Budapest utcái tettesekről és áldozatokról mesélnek

Fotó: Vs.hu/Kozma Zsuzsi / Vs.hu/Kozma Zsuzsi

-

HÁTTÉR

Sétálás közben ismerkedhetünk meg a múlttal vagy legalábbis annak sok párhuzamos értelmezésével.


„Nem lesz ez egy vidám túra” – mondta indulás előtt Pető Andrea történész, a Budapesti Aszfaltprojekt (Bupap) Háború és igazság (Áldozatok és elkövetők) című sétájának vezetője. A számos helyszínt útba ejtő séta célja az volt, hogy a népbíróság működésének helyszíneit érintve konkrét történelmi események példáján érthessék meg a résztvevők a történelem és az emlékezet bonyolult kapcsolatát. A Közép-európai Egyetem (CEU) professzora azzal kezdi, hogy nem helytálló az a közkeletű vélekedés, miszerint Magyarországon nem dolgozták volna fel a történteket, helyette „beszédes elhallgatásról” kellene beszélnünk, hiszen a történtek híre eljutott az emberekhez, csak éppen taktikusan rejtve és elhallgatva maradtak bizonyos elemei. Hermann Lübbe német filozófus ezzel a kifejezéssel írta le azt a problémát, hogy számos, a háború alatt üldözött értelmiségi a munkájához visszatérve kénytelen volt együtt dolgozni olyan munkatársakkal, akik kiszolgálták a rendszert. Ez az erkölcsi aszimmetria viszont rejtve maradt, és az ügyek úgy folytak a felszínen, mintha minden a legnagyobb rendben lett volna. Részben emiatt  van az, hogy egyes történelmi események értelmezése még ma is végtelenül polarizált.



A két és fél órás túrának az volt a célja, hogy mind az elkövetők, mind az áldozatok szempontjait szem előtt tartva meglátogassa a budapesti népbírósági folyamat pár fontosabb helyszínét. Ezek között volt olyan, amely történelmi emlékezetünkben ma is szinte összeolvad az adott történelmi időszak igazságtalanságaival. Több másik viszont kevésbé volt egyértelmű. A séta útba ejtett olyan helyszínt is, amelyről nem tudunk beszámolni az ott elhangzott információk kényes és bizalmas jellege miatt.


A népbírósági folyamat azért különlegesen alkalmas egy ilyen séta témájául, mert az akkori magyar társadalomnak legalább tíz százalékát érintette, és nem sokan voltak azok, akik elégedettek lennének a működésével. Míg egyeseket az zavar, hogy túlságosan is sokakat mentettek fel az ilyen eljárásokban, mások azt róják fel, hogy ezek a bíróságok nem a jogi kereteken belül működtek, nem jogi, hanem politikai döntéseket hoztak, és sokak szerint a bosszú, illetve a politikai hatalomátvétel vezérelte őket, ahogy 1948-ban Bibó István is megfogalmazta:

„(…) komoly visszhangra számíthat az a beállítás, hogy az egész számonkérés lényege tulajdonképpen az, hogy most – a múlt visszatorlásaként, amikor a magyarok ítélkeztek a zsidók felett – a zsidók ítélkeznek a magyarok felett.”


1945 januárjában egész Budapest romokban állt, a Zeneakadémia viszont szinte teljesen ép maradt, ezért itt tartották meg a háborús bűnösök első pereit, amelyek Pető elmondása szerint színháznak megfelelő funkciót töltöttek be, mintegy kvázi történelemóraként működtek: a nyilvánosságnak ezeken keresztül előadták, milyen bűnöket követtek el a társadalom egyes tagjai a háború alatt. Ezzel pedig megszülethetett egy domináns történelmi narratíva, amelynek terjedéséhez hozzájárult, hogy a tárgyalások nyilvánosak voltak, mindenki vihette saját kis fényképezőgépét (ami akkoriban kezdett az átlagember számára is hozzáférhetővé válni), az ott történtek pedig megjelentek minden létező újságban, de még  a mozikban is a tárgyalásokról szóló összefoglalókat játszották le a filmek előtt.


1945. február harmadikán itt hozták meg a 401-es különleges munkásszázad mellett szolgáló két keretlegény, Rotyis Péter tartalékos főtörzsőrmester és Szívós Sándor tartalékos szakaszvezető halálos ítéleteit. Hogy miért pont velük kezdték? Feltehetőleg azért, mert az ő egységükben volt munkaszolgálatos a jó érdekérvényesítő hírében álló Kossa Zoltán, a két világháború közötti időszak prominens szakszervezeti vezetője. - Ez is Zeneakadémia A törvényszék elnöke Major Ákos lett, akinek nem volt meg a megfelelő bírói szakvizsgája. Az, hogy mégis ilyen döntési pozícióba kerülhetett, sokakat arra sarkallt, hogy megkérdőjelezzék a bíróság legalitását. „Én úgy vélem, a legalitásnak ezt a fokát lehetett ekkor elérni” – mondja erről Pető, aki szerint a népbíróságok léte hozzájárult ahhoz, hogy Magyarországon sokkal kevesebb lincselés történt, mint akár Lengyelországban vagy Franciaországban a háború után. A kevés magyarországi lincselés közé tartoztak a gyömrői gyilkosságok.

Rotyis Péter kivégzése, 1945. február 4.


A legalitás problémái a képek sokféleségével párosítva azzal jártak, hogy különféle értelmezések születhettek ugyanarról az eseményről. Erre jó példa, hogy a Szálasi Ferenc kivégzéséről készült képek egyesek számára azt jelképezték, hogy a bűnös megkapta büntetését, mások számára viszont az ítéletvégrehajtás pillanatában egy mártír született, aki a szemükben a kommunizmus áldozata.


A 124 rendbeli gyilkossággal vádolt Rotyis Pétert és Szívós Sándort 1945. február 4-én végezték ki az Oktogonon. A nagy eseményre körülbelül 10-15 ezer ember volt kíváncsi. A tömeg annyira izgalomba jött, hogy szinte áttörte a felállított kordont, az illetékesek pedig erre úgy döntöttek, hogy nem tartanak több kivégzést közterületen.

Szívós Sándor kivégzése az Oktogonon, 1945. február 4.


A Budapesti Rendőrség Politikai és Rendészeti Osztálya az Andrássy út 60-ban működött. Az épület, amelyben ma a Terror Háza található, eredetileg polgári lakóháznak épült Feszty Adolf tervei alapján. 1937 óta a nyilasok használatában állt: a Hűség Háza börtönként működött, ennek az egész háztömböt behálózó pincerendszerében tartották fogva és kínozták meg az ellenállókat és a másképpen gondolkodókat. A következő helyszínünkön történteknek is egyik lehetséges magyarázatát adja az épület közelsége. A túra következő állomása ugyanis egy közeli, tipikus budapesti bérház volt.

Az Andrássy út 60., ma a Terror Háza Múzeum


A negyvenes években ez egy közepesen jómódú, konszolidált utcája volt Budapestnek, elég közel a nyilasok főhadiszállásához, ahol ráadásul számos csillagos, vagyis a zsidó lakhelyéül kijelölt ház is állt.

Az a bizonyos budapesti ház, az 1944. október 15-i mészárlás helyszíne


A háború alatt a magyarországi zsidóknak be kellett szolgáltatniuk számos használati tárgyukat, így a rádiót, a biciklit vagy az írógépet. A keresztény házmester viszont rendszerint megtarthatta a saját rádiókészülékét, így rendszerint az ő lakásához gyűltek az emberek, hogy hallgassák a híreket. 1944. október 15-én is ez történhetett, de feltételezik, hogy ez valakit nagyon zavarhatott. Így hát az illető elment a pár méterre található Hűség Házába, és jelentette az esetet a nyilasoknak. Ez persze csak feltételezés a motivációkat illetően. Ami biztos: estefelé egy teherautó állt meg a ház előtt, a platóról mindenféle egyenruhás vagy karszalagos emberek ugráltak le, és célirányosan elindultak a 62-es házhoz. Amikor megtudták, hogy ott nem laknak zsidók, átmentek a szomszédos 64-be.

BUPAP séta

-


A csillagos házban akkor feltételezések szerint két-háromszázan is összezsúfolódtak. Amikor megtudták, hogy kik érkeznek a ház elé, többen menekülőre fogták: sokan a pincébe rohantak le, mivel az összeköttetésben állt a szomszédos házzal, és így lehetőséget kínált a szökésre az elválasztófal kibontása. Mások a lichthofban rejtőzködtek el.

A pincébe vezető lépcső, amelyen többen menekülni próbáltak


A házban maradtakat kiterelték az udvarra, sokakat elszállítottak, körülbelül húsz lakót pedig megöltek. Hogy miért pont őket, arra nincs magyarázat, mint ahogy arra se, hogy miért pont ezt a házat választották. A rádió egy lehetséges magyarázat, de az is felmerült, hogy lakott itt egy meglehetősen vagyonos, ékszer-nagykereskedéssel foglalkozó család. Talán az ő vagyonukra pályázhattak azok, akik így rájuk törtek. A történteket nehéz rekonstruálni, mert a különböző tárgyalásokon mindenki mást mondott.


Ebben a házban készült el az első privát holokauszt-emlékmű, melyet Lichter Andor állíttatott. Lichter a házban lakott, de 1944. október 15-én vérhassal feküdt a kórházban. Csak hazatérve értesült feleségétől a fia haláláról és az egész mészárlásról. Később Lichtert munkaszolgálatra hívták (felesége pedig Auschwitzban halt meg). Amikor hazatért, a felesége pongyolájában fogadta a házmester. A házat érő támadás egyéves évfordulóján, 1945. október 15-én konyhai kredence munkalapjából készített emléktáblát, amelyre rávéste annak a 18 embernek a nevét, akikről úgy gondolta, ők lehettek az áldozatok. Utóbb a kutatások során kiderült: pontatlanul tudta a neveket.

Lichter Andor konyhapultból készített emléktáblája


A nyilas csoport vezetőjének személyazonossága viszont biztosnak tűnik. A nyilas nők történetét kutató Pető Andrea érdeklődését éppen ez váltotta ki. Több szemtanú is egy nőben vélte felfedezni azt a személyt, aki a házba betörő fegyveres csoport élén állt. A gyanúba keveredett Dely Piroska persze tagadta bűnösségét. Az elvált, kétgyermekes ápolónő 1945 februárjában már előzetesben ül orgazdaságért, mikor azonosítják mint ennek a mészárlásnak az elkövetőjét, és április 25-én halálra ítélik az itt elkövetett gyilkosságokért, de az ítélet végrehajtását elhalasztják, mert úgy vélik, terhes. Amikor kilenc hónap elteltével nem születik gyerek, a holokauszt-emlékművet állító férfinak kell noszogatnia a hatóságokat, hogy hajtsák végre az ítéletet. Kiderült: az asszony rákos volt, az orvosok a betegség tünetei alapján hitték, hogy gyermeket vár. Dely Piroskát, az atipikus magyar női háborús bűnöst pontosan 68 évvel ezelőtt, 1946. március 23-án végezték ki.

BUPAP séta

-