„Az emberek elmennek innen, ha már élnek”

Fotó: "Octavian Goga" Cluj County Library / Wikimedia Commons / "Octavian Goga" Cluj County Library / Wikimedia Commons

-

HÁTTÉR

Meghívót kaptam a napokban egy könyvbemutatóra: Komp-ország megindult dühösen Kelet felé újra címmel konferenciakötetet jelentetett meg a Napvilág Kiadó Ady Endréről. Aznap már harmadszor „jött szembe” Ady Endre. Először a Facebookon linkelt be valaki egy részletet egyik írásából azzal a megjegyzéssel, hogy „kampány Adyval”, azután György Péter Állatkert Kolozsváron – Képzelt Erdély című könyvében egy fejezet mottójaként került elő. Tényleg ennyire aktuális ma Ady publicisztikája? Erről beszél Ferencz Győző irodalomtörténész, a kötet egyik szerzője.


Az elmúlt húsz-huszonöt évben különösen gyakran eszembe jutnak írásai, például egy parlamenti zsidózásos botrány után a Menjünk vissza Ázsiába. Amúgy Ady mindig is aktuális volt, és nemcsak a versei, hanem a publicisztikája is, noha újságírói tevékenységét olykor csak afféle mellékterméknek szokás tekinteni. De nem az volt, Ady az újságírást igen komoly vette. 1898-tól, amíg csak lehetett, szerkesztőségekben dolgozott, az 1910-es évektől már kevésbé, de ez nem rajta múlt. Rendkívül sokat írt, több mint kétezer cikk jelent meg a neve alatt. Politikai nézetei hamar, huszonévesen kikristályosodtak, és ennek lényege később sem változott. De talán ennél is érdekesebb, hogy saját újságírói prózastílusa évekkel azelőtt kialakult, mint saját költői hangja. És főbb témáit, így például a magyar ugar, a szellemi és társadalmi elmaradottság, az ország kulturálatlanságának visszatérő témáját is először ezekben az írásokban fogalmazta meg a századforduló éveiben. Publicisztikai írásaiból látni igazán, hogy milyen okos ember volt. Persze lírájában is korán megfogalmazott fontos dolgokat: „A világ az izmos butáké” – írta egy korai versében (Éles szemmel).  

Egészen elszomorító belegondolni abba, hogy száz év alatt nem jutottunk sehova, ugyanazokat a köröket rójuk.  Nem száz év alatt, hanem sokkal régebb óta nem sikerült továbblépnünk. Csokonait is hasonló dolgok nyomasztották egy évszázaddal Ady előtt. A kultúrahiány, annak minden társadalmi és gazdasági következményével. Adyt végtelenül irritálta a nacionalizmus, fojtogatónak érezte az egyház és az állam összefonódását, pályája kezdetétől fellépett a különféle kirekesztő nézetek ellen. Egészen korai írásaiban tiltakozott az antiszemitizmus ellen, a Monarchián belüli nemzetiségi kérdésben pedig különvéleménye volt: nem érintette meg a dölyfös magyar felsőbbrendűségi tudat. Sokszor és sokféleképpen írt arról ‒ legjellemzőbben maró iróniával ‒, hogy ez az ország kultúriszonyban szenved, hogy hiába töltött el itt ezer évet ez a nép, nem sikerült felszednie magára azt, amit kultúrának szokás nevezni. Ez valóban lehangolónak tűnhet, de az is kétségtelen, hogy mindig voltak néhányan, akik ezt pontosan látták, és legalább megfogalmazták, amit láttak. Ez is valami. Az aktualitásérzéshez hozzájárul Ady nyelvének frissessége is. Többször olvastam fel másoknak Ady cikkeiből, és mindig azt hitték a hallgatók, hogy egy mai újságból idézek.  


Hát nemzeti föllendülésről méltóztatik beszélni? Tessék nézni, látni a nemzeti föllendülést. Az emberek nem akarnak megszületni. Az emberek elmennek innen, ha már élnek. Az emberek nem házasodnak. Az emberek óvakodnak az utódoktól. Az emberek sietnek meghalni, mert nincs mód élni. Ez a nemzeti föllendülés. […]”

Igen, a stílusa élő maradt. Tudta, hogy tömören, világosan kell megfogalmaznia a véleményét, ha hatást akar elérni, emlékezetesnek kell lennie. Kell egy erős tézismondat. Ez nem azonos a hatásvadászattal. Sőt. Ady remek, a figyelmet azonnal megragadó címeket tudott adni (mint verseiben is), ez is fontos. És még valami: Ady verseiből nem derül ki, hogy remek humora volt. Nem kabaréhumor, hanem szarkasztikus, keserű irónia. Csak a versekben rejlő iróniát a messiásszerep eltakarta.  Van még valaki Adyn kívül, aki ennyire egy az egyben „fogyasztható” ma? Ignotus Pál nem sokkal Ady írásai után született gondolatait olvasva volt még hasonló revelatív érzésem. Biztosan van, sok kitűnő újságíró működött akkor és azóta is. De Ady publicisztikája mégis egyedülálló, saját korában mindenképpen. Sokan írtak újságoknak, de például Krúdy, Kosztolányi, Karinthy, Szép Ernő elsősorban íróként írtak, azaz irodalmi tárcákat. Ezek is nagyszerűek, de más a szerepük. Ady napi hírekből, mulandó, silány anyagból alkotott maradandót. Ehhez például az ugyancsak hivatásos újságíró Szabó Lőrincnek nem volt kedve vagy tehetsége.


Adyt minden korszak egy kicsit „egyszerűsítette” a maga szája íze szerint... Az életműve mindig is problémát jelentett  annak, aki politikai célokra akarta „betörni”. Megmagyarázhatatlan jelenség, ősi magyar, deklasszált kisnemesi rétegből származik, és nem tudni, miért, undorodott attól, amit maga körül látott az országban. Élesen érzékelte a millenniumi Magyarország poros provincializmusát, bornírt, szűklátókörű szellemellenességét és halmozódó társadalmi igazságtalanságait. Lehet, hogy mostanról visszanézve aranykor volt. (Nem hiszem.) De a jelek szerint Adynak valósággal fájt, amit maga körül megtapasztalt. Hogy ő miért vette észre olyan érzékenyen, amit mások nem vagy csak kevésbé, nem lehet tudni. Származása védelem is, ha kell, a kisajátításra is alkalmat adhat, de közismert, milyen vádakkal illették ellenfelei: Nemes Nagy Ágnes 1956-os erdélyi útinaplójában idéz valakit, aki csodálkozik, hogy „Ady a zsidók karjába vetette magát”. Ráadásul a költészetéből  lehet példákat hozni  „nagy magyar versekre”. A költészetéből lehet istenes verseket, magyarság verseket kiszemezgetni, lehet olyan válogatást készíteni, amelyben nem szerepel az Ülj törvényt, Werbőczi, a Rengj csak, Föld, az Új, tavaszi sereg-számla, egyszóval sokféle Ady-képet ki lehet alakítani, de persze ezek csonkák lesznek. És mindez csak a versekre igaz. A publicisztikában nehezebb lenne torzítani. Annyira egységes? Igen. 2012-ben készítettem egy válogatást Ady publicisztikai írásaiból, cikkeiből közel 400 oldalon száznegyven cikk. Össze lehetett volna állítani egy másik, hasonló terjedelmű gyűjteményt is, csak kis részben eltérő cikkekkel, de eszmeisége akkor is ugyanez lenne. Visszatérve  aktualitásához: Ady időszerűsége nem abban rejlik, hogy alkalmazható a mai politikai helyzetre. Alkalmazható, persze. A kisszerű napi ügyekben mindig meglátta a nagy horderejű témát. Így aztán nagyjából mindegy, milyen név szerepel a szövegben. A mindenkori olvasó számára nyilvánvaló, hogy a nevek behelyettesíthetőek, édes mindegy, hogy hívják az épp regnáló képviselőt vagy miniszterelnököt, a lényeg mindig ugyanaz. De fontosabb ennél a magatartása: a szellem embere, az értelmiségi csakis akkor tesz eleget feladatának, ha megőrzi kritikai gondolkodását. A szellem embere mindig ellenzékben van, mert a hatalomhoz függetlenül, kritikusan kell viszonyulnia. Ady, aki demokratának, szocialistának, szociáldemokratának, internacionalistának, radikálisnak, liberális anarchistának és persze patriótának vallotta magát, megőrizte gondolati önállóságát. Elveinek szabadságát. Erre érdemes figyelni.