Az emberré váló kutya

Fotó: MTI/Alastair Grant / MTI/Alastair Grant

-

Mundruczó Kornél Cannes-ban taroló Fehér istene kutyáinak viselkedése persze fikció, de az elmúlt másfél évtized kutyakutatásai alapján egyáltalán nem elképzelhetetlen. Az etológusok, evolúciós pszichológusok ugyanis nem az embert hű társként, barátként, esetleg ölebként szolgáló háziasított ragadozót látják a kutyákban. Az állati elme rejtelmeinek kifürkészésében segédkező kutyakollégák meghökkentő, az emberré válást is új megvilágításba helyező eredményekkel szolgáltak már eddig is.


Jack London éneklő kutyájától a hazatérő Lassie-n és a Szörnyellán győzedelmeskedő 101 kiskutyán át a Sébastient segítő Belle-ig és nem utolsósorban a magyar Kántor nyomdokain járó rettenthetetlen Rex felügyelőig sorolhatnánk a filmcsillag ebeket. A kutyákat, amelyek olyan okosak, hogy „majd’ megszólalnak”. A négylábúak rajongói hajszálnyit túloznak csak.

Mindjárt megszólalnak

A kutyák ugyanis sokszor tényleg emberként viselkednek, legalábbis ami az állati kommunikációt, intelligenciát és a döntési folyamatokat illeti. A Csányi Vilmos etológusprofesszor által az 1990-es években indított – azóta önálló résztudománnyá vált – világhírű magyar kutyakutatások arra jutottak, hogy a házi kedvencek most ott tartanak saját evolúciójukban, ahol az ember tartott 100-150 ezer évvel ezelőtt. Vagyis, ahogyan akkor az ember, most ők vannak közvetlenül a „beszéd” kialakulása előtti stádiumban. (Az 1990-es években Carles Vilá, a Los Angeles-i Californiai Egyetemen dolgozó spanyol genetikus DNS-vizsgálatokkal bizonyította: a farkas nagyjából 135 ezer évvel ezelőtt lényegült át ebbé.) Ma már tudományos alapvetés, hogy az évtízezredek óta humán környezetben élő kutyák – az ember megerősítő visszajelzései, jutalmazásai, valamint „felismert önérdekük”, azaz önmaguk megértetésének vágya révén – az acsargástól a rövid vakkantásokon át a halk nyüszítésig terjedő, tucatnyi hangsorból álló jelrendszerrel kiegészített testbeszéddel kommunikálnak gazdáikkal. És egymással is. A különbség még abban van, hogy a kutyák (még) nem szerveződnek a Fehér istenben vízionált csoportokba. Az állati elmét kutatók szerint konkrét, egy közösség által elfogadott szociális szabályrendszer – amelyben a csoport folyamatosan kontrollálja az egyedet, jutalmazza az „erkölcsöst”, és bünteti az „erkölcstelent” – sem létezik még a kutyák között. (Ahogy egyébként az állatvilágban sem.) Csányi professzor a nyomtatott HVG-ben 2011-ben azt mondta erről, hogy „az önfeláldozás, az együttműködés, az információcsere tekintetében a kutya hasonult az emberhez, de igazi közösséget nem alkot. A kutya csak a szűk környezetéért áldozza fel magát. De az absztrakciót leszámítva a kutya alkalmas a nyelv elsajátítására.” Az emberi „társadalomszerveződéssel” nagyjából egyidős kutyák domesztikációjuk során mostanra nagyjából elsajátíthatták a szociális viselkedésrendszer, a szaktudományban egyébként  Csányi-féle humán viselkedéskomplexumnak is nevezett tulajdonsághalmaz csaknem minden elemét. Ez azért érdekes, mert az emberi evolúció kutatói szerint ez tette lehetővé a beszéd kialakulását, így magát a civilizációteremtést is. Az etológusok ugyanis kimutatták, hogy a kutyák gazdáikkal szinte ugyanolyan szoros kapcsolatot alakítanak ki, mint a gyerekek szüleikkel. A pszichológiában ezt a fajta kötődési típust tartják a szocializáció, a társadalmi beilleszkedés egyik alappillérének. A szoros kötődésnél bonyolultabb kooperációra is képesek az emberrel a derék ebek. A legjobb példa erre az először magyar kutatók által vizsgált vakvezető kutyák és gazdáik együttműködése. Az összeszokott párosoknál a különböző, döntést követelő szituációkban, fele-fele arányban irányít az ember, illetve a kutya. És nem is akárhogy: az ember-kutya páros tagjai szinte folyamatosan és alig észrevehetően cserélgetik a „vezető”, illetve a „vezetett” szerepét. Ahol látóra van szükség, tapasztalták a kutatók, ott a kutya dirigál, ahol pedig például új, ismeretlen útvonalat kell választani, ott az ember veszi át a karmesteri pálcát. Ezek a négylábúak ráadásul mindezt úgy teszik, hogy használják – nemegyszer felülbírálva a sok hónapos kiképzésen beléjük nevelt szabályokat – a mindennapi közlekedés soha be nem gyakorolt, menet közben megtanult „trükkjeit” is. Az etológusok szerint az állatvilágban nem akad arra példa, hogy egy állat úgy adja fel a dominanciáját, hogy azt aztán vissza is tudja venni, majd megint feladni, függően az adott szituációtól. Ez humán jellegű kooperáció.

Mindent ellestek tőlünk

A mára Csányi örökébe lépett Miklósi Ádám vezette, 1998-as kísérletsorozat bizonyította azt is, hogy a kutyák képesek értelmezni az ember szándékait, gondolatait jelző, nem verbális kommunikáció egyik fontos elemét, követni tudják az emberi tekintetet, és fel is fogják, mire irányulhat. Ezt a kutyán kívül csupán az emberszabású majmok képesek elsajátítani, de csak az emberrel évezredek óta együtt élő kutyákénál nagyságrendekkel hosszabb tanulás révén. Ez a képesség azért is fontos, mert az előemberek csak e képesség birtokában tudtak közösen vadászni, gyűjtögetni, s az így megszerzett betevőt komolyabb torzsalkodás nélkül elosztani. A kutyák olyan, az emberi és az emberrel való együttéléshez elengedhetetlen technikát is megtanultak, amelyek révén képesek „ráhangolódni” csoportjuk, vagyis embercsaládjuk tagjainak érzelmi állapotára, motivációira. Ez ugyancsak fontos feltétele annak, hogy közös akciókat legyenek képesek velük végrehajtani. Ez utóbbi „tudás” feltétele az állatvilágban eddig még nem tapasztalt empátia, az együttérzés képessége, valamint a szabálykövető magatartás s nem utolsósorban a különböző rítusok „tisztelete”. Márpedig az ebek ezt is tudják. A hosszas kísérleti leírásokat mellőzve elegendő megemlíteni a családi tragédiákkal együtt érző s emiatt letargiába eső kutyákat, a katasztrófaelhárításban vagy rendőri akcióban bevethető, regulákat, biztonsági szabályokat betartó ebeket, esetleg a gazdi elvileg tökéletesen értelmetlen és funkciótlan magánrítusaihoz, például a séták meghatározott sorrendű szertartásaihoz is alkalmazkodó négylábúakat. A kutyák az utánzás képességével is rendelkeznek. A családban felnőtt kutya vélhetően embernek hiszi magát, s mint a gyerekek, folyamatosan utánozza az embereket. Ennek felismerésében csak az akadályoz minket, hogy a kutya a miénktől teljesen eltérő testfelépítéssel rendelkezik. Egyes vélemények szerint a kutyaugatás is imitáció. A kutyaős farkasok ugyanis csak kölyökkoruk hajnalán tudnak ugatni, később már nem. A feltételezések szerint a kutyák ezzel a folyamatos, humánevolúciós szempontból egyébként agressziócsökkentő szerepet is betöltő tevékenységgel illeszkednek be a beszélgetős emberi közösségekbe.