„Az önámítás átjárja az egész társadalmunkat” - Győrffy Ákos költő

Fotó: Vs.hu/Kozma Zsuzsi / Vs.hu/Kozma Zsuzsi

-

Győrffy Ákos költő Börzsönyligeten él, egy hajléktalanszállón dolgozik, és ír. Legutóbb prózakötete jelent meg Haza címmel.


Olvastam egy facebookos bejegyzésedet arról, hogy egyik este hazafelé menet milyen szörnyű arcok jöttek szembe. „Ezekben az arcokban nincs semmi  emberszerű”  – írtad.  Ugyanaz az  apokaliptikus világérzés áradt a posztból, mint ami a műveidből is sugárzik számomra. Soha nem éreztem úgy, hogy apokaliptikus lenne, amit írok. Talán tárgyilagos inkább, ami azt jelenti, hogy megpróbálom levakarni az érzelmeket a szövegről.  Megfigyeltem, hogy ha valami csak egy árnyalattal komolyabb a megszokott semmitmondásnál, azt már hajlamosak sokan sötétnek vagy apokaliptikusnak tartani. Valaminek a vége felé járunk, nem vitás. Aki nem látja, reménytelen eset.  Az általad említett poszt egy 24 órás ügyeletem után íródott, amikor jöttem haza a hajléktalanszállóról, ahol dolgozom. Tényleg rémisztően sok olyan arcot láttam az utcán, a villamoson, a vonaton, amelyekben nem volt semmi emberszerű. Félelmetes az ilyesmi. A legszörnyűbb, amikor gyerekek arcán látni. Mert vannak ilyen gyerekarcok is. Mit látsz rajtuk? Mitől vesztették el emberi formájukat? Lárvaarcokat látok, amelyekről hiányzik az együttérzés és az érzékenység, ami az emberi lét alapfeltétele. Akiben ez nincs jelen, nem nevezhető emberi lénynek. Démon. Zombi. Nem tudom.



Az írásaidra jellemző egyfajta szellemi keresés, az életünkben jelenlévő szakralitásnak a megtalálása utáni vágy.  Nem menekülés ez az „itt és most”, a cselekvés elől? A szakralitás keresése mint menekülés a cselekvés elől? Ez olyan, mint amikor egy szerzetesre azt mondják, nem csinál semmit egész nap, csak ül és imádkozik. Nem mintha egy kontemplatív rendbe tartozó szerzetessel akarnám összehasonlítani magam, de annyi hasonlóság azért mégis van, hogy mindketten azt gondoljuk, ami fontos az életünkben, az belül van, nem kívül. A cselekvés mint olyan elég tágasan értelmezhető fogalom. Cselekvés egy tányér bácskai rizses húst adni egy hajléktalannak vacsorára, még ha nem én főztem, akkor is. És cselekvés „működtetni” valahogy egy családot. Ebben az országban ez már szinte hőstett számba megy. De persze értem a kérdést. Az egész eddigi úgynevezett életművem kicsit olyan, mintha egy erdőben járna körbe-körbe az ember, itt egy forrás, ott egy öreg bükkfa, amott egy havasi cincér, és minden egyes megtett kör után ugyanazt konstatálná az elbeszélő, legfeljebb minimális eltérésekkel. Nem túl felemelő. Igaz, nem is az volt a célom ezekkel a leírásokkal, hogy bárkit meghassak velük. Nem állítom, hogy ez jó álláspont, hogy megoldás lehet bármire. De azért néha azt látom, hogy annak, amit az elmúlt tíz-egynéhány évben írtam, igaz, hogy egy nagyon szűk körben, de van hatása, visszhangja. Abban meg régóta nem hiszek, hogy a dolgok társadalmi szinten kívülről megváltoztathatók. Semmi olyasmit nem látok a magyar társadalomban, de egyébként a világban sem, ami reménykedésre adhat okot. Ha visszatérünk oda, ahonnan indultunk, ezek a lárvaszerű arcok a legfelsőbb szintektől a legalsókig mindenhol ott vannak már. Eljutottunk valaminek a végére, innen az összeomlás jön.  Boldogságig lelassult pusztulás, ahogy Pilinszky írja. A hajléktalanszállón való munkával kapcsolatban is felmerült bennem, hogy ez mennyire volt tudatos választás, mintegy a kivonulás ellensúlyozására. A szállón már csak félállásban dolgozom. Hat év után úgy éreztem, muszáj változtatnom, ha nem akarom, hogy rámenjen az életem, a családom. És egyelőre nem tudom megtenni, szigorúan anyagi okokból, hogy befejezzem. Láttam példákat arra, hogyan mentek tönkre emberek, akik nagy ambíciókkal mentek oda dolgozni. Egy ilyen helyen a reménytelenségnek, az apátiának egy olyan centrumába kerülsz, amit nem lehet sokáig elviselni. Az üresség elszívja az utolsó csepp erődet is.



Te is ilyen nagy, világmegváltó tervekkel érkeztél a hajléktalanszállóra? Dehogy. Nekem illúzióim soha nem voltak, semmivel kapcsolatban. Biztos nem? Tizennyolc évesen se? Soha. Ezelőtt 20 évvel se gondoltam, hogy majd alapjaiban változtatom meg a világot. És ha lettek volna is illúziófoszlányok, hamar eltűntek volna a hajléktalanszállón eltöltött első néhány hónap után. Ennek az ottani reménytelenségnek a gyökerét metafizikai reménytelenségnek tartom: nem a nincstelenség a fő probléma, hanem az, hogy az emberekben van egy nagy, mélységes űr, egy hatalmas, élettelen tér, amin nem hatol át semmi. És persze az elmúlt 20-25 év sem tett jót ennek az űrnek. Illetve az elmúlt 60 év. Vagy ki tudja, mennyi. Ha léteztek is illúziók ebben a társadalomban 25 évvel ezelőtt arra nézvést, hogy itt most elkezdhet helyrerázódni a világ, hogy ez az ország olyan lesz egyszer, mint például Ausztria, mára mindez eltűnt.  Tizennégy éves voltam az úgynevezett rendszerváltás idején, és az én máskülönben rendkívül racionális, higgadt édesapám is szinte euforikus állapotban volt (igaz, nem sokáig), mert azt gondolta, hogy most tényleg esély nyílt valamire. Mi hiányzik leginkább? Mitől romlik el minden? Talán a hazugság a kulcsszó. A magyarországi társadalmi elit – ezt, hogy magyarországi társadalmi elit, kimondani is undorító – a nap 24 órájában folyamatosan hazudott a társadalomnak, függetlenül attól, hogy baloldali vagy jobboldali elitről volt vagy van szó. Ez az önámítás, ami együtt jár a  másik ámításával is, átjárja az egész társadalmat. Úgy látom, az emberek nagy része még mindig azt gondolja, hogy majd valaki vagy valakik megoldanak helyette minden lényeges problémát. Hamvas Béla írja, hogy politikának azt nevezik, amikor az ember mástól várja el azt, amit neki magának kellene elvégeznie. Egzakt megfogalmazás. Ebben az értelemben a magyar vérbeli politikus nemzet. Az öngondoskodást és  az autonóm, gondolkodó  lényként való létezést mintha nem tudná vagy nem  akarná elsajátítani ez a társadalom.



Ha visszatérünk az írásaidra jellemző állandó keresésre, akkor az egyértelműen látszik, hogy az út a természeten keresztül vezet. Ez mindig is így volt? Igen, azt hiszem. Ebbe születtem bele, első emlékeim között ott a Duna, a szemközti Pilis vonulatai és a Börzsöny, amiről nem tudok elfogódottság nélkül beszélni. A Börzsöny olyasvalami, amit nem tudok magamtól különválasztani. Olyan, mintha magamra gondolnék.  A Börzsöny én vagyok. Mostanában tudatosodott bennem, hogy az anyám, bár egy egészen különböző perspektívából, de mégis nagyon hasonlóan működik, mint én. Hosszasan tud beszélni a széljárásról, a felhőkről, arról, hogyan nő a borsó, hol tart a málna, és csak nagyon ritkán, egy-egy félmondatban említ embereket.  Nekem ez a világlátás tetszik, bár megértem azt is, akit az őrületbe kerget. Ez azt is jelenti, hogy emberek helyett fáktól vársz gondoskodást, vigaszt? Nem, nem várok én semmit a fáktól. Tizenévesen még azt hittem, hogy a Nagymaros fölötti Hegyes-tető környékén van a megoldás a számomra. Hogy ott van a vigasz egy sebzett lelkű kamasz számára. Sokáig tartott, míg rájöttem, hogy nem. Kénytelen voltam beismerni, hogy becsaptam magam. A Haza című könyvem megpróbál a maga esendő módján szólni erről, hogy nem ott van a megoldás, hanem valahol azon túl, mögötte. Nekem 20 év erdei járás kellett ahhoz, hogy eljussak ennek a megsejtéséig. És akkor az ember ott áll ezzel a sejtésével, és nem tudja, hogyan tovább. Mert ami ezután következik, sokkal nehezebb. Mert itt kezdődik minden. És hogyan lehet elérni ezt a „túl”-t? Valamiféle önfelszámolás által? Valószínűleg. Minden vallási hagyomány lényeges eleme, hogy az embernek az énjét kell felszámolnia ahhoz, hogy visszataláljon az „égi hazába”. Az írás mellett a zene is ennek a visszatalálásnak az eszköze, egyfajta erdő, a keresések egy másik színtere? Engem mindig is intenzíven érdekelt a zene. Intenzívebben, mint az írás. Kamaszkorom legmélyebb élményei tájélményekkel egybemosódott zenei élményekből állnak. Nem tudok zenélni, gyerekkoromban tanultam egy kicsit, de tulajdonképpen nem tudok. Nem ismerem a kottát, nem ismerem az akkordokat.  Úgy gitározom, hogy nem tudok gitározni, ezért a gitárt sem úgy használom, mint egy gitárt, hanem mint egy olyan eszközt, ami segít abban, hogy megidézzem a belső tereket. Egy gitár és néhány effektpedál, ez nekem olyan, mint fát vágni, vagy elnézni egy harkály röptét az erdő fölött. Nincs különbség.



A zene többet tud adni? Jóval érzékenyebb médium. A zenében megvan a lehetőség, hogy az ember eljusson valahová. Néha egy negyedóra zenélésben többet érzek, mint azokban a könyvekben, amiket eddig írtam. A legmagasabb szintű írásművészet sem ér el a komolyan vehető zene alsóbb régiójáig. Nyilván vitatható álláspont, de így látom. Egy ilyen mondatból logikusan az következik, hogy ha a zenében oda jutsz, ahova szeretnél, akkor a kezedbe se veszed többet a képzeletbeli töltőtollat. Igen, logikusan tényleg ez következik. Engem elsősorban a zene érdekel.  Azt hiszem, hogy a Bajdázó nevű zenekarunkkal voltak-vannak olyan pillanatok, amikor egészen közel jártunk ahhoz, hogy valóban megszülessen valami, ami eddig nem volt a világban. Most van egy másik formáció is, a Horhos, amelyben Gugyella Zoltánnal játszunk együtt. Ez leginkább instrumentális zene, ambientes, monolitikus tömbökből épül fel, hozzá itt-ott környezeti zajok a Börzsönyből. Engem ez a fajta megközelítés érdekel a zenében, ezek a monoton, de részleteiben mindig változó folyamatok, hömpölygések. Mint egy folyóé? Igen, mint a Duna, valahogy úgy. Akkor jó a zene, legalábbis számomra, ha természeti jelenséggé tud válni, pontosabban ha nem különböztethető meg egy természeti jelenségtől. Ha belesimul az Egészbe.