Bármi is történik, a Liverpool mindig menő lesz

Fotó: Getty Images / Clive Brunskill / Getty Images / Clive Brunskill

-

HÁTTÉR

Nem a Chelsea elleni vereség az első dráma egy Liverpool-szurkoló életében – akitől ha megkérded, miért ezt a csapatot választotta, nem tud majd racionális választ adni.


Tizenéves voltam, amikor a Liverpool utoljára bajnok lett. Előtte és azóta is annyi minden történt: Hillsborough-dráma, UEFA kupa- és BL-győzelem, mind a kettő (sőt, a vesztes BL-döntővel együtt, mind a három) az ájuláshatáron, rémületes igazolások, nagyszerű edzők és elképesztő tévedések, reménytelen meccsek tömkelege és számos hősies teljesítmény, ami pedig az angol első osztályt illeti, egyszer-egyszer csúcsközelben, de többnyire nem. Nos, hogy ebből mi következik? Talán semmi. De ha valami, akkor egész biztosan az, hogy Liverpool-szurkolónak lenni (bocsánat, ha szarul hangzik, de) életérzés, és mint ilyen, nehezen megmagyarázható. Ha magam felől nézem, biztos a zene, nyilván a Beatles, biztos a kedvenc new wave-zenészeim, Julian Cope vagy az Echo and The Bunnymen, a klub ethosza, a Kop, a You'll Never Walk Alone, az emelt fő, az, hogy a Liverpoolban van valami rock and roll, hogy szinte sosem volt összevásárolt divatcsapat, sosem volt mindentvivő, viszont a komolyabb mélyrepülésektől eltekintve (jobban mondva: azokkal együtt is) mindig menő bírt maradni. „Liverpool isn't just a football club - It's a way of life", ez akár egy rossz marketingduma is lehetne, de nem az. Engem például számtalanszor kérdeztek focikedvelő barátaim, úgy, ahogy bolondot kedvesen kérdezni illik, hogy „De miért a Liverpool?", és többnyire, mint egy kedves bolond, nem tudtam pontosan válaszolni. Mert az ilyen cuccokat csak körülírni lehet. Vagy azt sem. Na jó, mondhattam volna, hogy már Tandori Dezső Nagy gombfocikönyv című, egyébként zseniális kötetében is a Liverpool volt a legszimpatikusabb csapat.