Brazil vagyok, mit érdekelne engem a futball maga?

Fotó: AFP / STAFF / AFP / STAFF

-

Brazilnak lenni, arisztokratának lenni. Nem vagyok brazil és nem vagyok arisztokrata. Egyik sem tanulható sajnos. Csak annyit tehetek, hogy megpróbálok brazil lenni, a másikat meg sem próbálom. Én ráadásul akkor nőttem fel, amikor épp tök fölöslegesnek látszott brazilnak lenni, felnőttként gyakorlom hát a dolgot.



Minden akkor kezdődött, amikor Hertzka Pál elvesztette uralmát a meccs felett. Erősebbek voltunk és rutintalanabbak a csehszlovákoknál. Csontokat törtünk és átgázoltunk rajtuk, mint néhány hónap múlva a Harmadik Birodalom. Leonidas megcselekedte, amit megkövetelt a haza. Akkoriban kapus voltam, ritkán öklöztem, inkább fogtam, egyből kirúgtam kézből. Leonidas – igazi hős. Sisakrostélyát lehúzta, gyere, és vedd el, vetette oda a még csak spanyolul sem tudó, nemhogy a mi nyelvünket beszélő csehszlováknak. Az európainak nem tetszett a kemény játék, erről mi nem tehetünk. Bő tíz perc után Zézé Procópiót kiállította Hertzka, fél óra után Leonidas kilőtte a bal fölsőt. Beálltunk a szorosba és nyírtuk őket, nem volt más esélyünk. Amikor két kéz- és egy orrtörés után végre kiegyenlítettek, már csak vánszorogtunk, de ők sem néztek ki valami fényesen. Annyiszor lőttek ránk, hogy behorpadt a pajzsom, tudtam, hogy végem van. Feltartóztattuk őket, de Leonidas az elődöntőn már nem volt velünk.

Leonidas balról


Minden akkor kezdődött, amikor a kapitány rátalált Orlandóra. Tizenkét éves volt és gólképtelen. Szambázni kacska lábbal nem lehet, hát még focizni, így Orlando csak oldalról nézte a többieket. Mindig van valaki, akié a labda, mindig van valaki, aki jó lesz a kapuba. Döngőzni nem ér, dünnyögte és többé nem állt a kapuba, csak nézte, ahogy a labdája száll a levegőben. Egyszer mindig alakul úgy, hogy mégiscsak be kell állni. Pelét nem engedi le az anyukája, Vavának bárányhimlője van, Orlando a pályán. És itt indul a történet, hölgyek és leventék, szerelmek, kalandok, s harc az én tárgyaim, mikről danolandok. Merthogy Pelé mégiscsak lejön, firka, dribli, cselló, keni a pitét, de több gólt nem rúg. Orlando eszelős tekintettel néz vele szembe, Pelé szoborrá merevedik. Tíz év múlva egy csapatban, felrepül egy esernyő (minden idők egyik legzseniálisabb gólja), lepottyan egy vébé-arany, Orlando mellett alig esik gól. Később mi, brazilok, megharagudtunk rá, mert a Bocához igazolt. Ott sem találta a helyét, s bár soha életében nem cselezték le, hosszú pályafutása során egyetlenegy gólt sem rúgott. Minden akkor kezdődött, amikor sokak szerint véget ért, valamikor ’86-ban. Akkoriban én még erősen növésben voltam, s nem izgatott különösebben, hogy valami véget érne, nem is gondoltam arra, hogy véget érhet. Puskás olyan volt, mint a Beatles, nem hozzám tartozott. Nekem Détári jutott meg Maradona, a brazilokról meg mindenki tudta, hogy lejárt lemez, nekik már harangoztak, és ne mondja senki, hogy volt valaha jobb játékos, mint a Détári. Különben is levertük őket, tehát mi vagyunk a jobbak, korszerű, európai futball, Détári, Kovács, Esterházy, 3–0, őrület. Nem különösebben izgatott, hogy véget ér a magyar futball, mert azt gondoltam, hogy akkor majd én feltámasztom, csak szorgosan kell dekázni a ház előtt és menni fog az. Hogy a brazil futball is épp véget ér, az meg pláne nem hozott lázba, minek az a sok felesleges csel, futni kell meg passzolni. A dél-amerikaikkal amúgy is gondjaim voltak, a bátyám Maradonáért bomlott, így nekem maradt a Détári (csoportmeccsek) meg a Rudi Völler (kieséses szakasz). Akkoriban zsenge gyermek voltam, akit nem érdekelt a filozófia. Sócratesnek be nem állt a szája. Sétált a pálya közepén és nyomta a dumát. Inkább elszenvedem a faltot, mint elkövetem, inkább velem tegyenek rosszat, mint én tegyek rosszat más emberrel – vetette oda foghegyről a bírónak, miután felvágta Platinit. A csatár nem attól csatár, hogy feladja, amit szeret, hanem, hogy szereti, amit csinál – replikázott a sárgát követelő Platininek. A bíró elgondolkodott, Platini meghajolt a bölcsesség ereje előtt. De Sócrates tudta, hogy a brazil futball nem filozófia. A bátyám szerint különben is a Zico vitte a hátán a csapatot, akit valamiért – ármány és összeesküvés – kihagytak a gombfocicsapatból. Zico, Aszklépiosznak tartozunk egy kakassal – mondta Sócrates, majd kihagyta a büntetőt.

Nikita Simonyan és Orlando 1958 június 15-én


Furcsa módon a brazilokat nagy lúzereknek ismertem meg. Annyira szerettem a focit, hogy annak legrosszabb korszakában (óh, azok a borzalmas kilencvenes évek) fejből mondtam az összeállításokat. Ki emlékszik arra, hogy Lazareno a jobb napokat is látott Carecát játszatta az argentinok ellen, hogy a 81. percben Canniggia gólja előtt négy védő futott egymásnak (Maradonát próbálták szerelni a szerencsétlenek), s hogy Romariót még ezek után sem hozta be? A brazilok soha nem nyertek világbajnokságot gombfociban. Pedig ma már tudom, hogy nem véletlenül esett egybe a foci legrosszabb korszaka a brazilok legrosszabb korszakával. Felnőttként kell hát megtanulnom brazilnak lenni, epikus hősökkel, intellektuális hagyományokkal, a csel esztétikájával együtt. Tanulom egy ideje a szakmát, próbálom ellesni a titkot. Ronaldo fölöttem járt hárommal középiskolába, Robi Carlos az ifiben volt, amikor én serdülő. Futólag ismertük egymást, visszarúgtam a losztit, ha átjött a serdülőpályára. Egyszer sárga mez kellett egy kispályás meccsre, s szereztem egy pólót BRASIL felirattal. (Valójában a feleségem szerezte magának, de elcsórtam.) Azóta a pályán is brazil vagyok, végkimerülésig játszunk, megőrülünk, hülyeségeket beszélünk. Brazilként játszani nem könnyű. Úgy felmenni a pályára, hogy már meg is nyertem a meccset. (Hát hogy veszem rá magam a futásra?) Úgy játszani, hogy a győzelem a minimum, veszteni könnyű. Felesleges cselek, remek ütempasszok. Nem érteni, hogy nem mindenki brazil körülöttem. Szó szerint és csak játszani. Itt az idő, hogy hatvannégy év után, ismét otthon játsszuk a vébédöntőt. Hogy nyerünk, az nem is kérdés. Brazilok vagyunk, menthetetlenül brazilok.

A horvátokat támogató Kovács Zoltán bemutatkozóját itt olvashatják.