Az NB I-ből nem lehet megfelelni Pintérnek – Koman Vladimir-interjú

Fotó: VS.hu / Zagyi Tibor

-

HÁTTÉR

Nem tudta lehúzni a magyar fociközeg, sorra ugrotta meg a szinteket, aztán a bajban is egyben maradt, de az igazi céljait (még) nem érte el. Koman Vladimir elárulta mindkét Egervári-csapat eredményeinek titkát; nem titkolta, mit hiányol Pintér válogatottjából, és hogy mit vár el egy szövetségi kapitánytól. Ukrán szülőkkel és kilenc év légióskodással elképesztő számára a magyarok pesszimizmusa, és esze ágában sincs hazatérni, de Dárdai Pál VS-nek tett meglátásait szívesen továbbgondolta velünk. Csapatkeresés közben az MTK edzéseit látogatja, így a Hungária körúton csíptük el.


Kilenc év után milyen újra itthon? Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nyugodt vagyok. Befeszültem így csapat nélkül, nincs komfort, hiába vagyok itthon, és hiába van velem az újdonsült feleségem. Pedig most több időtök lehet egymásra. Eddig azon izgultunk, hogy a júniusi házasság után rögtön el kell mennem majd egy hónapra edzőtáborba, ezt a szerződésbontással megúsztuk, mégse érezzük jól magunkat. Nekem is kellene már egy biztos hely, ahol nekiállhatok a munkának, és a feleségemnek is meg kell terveznie az életét ahhoz képest, hogy én hova kerülök. Meddig tart ez a magasfeszültség? A héten eldől a sorsom, és el is kell dőlnie, mert augusztus végéig belefért a szünet, de nem szerencsés, hogy átnyúlt szeptemberre. Játékban kell lennem, magam és a válogatott miatt is. Miért hagytad ott a Krasznodart? Azért bontottam szerződést, mert több lehetőségem is volt, és azt hittem, hogy gyorsan révbe érek, de apróságok miatt nem jött össze. Ha tudom, hogy így alakul, lehet, nem így döntök. Most az MTK-val edzel, akár itthon is maradhatsz? 25 éves vagyok, érzem magamban a lehetőséget egy erősebb bajnokságra, semmiképp se jönnék haza. Pedig válogatottak egész hada tért haza az utóbbi években (többek közt Juhász Roland, Priskin Tamás, Kádár Tamás, Rudolf Gergely, Futács Márkó, Varga József, Torghelle Sándor, Lázár Pál…) Ők miért döntöttek így? Nem tudom, mi változott meg. Ingatag a piac, emiatt kevés lehetőség volt, talán azt gondolták, hogy majd itthonról dobbantanak, és ez nem jött be mindenkinek. Persze, lehet valakinek honvágya is, illetve az is benne van, hogy javultak az itteni fizetések. Számodra az utóbbi körülmény nem lenne vonzó? Nem az anyagiakat nézem, azt viszont igen, hogy ha hazajövök, beleszürkülhetek a mezőnybe. Nekem jobban tetszik a kinti világ, azt szoktam meg egészen fiatalon, hiszen 16 évesen elvitt a Sampdoria.

Koman Vladimir; interjú; labdarúgás; magyar válogatott

Ha visszanézünk, egymás után jöttek a mérföldkövek (15 évesen gól az NB II-ben, 18 évesen gólpasszos debütálás a Serie A-ban, 20 évesen ezüstcipő és bronz az U20-as vb-n, 21 évesen gól a válogatottban), aztán eltűntek. Mi valósult meg az álmaidból? Nem eldobandó egy ezüstcipő az U20-as vb-n, de tény, hogy szeretnék még ettől sokkal többet elérni. Például bajnokságot nyerni, vagy kijutni egy Európa-bajnokságra. Ami az álmaimat illeti, a vb utáni időszakból akár egy nagy csapathoz történő igazolás is kijöhetett volna, de hiába volt a Liverpool érdeklődése, valahogy elúszott a lehetőség. De nem panaszkodom, nem volt rossz a Serie A-ben a Sampdoriával játszani. Viszont ott sem voltál mindig stabil kezdő, két idényt pedig kölcsönben töltöttél. Nem lenne jobb egy gyengébb, holland vagy belga ligában állandóan játszani? Az önbizalmamnak mindenképp jobb lenne. Sokszor felépítettem az önbizalmamat két meccsel, aztán fogalmam sincs miért, de lerombolták azzal, hogy a kispadra száműztek, és építhettem újra. A legtöbb magyar focista erre panaszkodik, többségük haza is jön. Én talán valamivel erősebb voltam náluk ezekben a helyzetekben, mivel eleve kint nevelkedtem. Megszoktam ezt a hullámzást, és jobban vissza tudtam magam verekedni, mint ők. Nem jöttem haza, felvettem a harcot, közben a küzdőképességem fejlődött, és az életben is maximalista lettem. Ha itthon nevelkedek tovább, nem biztos, hogy ez kialakult volna, igaz, a szüleim ukránok, más felfogásban gondolkodnak, mint az itthon élők. Utóbbi miért előny? Nagyon sokszor érzem, hogy az önsajnálat és a negatív szemlélet vesz minket itthon körül. A sajtóból és az emberekből is ez jön. Ahhoz képest, amit kint megélek, rengeteg negatív inger ér Magyarországon. Sok csalódott ember van, az egész egy fura érzés, nem is tudom elmondani. Komfortosabban érzem magam kint, még az oroszoknál töltött két évem is sokszor komfortosabb volt, pedig ott sem egyszerű. Ukrán szüleid vannak, de nálunk nevelkedtél, a Haladásban kezdtél focizni. Milyen az a közeg, ami Dárdai Pál szerint lerontja a tehetségeket is, és amihez képest Tajti Mátyás megdöbbent a Barcelona gyerekfocistáinak mentalitásán? Tény, hogy aki a magyar focivilágban nevelkedik, az mentálisan gyenge. „Ha egy kicsit jó, akkor már el lehet lazulni” – ez a felfogás tetten érhető. De nem egyszer vettem észre azt a hozzáállást is, hogy „Ha egy kicsit nehéz, akkor már félbe hagyom”. De ha valaki fejben erős, mint Király Gábor például, ki tud ebből emelkedni. Ő annyira profi, hogy abból is tőkét kovácsolt, amikor mellőzték. Úgy fogta fel, hogy kisebb rajta stressz, és több ideje van magával foglalkozni. És az is nagy példa, hogy ennyi idősen váltani tud Angliába. Szakmailag nem is vagyunk annyira rosszak, ha a mentális részt leveszem? Egy bizonyos korig mindenképp jók vagyunk. Rengeteg olyan tehetségünk van, akiért kapkodnának a külföldi csapatok, ha tényleg erősebb lenne fizikálisan és mentálisan. Akkor igaza van Dárdainak, aki a legjobbak együtt játszatásával teremtené meg azt a közeget, ami a fejlődéshez kell? Abban nagyon igaza van, amikor arra figyelmeztet, hogy ha 18 ember nem úgy veszi a munkát, az tényleg lehúzza azt a két komoly tehetséget, akikkel együtt vannak. Téged hogy nem rántott le a magyar foci? Az édesapám (korábban a Dinamo Kijev, majd a szombathelyi Savaria focistája – a szerk.) belém verte az alapokat, mind a játékban, mind mentalitásban a Lurkó UFC edzőjeként. Emellett a Lurkónál pont az ellenkezője érvényesült, mint amiről Dárdai beszélt. Jó csapat volt, és 8 éves korunktól minden korosztályban együtt maradhattunk. Mindenki ismerte a másik gondolatát, látatlanban tudtad nyomni a zsugát, mert biztos volt, hogy a másik be fog indulni. Aki pedig ebbe nem illett bele, kikopott magától. Aztán 15 évesen felkerültem a nagyokhoz, ahol természetesen kapaszkodnom kellett, tehát szó sem volt lehúzásról, 16 évesen pedig elvitt a Sampdoria.

- -

Dárdai azt is mondta, a mentális hiányosságot egy-egy jó pedagógus edző tudja annyira kompenzálni, hogy jó csapatot építsen. Egervári Sándor erre volt példa? Ő egy jó csapatot rakott össze, de az komplexebb dolog volt. Megcsinálta a csapat gerincét, és ugyanazt a keretet játszatta, nem próbálgatott. A vázat rutinos játékosok alkották, akikhez hozzáillesztett minket, fiatalokat. A két generáció keverése jól jött ki, egy olyan mag alakult ki, aminek nagyon pozitív energiája volt, egy irányban gondolkodtunk valamennyien. Amikor pedig a csapatban ilyen jó a közeg, akkor vannak eredmények is, ki tudod hozni magadból, amit tudsz. Kétszer is harmadikok voltunk a selejtezőcsoportunkban, ami most ugye továbbjutást érne. De vele is csak két évig tartott a lendület, aztán sorban jöttek a hazai döntetlenek a barátságos meccseken. Az ő módszerei sem működtek már annyira? Inkább fizikai problémák voltak. Elég sok játékos várta akkor úgy a meccseinket, hogy hadd jöjjek már haza a válogatottba, mert akkor legalább játszom. A csapat és a kapitány is elfogadott volt, Izland-szintű barátságos meccsre is 15-20 ezren jártak, volt egy generáció, amiben sokan látták a továbbjutás lehetőségét. Aztán ehelyett elszürkült, majd elbukott, az alapemberei pedig hazajöttek, vagy csapatot keresnek. Hol veszett el a lendület? Nem tudom megmondani, két év után tényleg visszaesett az a válogatott is, és a tagjai is, de itt egyéni sorsokról van szó, tehát nem lehet szerintem általánosítani. Nekem az volt a furcsa az egészben, hogy a tétmeccseken nyert a csapat, voltak eredmények, a média egy része mégis negatív maradt. Ezek az újságírók abszolút másképpen látják a dolgokat, mint mi. És nekem tényleg nem azzal van gondom, ha kritikusak, vagy hármast kapok a Nemzeti Sportban, de azzal igen, amikor jó a játék, nyerünk, és nem azt értékelik, hanem keresik a negatív dolgokat. Abba se sokan gondoltak bele, hogy ha ránézünk a legutóbbi selejtező táblázatára, kiderül, hogy egyetlen 91. percben kapott gólon múlott a továbbjutásunk, tehát nem mondhatnánk, hogy messze voltunk tőle. A legvégén a bukaresti és a rotterdami bukásnál a kapitánnyal való addigi jó viszony is megingott? Sanyi bácsival nem romlottak el a dolgok, a csapat viszont összetört. Nem Amszterdamra gondolok (1–8 a hollandok otthonában vb-selejtezőn – a szerk.), az már csak a hab volt a tortán, hanem Bukarestre (0–3), ahol mindenki joggal várt tőlünk eredményt, a csapat pedig messze nem mutatta meg a képességeit, még helyzetünk se volt. Még mindig nem tudom, mi lehetett az oka, még a nagy nyomásra se lehet fogni, hiszen profi játékosokkal álltunk fel. A magyar sikersportágakban bevált sportpszichológiát nem kellene ilyen helyzetekben nálatok is bevetni? Erwin Koeman kapitánysága idején volt a válogatottnál, de nem hiszem, hogy túlzottan sokat adott volna. Nekem az Egervári-féle nagyválogatottól jobban tetszett, amit a bronzig jutó U20-as csapat vb-meccsein láttam: elhittétek, hogy van esély bárki ellen, vert helyzetben is egyben maradtatok, és tudtatok fordítani. Ilyen mentális erőt nem mutatott magyar focicsapat az elmúlt évtizedekben, nem csoda, hogy a képernyőre tapadva néztük. Ezt a csapatot Both Józsi bá építette fel még az U15-ben, majd Sisa Tibor tette teljessé az Eb-bronzzal, és ezt vette át Egervári Sándor. Az volt a kulcs, hogy végig együtt maradtunk, és közben sikerült belénk verni 17 évesen, hogy nincs lehetetlen, mindenkit le tudunk győzni.

Pisont, U20

Akkor még ukrán válogatott is lehettél volna, nem bántad meg, hogy a magyar mellett döntöttél? Nem bántam meg, mert itt nevelkedtem, ott nem ismertem a közeget. Figyeltek, be is akartak hívni, de ez nem egy kellemes emlék, nem jó felidézni. Miért fáj ennyire? Mert szétszedett a magyar média. A normális az lett volna, hogy hoppá, itt egy jó játékos, kapaszkodjunk meg benne; ehelyett a „Nekünk úgyse kellesz, takarodj innen”-szintre jutott a társalgás. Én meg ott álltam fiatalon, és nem tudtam kezelni ezeket a dolgokat, szörnyű időszak volt. Érdekes, hogy közben az ukrán sajtó is foglalkozott velem, de egy pillanatig sem bántott, még a döntésem után se. Volt rá esély, hogy az ukrán válogatottat válaszd? Odáig eljutottam, hogy elgondolkodjam rajta, de nem állt össze a kép, nem vonzott annyira, még azzal együtt sem, hogy akkor már tudni lehetett a 2012-es ukrajnai Eb-ről. Az ukrán válság hogy érinti a családodat, rokonaidat? A Lvov mellett lakó unokatesómat most hívták be katonának, csak remélni tudjuk, hogy nem fogják bedobni Donyeck környékére. Az egyik nagymamám él még Ungváron, ott szerencsére nyugi van. Egyébként sok időm nincs látogatni őket, három éve nem is voltam Ukrajnában. A háború viszont erősen érintett az előző csapatomnál is: amikor eljöttem a Krasznodarból, addigra a városba és a környékére 9 ezer menekültet fogadtak be. Nem volt túl rózsás a hangulat. Az orosz előtt a francia és az olasz focit próbálhattad ki, ez három különböző világ? Bár az olaszoknál töltöttem a legtöbb időt, a végén már nagyon mehetnékem volt. Az állandó taktikázás, és az, hogy megmondják, mit csinálj, bebörtönzi az embert. Most kétérintőzés van, most nem szabad cselezni, mindig valami gondolattal volt tele az embernek a feje, ez nekem így nem ment. Aztán következett a francia, amiben tévén keresztül kicsit ijesztő volt a darálás, de aztán kellemes csalódás lett. Legalábbis a Monacóval a másodosztályban. Jól felépített, gyors, technikás játékosok voltak, és nagyon tetszett, hogy a „szívből megyek előre” elv érvényesült, nyoma sem volt a „csak hiba ne essen” című olasz felfogásnak. Ebből következően ki is jött a játékom. A Monacónál sok szerepet kaptál, nem bántad, hogy pont a nagycsapat felépítése előtt jöttél el? Tény, hogy nagyon szép időszak volt. Amikor engem hét másik játékossal együtt megvettek, 20. volt a csapat, aztán olyan tavaszi menetelést produkáltunk, hogy majdnem megcsíptük a feljutó harmadik helyet. De nem bántam meg, hogy eljöttem, és nem nézegetek visszafelé, mert álomszerződést kínáltak és szintén egy épülő sztárcsapatba, nem lehetett visszautasítani. Krasznodarban viszont csak egy félévet játszottál rendszeresen, és végül kölcsönadtak. Az edző az első félév végén azt mondta, egy kicsit még jobban be kell illeszkednem, de biztos benne, hogy az alapozás után minden jobban megy majd. Az alapozás szenzációsan sikerült, az összes edzőmeccsen kezdő voltam, gólpasszokat adtam. Aztán az első tétmeccs előtti pénteken minden magyarázat nélkül kivett a kezdőből, és onnantól kezdve ez így maradt. Mi lehetett az oka? Nem vagyok én se hülye, a foci nemcsak játék, hanem mellette biznisz, reklám és óriási érdekek keveredése. Maradjunk annyiban, hogy számomra nem jól alakultak a dolgok. El is kéredzkedtem kölcsönbe, és az Uralnál a sérüléseimet leszámítva játszottam is rendszeresen.

Koman Vladimir; interjú; labdarúgás; magyar válogatott

Mi lehet a célod az elkövetkező öt évre? Először is találni egy olyan európai csapatot, ahol rendszeresen játszok, onnan pedig akár egy komolyabb együtteshez is felverekedhetem magam. De van ennél sokkal konkrétabb célom: kijutni az Eb-re! Ez rengeteget adna nemcsak a szurkolóknak és nekünk, de az egész közegnek. Ez a selejtezősorozat most nagyon nem úgy indult, hogy meglesz. Kint voltam (nem kapott meghívót a keretbe, miután nincs csapata – a szerk.) az Üllői úton az északírek elleni meccsen, és sajnálattal láttam, hogy megint összeomlott a csapat az utolsó percekben, akárcsak a finnek ellen. Nehéz ilyenkor bármit mondani, mert én is benne vagyok a történetben. De azt láttam, hogy próbáljuk megoldani a védekező részét, elöl viszont nincsenek olyan támadásvezetések és kapura lövések, ami erénye volt ennek a csapatnak a korábbi években, amikor mindenki ellen eljutottunk legalább a helyzetekig. Egy félév alapján mi Pintér Attila koncepciója? Kiderült már a számotokra? Mert kívülről nem nagyon látszik. Rengeteget dolgozik azon, hogy tökéletes legyen a védekezés, a tolódás. Letámadás, labdaszerzés az ellenfél térfelén, és ezekből támadásvezetés, ezeken van a hangsúly. Mennyi valósult meg ebből? A közönség elég komolyan jelezte legutóbb, hogy szerinte mennyi. Szerintem mindezekből eddig a finn meccs első 20-25 percében tudtunk a legtöbbet megvalósítani, utána sajnos elfogytunk, elfáradtunk. A dán meccs egy félidőig rendben volt, a második félidőben, ha kapunk egy ötöst, egy szót nem szólhatunk. Ilyen szinten furcsa azt hallani, hogy elfáradtatok. Ott volt a fejünkben a feladat, de ezt nem lehet az egész meccsen megcsinálni. Meg lehet oldani az elején 10-15 percig, és aztán a második félidőben még néhány percig, de folyamatosan nagyon nehéz. A kapitány viszont ezt a folyamatos visszatámadást akarja belénk verni, de én nem érzem, hogy az NB I-ben edződve ezt meg lehet valósítani a válogatott mérkőzésein. Nézzük meg Lipták Zoltánt, aki az északírek ellen begörcsölt a vége előtt 15 perccel. Nyilván Pintér Attilának is megvoltak az eredményei és megvannak a módszerei, amivel azokat elérte. Mindenesetre én úgy érzem, egy szövetségi kapitánynak hitelesnek kell lennie, és az összes játékosnak követni kell őt. Akkor lehet maradandót, legalábbis valami pozitívat alkotni. Most naponta megmondja egy ember a tutit (Juhász Roland: „Nem látom, merre megy a magyar foci”, Bódog Tamás: „Nyálas focistákból nem lehet bármit is kihozni”), neked van idevágó bölcsességed? Nem szeretek ilyen okosságokat mondani, illetve megtanultam, hogy ha van is véleményem, nem teszem közzé, de én se vagyok belülről kibékülve a látottakkal, sokkal több kell ennél. Mindenestre én még mindig bízom a továbbjutásban, ezzel a balul sikerült északír meccsel együtt is. A csoportunkra nézve továbbra is azt látom, hogy ilyen jó esélyünk nagyon régen volt.