként is némileg kényes ügy. Természetesen a győztes oldalhoz sorolják magukat, de Horvátország vagy Szlovákia a modern korban náci csatlósként nyerte el először különálló államiságát. Mindkét országban van arra tudományos vagy politikai törekvés, hogy ami ebből a korszakból menthető és magyarázható, azt mentsék és magyarázzák. Hasonló a helyzet Szerbiában és Romániában, az előbbiben a csetnik hagyományok újjáéledése is megfigyelhető volt, míg az utóbbiban Antonescu marsallról folynak érdekes viták. Ott nem csak a politikai baloldal rémképeiben élt valamiféle „rehabilitáció”, hanem 2008-ban egy bíróság ki is mondta Antonescu ártatlanságát a Szovjetunió elleni agresszió tekintetében, a megelőző háborút indokló körülmények fennállására hivatkozva. Az ítéletet persze siettek legfelsőbb fokon megsemmisíteni. Csehországban évekig százezrek működtek közre a nácik Cseh-Morva Protektorátusának közigazgatásában, és a legutolsó pillanatig nem sok tanújelét adták az ellenállásnak. Vesztesnek lenni a győztesek szemszögéből egyenértékű volt az erkölcsi vereséggel is. De nekünk miért kellene az ő szemüvegükön keresztül nézni a saját történelmünket? Számomra sokkal izgalmasabb tehát az a kérdés, hogy hogyan jutottunk el 1944. március 19-ig? Milyen külpolitikai erők, és milyen belső, kulturális, társadalmi tényezők hatottak oda, hogy nem sikerült a reálpolitikában használható erkölcsi tőkére szert tennünk a győztesek szemében? A korszak politikailag tudatos rétegeinek a szemében a realitás a Duna-medencében a Harmadik Birodalom hegemóniája volt. A nácik tudományos, gazdasági és katonai sikerei nagyon sok emberre meggyőzően hatottak, nemcsak itt, Magyarországon, de többek között az amerikai katonai vezetők is leírták a Szovjetuniót 1941 nyarának végén. A Szovjetunió egyébként a világnak ezen a fertályán előzőleg sem volt vonzó alternatíva. Egyrészt 1919 miatt, másrészt később azért sem, mivel Szovjetunióban a hadműveleti területeken járt katonák világosan láthatták a valóságot: az iszonyú szegénységet, a teljes nihilt, és a nácikat sok helyen felszabadítóként üdvözlő lakosokat. Mindeközben a magyar elit által mintaként tekintett Anglia lépésről lépésre hagyta cserben a szövetségeseit, vagy egyszerűen csak a rá tekintő nemzeteket. Sem Lengyelországot, sem Finnországot nem tudták megsegíteni és nem is tűnt úgy, mintha nagyon akarták volna. Teljesen világos volt számukra, hogy nincs érdekeltségük a térségben, mégis úgy viselkedtek, mintha fel lennének jogosítva arra, hogy megmondják az irányt. Gátlás nélkül provokálták a náci érdekszférába került népek nacionalizmusait titkosszolgálati akciókkal – ilyen volt a belgrádi puccs vagy Heydrich meggyilkolása. A következményekkel nem törődtek, sőt, a minél rosszabb annál jobb elvét követték. Az USA messze volt, és az amerikaiak ráadásul hozzáállásban hasonlítottak az angolokra: a Magyarországra küldött OSS-misszió egyetlen célja a náci megszállás kiprovokálása volt a normandiai partraszállás előtt. Churchill tiltakozhatott kézzel-lábbal, teljesen világos volt az amerikai tábornoki kar számára már a háborúba való belépéskor, hogy ha Európában partraszállnak, akkor azt Franciaországban fogják megtenni. Ebben Sztálin persze kajánul támogatta őket. Ez vezetett a hírhedt százalékos egyezményhez, amikor Churchill és Sztálin egy fecnire befolyási százalékokat firkantott fel Közép-Európa népeinek sorsának alakítását illetően. Ebben az erőtérben kellett volna Magyarországnak helytállni és megmaradni. Talán hatékonyabb lobbitevékenységgel, esetleg emigráns kormánnyal, nemzeti összefogással, egységesen gondolkodó tisztikarral azonban lett volna keresnivalónk. Mindezek hiányoztak. Vajon elképzelhető lett volna-e egy olyan partváltás, mint mondjuk Finnország esetében, ahol a helyzet változásánál gond nélkül kezdtek el lőni korábbi szövetségeseikre, a Wehrmacht csapataira? Vagy mint mondjuk Románia esetében, ahol a hadsereg egy vacsora végén simán letartóztatta a szövetséges náci tiszteket? Miért nem létezett ez a fajta nemzeti tudatosság nálunk? Voltak hazaárulók, akik kívánták a náci megszállást, mert akkor úgymond „rendbe szednének” bennünket. Voltak frusztrált, beteges kisebbrendűségi érzéssel küzdő tisztek, mint Lóskay Ferenc ezredes, aki kijelentette, hogy „szívből megutálta a magyar bakát”. De többség csak túlélni akart. Vajon nem voltak-e már jellemzőek a háború előtt Örkény sorai: „E kor magyarja talán végérvényesen és jóvátehetetlenül letépte fényes nemzeti bélyegét, egyarasznyi kört húz maga köré, szüleit és ivadékait ebbe a krétakörbe belehelyezi, és hallani sem akar átfogóbb felelősségérzetről”. Aligha kétséges, hogy már a korszakban is a sérült magyar identitás, a pántlikás retorika felszíne alatt megbúvó frusztráltság, defetizmus, és önbizalomhiány áll a mögött jelenség mögött, hogy a fegyverszüneti tapogatózások és később a kiugrási kísérlet kudarcra volt ítélve. Illetve volt még egy tényező, részben ezzel összefüggésben: az elit nem volt képes a társadalom széles rétegeit felsorakoztatni a politikája mögött. A tartós magyar siker záloga ma is mindezeknek problémáknak az eredményes megválaszolása. Bűntudatra nem lehet nemzetet építeni.  

1944. március 19.: Német megszállás vagy magyar felelősség?


A német megszállás az addigi magyar politika folytatása
Nem magyar bűn, hanem magyar trauma

SZAVAZAT UTÁN