Banán, prizma és Marilyn Monroe - a legmenőbb lemezborítók

Fotó: LEON NEAL / AFP

-

HÁTTÉR

A lemezborító-készítés szent tudománya leginkább a múlté, de bármilyen meglepő, a jelenben is létezik még. Túlélte a lemezipar összeomlását, a CD hanyatlását, megél a .zip-fájlok és a streamoldalak korában is, a klasszikus bakelitek feltámadásának meg kifejezetten örült. Ássunk mélyre, és keressünk néhány state of the art-klasszikust az aranykorból - szigorúan a teljesség igénye nélkül.


The Velvet Underground & Nico: The Velvet Underground & Nico

A New York-i art punk-ősök 1967-es bemutatkozó lemezéről szokás azt mondani, hogy megjelenésekor csupán pár ezer kelt el belőle világszerte, de az a pár ezer ember mind zenekart alakított. Ez persze egy apró túlzás – de valóban csak egy apró. A Velvets indulásakor a meghatározó művész-atyaúristen Andy Warhol – ő hívta fel az induláskor csak négytagú zenekar figyelmét a jéghideg germán énekesnőre, Nicóra, Warhol ezüstpapírba csomagolt művészmásvilága, a Factory lett a Velvet Underground bázisa és így tovább.



A lemezborítón hangsúlyos tipográfiával mint producer szerepel Warhol. Az ő kinyilatkoztatása a poptörténet egyik legnagyobb dizájnikonja, a banán, amely az első szériás bakelitek borítóján még lehúzható héjjal szerepelt („peel off and see”, azaz „húzd le és láss”, szólt a magyarázó szöveg a borítón). Ez jól megdobta az előállítás költségeit, mivel különleges gépek kellettek a lemeztasak legyártásához, de a lemezcég azt gondolta, minden Warholhoz kötődő elem csak emelhet a lehetséges eladási adatokon. Hát, nem nagyon emelt.


The Beatles: Sgt Pepper's Lonely Hearts Club Band

A Beatles egyik legfontosabb lemezének cover artja az egyenlők közt is az elsők közé tartozik – ha nem az első. Túlzás nélkül mondhatjuk: műalkotás. A Grammy-díjas lemezborítót nem is egyetlen ember, hanem komoly csapat készítette: Peter Blake és Jann Haworth popművészek, Robert Fraser art director és Michael Cooper fotós. A mintát Paul McCartney tintarajzvázlata adta. A kép közepén a bajuszos Beatles-tagok állnak katonai egyenruhában, mögöttük a kultúrtörténet nagyjai többnyire kartonfigura formában, többek közt Freud, Huxley, Jung, Stan és Pan, William Burroughs, Marlene Dietrich, Edgar Allan Poe, Marx, Marilyn Monroe, Oscar Wilde, Bob Dylan és Marlon Brando – John Lennon Hitlert és Jézust is szerette volna a képen látni, de ezt az ötletet a stáb és a menedzsment elvetette.


A zenekar nagy idolja, Elvis ugyancsak nem szerepel a képen: „Elvis annyira fontos volt számunkra, és annyira mindenek felett állt, hogy meg sem akartuk említeni... ő több volt, mint egy popénekes, ő Elvis volt, a Király.” Az 57 fotóból és 6 viaszfigurából álló, 1967. március 30-án elkészített borító pszichedelikus vízióját virágok és a különlegesen megfestett lábdob fokozzák. A címlapnak természetesen számos paródiaváltozata is született, például a Simpsons-féle.


The Rolling Stones: Sticky Fingers

Még egy poptörténeti albumborító, mely Andy Warhol nevéhez fűződik – egész pontosan övé a koncepció, az artwork, míg a fotót a Warhol-féle Factory egyik művésze, a filmes/fotós Billy Name, a dizájnt pedig Craig Braun készítette. Ez az album volt a Stones első lemeze az Atlantic Recordsnál, mely bőséges büdzsét biztosított a vagány borító elkészítéséhez – idekapcsolható a neten keringő legendás (vicces és a korszellemről jól tudósító) levél, melyet Mick Jagger Andy Warholnak címzett.

rolling_stones_sticky_fingers


Az 1971-es Sticky Fingers borítóján látható farmeres férficsípő és a hozzá tartozó kétségtelen körvonal a legenda ellenére sem Mick Jaggeré. Warhol több férfiről készített fényképet, de végül nem hozta nyilvánosságra, kit ábrázol a fotó: lehet, hogy akkori szeretője, Jed Johnson, netán annak ikertestvére, Jay a megfejtés. Az okosok szerint leginkább egy másik Factory-művész, Corey Tippin lehetett a modell, miközben a Gyár egyik „szupersztárja”, Joe Dallesandro állítja, ő volt. A nadrág persze mind semmi: az eredeti bakelitlemez borítóján egy valódi cipzárt húzhatott fel s le a lemezvásárló. Nem kevésbé lényeges, hogy ez az első Rolling Stones-album, melyen a klasszikus „nyelves” logó szerepel, amely Ernie Cefalu és John Pasche munkája.


Pink Floyd: Dark Side Of The Moon

A Pink Floyd 1973-as remekművének emblematikus lemezborítóját a Hipgnosis dizájnművészcsoport – Storm Thorgerson, Aubrey Powell, majd később Peter Christopherson 1983-ig működő csapata – és a velük együttműködő George Hardie készítette. A Hipgnosis tervezte a zenekar több korábbi lemezének arculatát is (a csoport első munkája az 1968-as A Saucerful Of Secrets volt), több esetben konfliktusba kerültek a Pink Floyd lemezkiadójával, az EMI-jal, ám a csapatot a zenekar alkalmazta, így művészi autonómiáját a cég nem korlátozhatta.

pink_floyd_dark_side


A Hipgnosis egyébként a poptörténet egyik legfontosabb, forradalmi társművész-alkotóközössége volt olyan erős klientúrával, melybe Peter Gabrieltől az XTC-ig, a T. Rextől a Led Zeppelinig sok jelentős előadó és zenekar is tartozott. A prizmadizájn Thorgerson ötlete volt (aki egy fényképről nyert ihletet), míg az artworköt Hardie készítette, s ez megfelelt a zenekar elképzelésének, főleg az „egyszerű és letisztult” lemezterv igényét hangoztató Richard Wright billentyűsnek. A kinyitható, úgynevezett gatefold borító belsejében a színcsík egy szívritmusvonallal együtt folytatódik, majd a lemezborító hátulján egy másik, fordított prizmába tér vissza.


The Clash: London Calling

A Clash 1979-es lemezének borítója – amely egyébként, ami a színeket és a betűtípust illeti, főhajtás, hommage vagy utalás (a kívánt rész aláhúzandó) Elvis Presley 1956-ban megjelent legeslegelső nagylemezére/nagylemeze előtt – az akció dicsérete. Hiszen egy punkzenekar lemezéről van szó – más kérdés, hogy ez a punkzenekar ekkor már nem is punkzenekar volt, de nem is új hullámos együttes, inkább önértékű formáció, mely a punkos energiákat rockabillyvel, reggae-vel, skával, rockkal, dzsesszel, soullal, funkkal keverte.

clash_london_calling


A borítófotót Pennie Smith fotográfus készítette 1979 szeptemberében a New York-i Palladiumban (Smith amúgy számos más rockert is lencsevégre kapott: a U2-t, a Stone Rosest, a Blurt, a Radioheadet vagy a Strokest, hogy csak pár nevet említsünk). Egész pontosan az történt, hogy Paul Simonon basszusgitárost felidegesítette az egyébként ülőhelyes koncerthely közönségének visszafogott viselkedése, így odavágta hangszerét. A zenekar énekes-gitárosa, Joe Strummer imádta a képet, ám a fotós úgy gondolta, nem elég éles a felvétel, végül aztán a punk rockerek akarata érvényesült. A szétvert basszusgitárt a clevelandi Rock and Roll Hall Of Fame-ben állították ki.