Beteg az olasz klubfutball, de közel a gyógyulás

Fotó: Getty Images

-

HÁTTÉR

A Facebook-generáció futballrajongói dülledt szemekkel néznek a harmincnál idősebbekre, ha azok az olasz futball dominanciájáról mesélnek nekik. A fiatalabbak úgy nőttek fel, hogy a spanyol és az angol klubok tarolják le Európát, a legnagyobb sztárok ezen országok labdarúgópályáin szaladgálnak. A nyolcvanas, kilencvenes években a Serie A csapatai számítottak a kontinens csúcsragadozóinak, a hanyatlás – a válogatott világbajnoki győzelme ellenére – a kétezres évek közepén indult meg. De mi történhetett?


Előbb a dicsőséges múltat felidézve utazzunk vissza az időben a kilencvenes évek első harmadába. Az akkori légióskorlátozás értelmében egy csapatban egyszerre maximum három külföldi lehetett a gyepen, ami azt eredményezte, hogy a kisebb gárdákban is olyan óriási nevek vetették meg a meccsjegyet a focibolond olasz népséggel, mint Enzo Francescoli (Cagliari), Claudio Caniggia (Atalanta), Enzo Scifo (Torino) vagy Gheorghe Hagi (Brescia). Képzelhetjük, ha a középmezőnyben toporgó, illetve a bentmaradásért harcoló klubokban ekkora sztárok futballoztak, milyen erőt képviselhetett a calcio ebben az időszakban. A Serie A igazi aranykora volt ez, minden valamire való futballcsillag Olaszországba akart igazolni. Ha akkoriban a mai lehetőségeket figyelembe véve hazánkban is élőben követhető lett volna a Campionato, egészen biztosan a nézettségi listák élén állt volna mondjuk egy Roberto Baggiót és Marco van Bastent felvonultató Juventus–Milan rangadó. A mérkőzéseken látott játék ráadásul a mostanihoz képest sokkal kreatívabb és látványosabb volt, napjainkkal ellentétben kevésbé nyomta agyon a taktika. Az UEFA-kupának hívott, a mai Európa-ligánál magasabb nívójú sorozatot valósággal kisajátították az olasz klubok, 1988 és 1999 között nyolcszor (!) nyerték meg olasz csapatok a végjátékot, plusz a rangosabb BEK/BL-ben ugyanezen periódusban négyszer emelhette fel a Milan vagy a Juventus kapitánya a trófeát. baggio Roberto Baggio

Tizenöt évet ugrunk előre: sok minden megváltozott, Itália például a világ focielitjének hátát nézi. A stadionokban megjelent és komoly gondot okoz a rasszizmus, a tehetősebb klubok jelentős része eladósodott, a nézőszám zuhanni, az arénák állapota romlani kezdett és azt vettük észre, hogy a Serie A-ba maximum a holland és a portugál bajnokság jobb játékosai, vagy az angol/spanyol vonal kiszuperált futballistái igazoltak. Utóbbival kapcsolatban a 2012-es nyár jelentette a mélypontot, amikor az utolsó két olyan játékos is elhagyta Olaszországot, aki a szűk elitbe tartozott: Zlatan Ibrahimovic és Thiago Silva. Távozásukat követően gyakorlatilag nem maradt euró tízmilliókat érő topjátékos az olasz futballpiacon, következésképp a Serie A eladhatósága nagyot esett például a Premier League-hez képest. Mi vezetett ide? Leegyszerűsítve: a pénzhiány. A televíziós közvetítési jogok elosztása Olaszországban teljesen más, mint például Angliában, ahol egy Hull City szintű kisklubnak is vaskos milliókat utalnak át idény végén, míg a Serie A-ban egy hasonló kaliberű egyesület ennek töredékét kapja. Szintén nem használt sem morális, sem anyagi szempontból az olasz labdarúgás megítélésnek a 2006-os calciopoli-botrány, miután a Juventust kizárták az első osztályból, valamint több klubot komoly pontlevonással sújtottak. A Milan 2007-es és az Inter három évvel későbbi Bajnokok Ligája-győzelme az előzmények ismeretében meglepő, vagy inkább kifutott eredmény – a kék-fekete milánói klubnál például José Mourinho mágiájával magyarázható a váratlan siker. inter Az olasz klubfutball utolsó nagy sikere 2010-ből

A válság fontos eleme a létesítmények helyzete. Németországban hi-tech stadionok épültek/újultak meg a 2006-os világbajnokságra, ami máig tartó pozitív hatással volt a meccsre járási kedvre. Egy Frankfurtnak vagy Hannovernek hipermodern arénája lett, hiába tartozik a csapat a középmezőnyhöz, rendre 40-50 ezres közönség előtt játszik. Ezzel szemben Olaszországban – egy kivétellel – 1990-ben, a hazai rendezésű vb-re épültek utoljára stadionok vagy estek át ráncfelvarráson. A kivételt a Juventus 2011-ben átadott, közel 105 millió euróból készült, 41 ezer férőhelyes ékszerdoboza jelenti. A többiek? Az Inter és a Milan a várostól bérli a Giuseppe Meazza stadiont, a Roma és a Lazio a Stadio Olimpicón osztozik, a Napoli San Paolójához nem nagyon nyúltak hozzá az elmúlt 24 évben, a Fiorentina stadionjában kizárólag a főtribün fedett. És ezek a top egyesületek otthonai… Persze a helyi szakma is benne van nyakig. Az Olaszországban dolgozó trénerek magyarországi kollégáikhoz hasonlóan rengeteg kritikát kapnak, és ahogyan nálunk, a probléma gyökere odaát is az utánpótlás-nevelésben található. Az állandó nyomás és a türelmetlen klubvezetők azonnali eredménykényszere miatt az edzőknek nincs ideje fiatalokkal dolgozni, és a csapatba építeni őket, inkább játszatnak egy harmincéves, tapasztalt külföldit, mintsem türelmesen felépítenének egy ificsapatból felkerült gyereket. Többek között ide vezethető vissza, hogy évek óta hiába keresik az új Baggiót, vagy a következő Nestát, de nincs a láthatáron ügyeletes megmentő . Elmélyülve picit a szakmában, egész Európában szinte egyedül az olasz csapatok játszanak például három védővel. Ezt az elavultnak tartott, ám Itáliában reneszánszát élő rendszert alkalmazza Antonio Conte a Juventus, Walter Mazzarri az Inter, Vincenzo Montella a Fiorentina, és néha Eduardo Reja a Lazio élén. Látható, hogy élcsapatokról beszélünk, melyek közül a Juventus idén nem volt képes továbbjutni egy messze nem félelmetes BL-csoportból, a Lazio rég kiesett az EL-ből, az Inter meg el sem tudott indulni ugyanott. A Milan ugyan négy hátvédet szerepeltet, de az áprilist már ők sem érték meg a BL-ben, akárcsak a Napoli, amely peches körülmények között, de szintén elbúcsúzott az európai színtértől. Ha már a nemzetközi kupáknál tartunk, az UEFA-együttható folyamatos romlásának köszönhetően az olasz liga nemrég elvesztette negyedik BL-helyét, ami azt jelenti, hogy csak három csapatot delegálhatnak a legrangosabb európai sorozatba. Így értelemszerűen egy klub (a negyedik helyen végzett) komoly bevételtől esik el és kénytelen az Európa-ligában totyogni jóval kevesebb pénzért. Ehhez hozzájön az olaszok hírhedten rossz hozzáállása a második számú sorozathoz: nem érdeklik az embereket a meccsek (minimális jegybevétel), az edzők az első csapat helyett inkább a tarcsit játszatják (vereségek, kiesés), pedig a negyedik BL-helyet például egy erős EL-meneteléssel lehet(ne) visszaszerezni. roma A római ultrák szívén semmi sem múlik

Az elmúlt években itt-ott feltűnt, élőben futballmenedzserező Dagobert bácsik inkább angol, vagy újabban francia klubokba fektetnek pénzt. A Chelsea, a Manchester City, a Paris SG és a Monaco kasszájába orosz és arab olajmágnások, illetve ki tudja még, milyen üzletágban érdekelt pénzemberek öntik a lóvét, míg Olaszországban évtizedekig elképzelhetetlennek tartották, hogy valamelyik nagy klub ne egy tradicionális olasz család tulajdonában legyen. Az utóbbi egy-két esztendőben változás történt ezen a fronton, ugyanis a Roma után 2013 őszén az Inter is külföldi kézbe került, így a felzárkózási lehetőség ennél a két klubnál pénzügyi szempontból adottnak tűnik. Az egyik járható út tehát ez lehet, a másik pedig a Juventus által kitaposott stadionépítős ösvény. Utóbbi az olaszoknál elég szövevényes eljárás során valósulhat csak meg, mert a helyi önkormányzatok támogatását megszerezni egy ilyen méretű beruházáshoz nem egyszerű. Úgy tűnik azonban, hogy megéri a szenvedést, ha a fekete-fehér torinói klub esetéből indulunk ki. Kizárása után a Juve három-négy gyengébb évet követően eljutott oda, hogy – többek között az új arénának köszönhetően – az elmúlt években újra uralja a bajnokságot, és közel olyan fizetést biztosít legjobb játékosainak, mint amilyet az angol vagy spanyol elitklubok kínálnának nekik. vidal A liga jelenlegi legértékesebbje, Arturo Vidal A pislákoló fény azért látszik az alagút végén, sőt, már be is világít egy jelentősebb szakaszt. Az Inter és a Milan saját stadion építésébe fogna, a Juventus pedig a keretében tudhatja Európa egyik legjobb középpályását (Arturo Vidal). Hosszú évek óta a mögöttünk hagyott nyáron fordult elő először, hogy ha nem is a legfelsőbb elitbe tartozó, de jó korban lévő, felső kategóriás játékosok érkeztek a ligába Gonzalo Higuaín, Carlos Tevez és Mario Gomez személyében. Ahhoz, hogy a Serie A újra kiérjen a fénybe, ebbe az irányba kell továbbhaladni.

Ahogy a szurkolók látják

A nehéz idők ellenére itthon továbbra is népszerűek az olasz klubok. A kialakult helyzetről kérdeztük meg a nagyobb csapatok magyarországi szurkolóit, ők mennyire látják sötétnek a helyzetet és szerintük mi lehet a megoldás. Gutyán Róbert (Inter): – „Több összetevős a probléma, számos összefüggéssel. A legrövidebb válasz az, hogy kevés a top labdarúgó a bajnokságban – de ugye ennek is oka van. Az egyik legnagyobb probléma manapság olasz földön a stadionok romlott állapota, illetve az, hogy nem felelnek már meg a mai kor követelményeinek, nem tartják a lépést a kvázi konkurens bajnokságok stadionjaival. Ugyanakkor elindult egy irány, amelyet a Juventus példáján látni: a torinóiak új stadiont építettek, amely modern és hangulatos. Miért fontos egy ilyen stadion? Mert tömegeket hoz, a tömegek sok pénzt, a sok pénz pedig fellendülést. Jelenleg a Serie A nem vonzerő a sztárok számára, egyre-másra hagyják/hagyták el a közelmúltban az olasz focit a topjátékosok, és alig-alig érkezik/érkezett a helyükre nemzetközileg is magasan jegyzett focista. A klubok nem tudnak versenyképes fizetést biztosítani számukra, így pedig nehéz elcsábítani valóban neves játékost. Aztán persze ott van még a bundahelyzet is, ami mindig ott lebeg az olasz foci megítélése felett. Könnyen lehet, hogy számos futballistának rossz a szájíze, ha a calcióra gondol – és emiatt sem igazolna szívesen Itáliába.” Trombitás Kristóf (Lazio): - „Míg a Juventus tavalyi szereplésére senkinek sem lehetett egy szava sem, addig idén érthetetlen módon, mintha nem vették volna komolyan a BL-csoportkör bizonyos szakaszait, ellentétben a Napolival. Ők viszont az elmúlt évekbeli EL-teljesítményüknek köszönhetően még mindig csak a negyedik kalapra voltak jók, és ez már a legelején eldöntötte, hogy nagyon nehéz dolguk lesz. A BL-re hagyományosan aspiráló klubok között messze a Milan helyzete a legnyomasztóbb, mert minden történelmi vetélytársa stratégiai pontokon mutat fel komoly előnyöket. A Juventus innen is csak erősödni fog, nem mellékesen a saját stadionnak köszönhetően – ott 1-2 éven belül várok valami komolyabb, nemzetközi sikert –, az Inter pedig látszólag még mindig nyögi az elmúlt éveket, de pont a téli átigazolási időszak eseményei mutatták meg, hogy az új tulajdonos, az indonéz Erick Thohir nem csak a szavakkal dobálózik. A Napoli és a Roma pénzügyi lehetőségeiről pedig még nem is beszéltünk. Lassú, de stabil felemelkedést várok az olasz csapatoktól. A tőke megvan – legalább az említett kluboknál –, a szakértelem finomhangolása is egyre sikeresebben zajlik.” Bognár Péter (Roma):  – „Ez egy ilyen éve az olasz klubfocinak, ennyi csak a magyarázat. Azért egy olasz csapatnak mindenképpen helye lenne a nyolc között még most is. A Juve viszont ereje alatt teljesített ősszel a BL-ben, mintha Contéék kicsit nagy arccal álltak volna a csoportkörhöz. A Napoli viszont nagyon jól teljesített a halálcsoportban, óriási pechjük volt, hogy tizenkét megszerzett ponttal ki lehetett esni. Akár a Napoli, akár a Juve jóval nagyobb eséllyel pályázhatott volna a továbbjutásra a Milannál.” Vajgely Pál (Milan):  – „A nem elhanyagolható gazdasági hátrány (kevés saját stadion, kevés kihasznált stadion) mellett a mostanában divatos felálláshoz nélkülözhetetlen inverted wingerek (tükörszélsők) nagyon kevés számban tűnnek fel Olaszországban. A legtöbb ilyen posztot külföldiek töltik be a klubokban is. A krém kissé elszaladt az olaszok mellett, a játékos-típusbeli hiány pedig talán azzal is magyarázható, hogy az olasz edzők nagy része sokkal jobban bízik egy rutinos harmincasban, mint egy tehetségben. Persze ez is összefügg az olasz klubfutballban kissé elapadó anyagi forrásokkal, hiszen korábban könnyebben erősítettek külföldről Olaszországban, ma viszont a top fizetéseket nem a Serie A-ban adják.  Hogy mi lehet a megoldás? Elsősorban az olasz edzők fejében kell egy kis frissítést lefuttatni, sokkal jobban kell bízni a saját nevelésekben, illetve a játékosokkal meg kell értetniük, hogy az már nem működik, hogy 2-3 ember egy csapatból csak a támadással foglalkozik. Emellett, bár az Európa-liga nem fizet annyira jól, mint a Bajnokok Ligája, ahhoz, hogy újra nagyobb eséllyel vegyék fel az olasz klubok a versenyt nemzetközi riválisaikkal, az EL-ben sem lehet félvállról venni egyetlen párharcot sem.” Papp Máté (Juventus): – „Nosztalgikus alkat lévén igencsak visszasírom még az ezredforduló környéki időket is, főleg azért, mert a kilencvenes évek elején kisgyerek voltam, az akkori ligát nem követhettem. Épp ezért szomorú vagyok, mert Zidane-okat és Nedvedeket akarok látni a Juventusomban, nem pedig Szalihamidzsicseket és Boumsongokat – direkt hoztam szélsőséges példákat. A problémát a pénzhiány okozza, ezzel újat aligha mondok. Kizárásos alapon a gazdag külföldi tulajdonosok szerepvállalása jelentheti a felemelkedés lehetőségét, jó lenne, ha újra Sevcsenkók és Ronaldók futballoznának az olasz stadionokban, nem pedig az angol és spanyol csapatok kispadjairól kukázott légiósok.”