Az ember, akinek fel sem tűnt, hogy sztár

Fotó: Europress/AFP/The Picture Desk/Red Box Films / Europress/AFP/The Picture Desk/Red Box Films

-

HÁTTÉR

Egy hihetetlen sztori, egy megérdemelt visszatérés, egy megejtő szépségű, mindössze 27 dalos életmű. Az újra felfedezett, lassan megvakuló Sugarmanről szóló Oscar-díjas dokumentumfilmet már magyarul is adják, a sztár pedig március 26-án Bécsben lép fel.


Az egy szál gitáros dalnoklegendák sorába tavaly robbant be Sixto Diaz Rodriguez. Kiböjtölte: az idén 72 éves mexikói–amerikai szerzőt ugyanis majd négy évtizeddel első és kérészéletűnek bizonyuló sikerei után fedezte fel újra a zenei világ úgy, hogy Rodrigueznek esze ágában sem volt nyomulni. Az egészről egy dokumentumfilm tehet: a svéd rendező-producer-vágó, Malik Bendjelloul Searching for Sugarman című mozija ismét a reflektorfénybe állította az elfeledett detroiti remetét. Igazi álomsztori, de hollywoodizmusoktól mentesen, minden giccs vagy hatásvadászat nélkül. A film páratlan élmény, ahogy a cím is mutatja, keresgélés, életút-felgöngyölítés, oknyomozás, drámai fordulatokban és hangulatos zenében bővelkedő, felemelő doksi, aminek erejét jelzi, hogy gyakorlatilag az összes fontos filmdíjat megnyerte, és már 7 millió dollárt hozott az alkotónak. (A neten itt látható.) A független filmesek Mekkájában, a Sundance-en kezdte a tarolást, majd addig nyerte a nagydíjakat, hogy végül 2013-ban az amerikai filmakadémia aranyszobrát is elvitte. Rodriguez amúgy el sem ment a díjátadóra, nem akarta elvonni a figyelmet a filmkészítőkről, és tévén sem nézte – nincs neki a kunyhójában, ahogy autója vagy számítógépe sincs. Egy Oscar-plecsni a filmbarátoknak gyakorta rossz ajánlólevél, netán nagy filmipari összeesküvést, levajazást sejtenek a háttérben egy-egy film esetében: nos itt szó nincs erről. Szuggesztív beszélő fejes interjúkból (munkatársak, kocsmatöltelékek, családtagok, zeneiparosok), archív anyagokból, a rendező és a szereplők elmeséléséből építkező, igazi kis költségvetésű film a Searching for Sugarman. Örömmel állunk fel a képernyő elől – ezt ritkán érezzük más sikere láttán. Ja, és az ezerszer elátkozott médiagépezetnek is beírhatunk egy jó pontot, mert felszínre dobott egy igazgyöngyöt, a megkapó egyszerűségű melódiákkal és melankolikus szövegekkel operáló antisztárt, a szerény, introvertált Rodriguezt.

-


Katarzis szpojlerrel

Muszáj egy keveset szpojlereznünk, úgyhogy aki meglepetésre vágyik, ugorjon a következő alcímre! Rodriguez a ’70-es években kiadott két lemezt, ami visszhangtalan maradt, bár így is turnézott vele erre-arra. Például 1979-ben hívták Ausztráliába, majd ismét elfeledték.  Így keserűen visszavonult a zenéléstől, alkalmi munkákból élt, többnyire építkezéseken,  pontosabban épületszanálásokon  dolgozott évtizedeken át. A kiadójával nem foglalkozott –  meg is szűnt nyom nélkül –, a zenei karrierről letett, elvonultan élt, három lányt felnevelve. Nem tudta, és nem is érdekelte, hogy mi történik ezalatt a zenéjével. Rodriguez hangulatos, rádióbarát dalai nagyon ismertek lettek, mert Afrika déli részén (Zimbabwe, Dél-Afrika, Botswana), Ausztráliában egyenesen agyonjátszották őket. Holger Brockman lemezlovas kezdte el pörgetni a Sugarman című dalt egy sydney-i állomáson. Röviddel ezután minden ausztrál fiatal beszerezte Rodriguez lemezét. A rádióbarát albumok mellesleg platinalemezek lettek, Dél-Afrikában egyenesen az antiapartheid mozgalom zenei szimbólumainak számítottak. A filmből kiderül, hogy a kiadott lemezeken voltak „tiltott” dalok is, ezeket a bakeliten a cenzorok egyszerűen késsel kikarcolták. Rodriguez persze jogdíjat sem kapott, lévén a szerző és a kiadó is azonosíthatatlan volt.


A ’60-as évek végén Rod Riguez néven bárokban énekelgetett, majd nem vitték el katonának, mert házas volt, pedig önként jelentkezett Vietnamba. Így készülhettek el az 1970-es, mindösszes 33 perces Cold Fact és 1971-es, 40 perces Coming from reality lemezek. Ezek a film megjelenése után, tehát alig egy év leforgása alatt az elképesztő érdeklődés, az egybehangzó zene- és filmkritikai, valamint fogyasztói tetszés miatt klasszikussá váltak. A hírek szerint Rodriguez dolgozik a várva várt harmadik albumán – a leckét feladta magának. Az amerikai dalnoktörténetet ismét átírták. Lehetett volna-e valaki két albummal, mindössze 27 számmal világhírű negyven év elteltével? Ki tudja, vajon az Oscar-díj és a médiafelhajtás (például élő fellépés David Letterman vagy Jay Leno műsoraiban) nélkül bárki lefújta volna-e a port idővel a lemezekről annak ellenére, hogy Rodriguez újrafelfedezése jó egy évtizeddel korábban, szűkebb körben már megtörtént. Dél-Afrikában, ahol dalai töretlen népszerűségnek örvendtek, a halálhírét keltették. Ha lett volna internet, könnyen leleplezhető lett volna az a – Rodriguez személyét mitikus magasságokba emelő – városi legenda is, miszerint fejbe lőtte magát egy koncerten. A véletleneknek és néhány zeneértő dél-afrikainak köszönhető, hogy létrejött a rajongók és a zenész nagy találkozása. A ’90-es évek végén két lelkes fokvárosi, a lemezboltos (egyben koncertszervező) Stephen 'Sugar' Segerman, valamint Craig Bartholomew Strydom újságíró rátaláltak Rodriguez egyik lányára, innen pedig nem volt megállás. A rajongók üzemeltetik egyébként Rodriguez honlapját is: ott megtalálható az első dél-afrikai körútról szóló Dead man don’t tour című doksi is.


Az önkéntes száműzetést választó művész visszatért, az exkavátort kezelő proli sztár lett a világ másik pontján, majd a film után mindenütt. Elképzelhetetlen az a megrázkódtatás, amit Rodriguez érezhetett színpadra lépve egy őt ünneplő, tízezres őrjöngő arénában. Hitetlenkedő nevetéssel mondja a mikrofonba: „Thanks for keeping me alive!” De a dél-afrikai közönség oldaláról szemlélve is leírhatatlan, katartikus élmény lehetett, amikor egy halottnak hitt ember, akinek a muzsikája összefonódott az egyenjogúságért folytatott harccal, akinek minden egyes akkordja és szövege egy politikai-társadalmi ügyet idéz, hirtelen élő legendaként, megilletődötten ott áll a gitárjával, és játssza tinédzserkoruk, felnőtté eszmélésük időszakának kedvenc dalait. Rodriguez a romos, külvárosi kunyhójából került a színpadra:  zavartan téblábolt a hirtelen jött népszerűségtől. Azért ő sem gondolta volna valaha, hogy az Máté Péterbe oltott indián fazonja egyszercsak a turnépóló-merchandising része lesz.

-


A zenész

Rodriguez szívhez szóló akusztikus balladái, akkordsikálós helyzetelemzései, önreflexív szövegei olyan különös elegyet alkotnak, ami egy skálán a „már hallottam valahol” és a „teljesen újszerű, magával ragadó” érzékelések közt mozog. Letűnt, szomorkás, de mégis a mai napig érvényes mondatokat és hangulatot közvetít. Lo-fi hangzású zenéje egyszerre lehetne egy fanyar humorú melodráma és egy road movie aláfestése, háttérpilinckázás és dögös protesztmuzsikálás, és egyszerre alkalmas megríkató elrévedésre és közös kántálásra. Dalai savanyúbbak a hozzá hasonló stílusban utazó Donovan nótáinál, ugyanakkor lágyabbak, líraibbak és jobban gördülnek, mint egy Cseh Tamás-nóta, dzsesszesebb hangvételűek, itt-ott megtűzdelve vonósokkal, fúvósokkal, elektromos gitárokkal. Hangja keresetlen, gitártudása közepes: az sugárzik minden megmozdulásából, hogy elnézést kér, amiért él, de el akarja mondani, ami feszíti. „Cause I lost my job two weeks before Christmas” – ilyen felütéssel kezdődik egy átlagos Rodriguez-nóta.


Nem ítélkezik, kerüli a megmondó ember szerepét. Szenvtelenül és illúziókat vesztetten mesél saját féltékenységéről, álmodozásairól és rémképeiről (I wonder), a megtapasztalt bohéméletről (A most disgusting song), a csalódottságról (I’ll slip away), a kallódásról (Street boy) vagy a talpra állás lehetőségeiről (To whom it may concern): „I don't know why you sit around / I only know if love is gone / Don't sit alone with your pride.” A gazdagokról, hipokritákról, felkapaszkodottakról szóló Rich folks hoax a kívülállás, elidegenedés dala: „So don't tell me about your success / Nor your recipes for my happiness.” A Rodriguezre ragadt Sugarman név az első album legelső és egyben leghíresebbé vált számcímét rejti: egy környékbeli drogdílerről szól. A Beatles-féle Lucy in the Sky with Diamonds óta nem írtak ilyen ironikus, költői dalt a kábítószerekről. A filmet nézve világossá válik, hogy minden dalának és létezésének alapja az alázat. Rodriguez szinte szerzetesi csendességgel él, és tisztában van azzal, hogy porszemek vagyunk, s a legjobb nem ártani a másiknak. A Forget it című szám ennek az életvezetésnek az esszenciája:

But thanks for your time
Then you can thank me for mine
And after that's said
Forget it.

Rodriguez élőben

Zenéje a legkülönbözőbb típusú, életkorú és vérmérsékletű embereket érinti meg. Mi sem mutatja respektjét, mint hogy headliner volt a Glastonbury rockfesztiválon, de New Yorkban is egyre nagyobb helyeken csinált telt házat. Ő nyitotta meg 2013-ban a montreux-i jazzfesztivált is. Rengeteget keres a nélkülöző évtizedekhez képest. A tavalyi dél-afrikai kör 700 000 dollárt hozott neki. „Csak pénzes dátumoknak hívom őket. Sok kötelezettségem van, a lista csak nő. Addig ütjük a vasat, amíg meleg. A pénz szerintem obszcén dolog” –mondta Rodriguez, aki a keresetét lányainak adja és azoknak a barátainak, akik egykor őt segítették, amikor bajban volt. Tündérmesének hangzik, de még mindig ragaszkodik a spártai puritánságú, külvárosi bungalóhoz, ahol lefilmezték. „Egyszer azt mondta, hogy három alapdolog kell az élethez: étel, ruha és hajlék” – emlékszik vissza lánya, Regan egy interjúban, aki csak amish-nak hívja apja életmódját. A filmből kiderül, hogy a kétezres években több dél-afrikai turnét is végigcsinált Rodriguez, akinek az egészsége azóta jelentősen megzuhant, de kisebb koncertsorozatokat a mai napig vállal. Az említett alázat mutatkozott meg a március 11-ei birminghami fellépésén, amit volt szerencsénk élőben látni. Alkalmi zenekar kísérte (dob, gitár, basszus), hisz nincs állandó bandája, minden országban vannak külön Rodriguez mellé verbuvált háttérzenészek. A fésületlenség, sallangmentesség jól állt a produkciónak, bár az össze nem szokottság is érezhető volt, de nem azért, mert az európai turné második állomásán voltunk, hanem mert Rodriguez nem szeret próbálni, pár óra alatt ledarálja a számokat a parázó zenészekkel.

Sixto Diaz Rodriguez

-


Rodriguez látása az elmúlt években leromlott a zöldhályog miatt. A majdnem vak, nehezen járó zenészt lánya támogatta a mikrofonig. Minden szám előtt kupaktanácsot tartott a zenekar: megmondták neki, melyik szám jön, milyen tempóban van, megvárták, amíg kitapogatja, merre van a teásbögréje, hogy igyon, azalatt a beugró gitáros behangolta Rodriguez hangszerét, ő picit pengette, bepróbálta a leendő dalt. Néha elrontott egy akkordot, tévesztett egy sort, vagy a komplett zenekar megfordult az ütemben Rodriguez sajátos játéka miatt, de ettől volt jó a koncert: végre egy nem profi, kicentizett buli, hanem egy hiteles, önmagát csak szemérmesen vállaló előadót láthattunk. A zenész, akinek egyetlen allűrje a megszokott ujjatlan trikója és cilindere volt, nem nagyon kommunikált a közönséggel, de mosolyogva integetett, és szégyenlősen válaszolt a bekiabálásokra: „I love you” – kiáltotta egy rajongó, „I love you back” – válaszolta Rodriguez, és teljesen őszintén hangzott. Egyértelmű volt, hogy Rodriguez megérdemelten sztár, zenei jelenség, de több is, kevesebb is ennél: egy szolid ember, aki szeretetet, megértést, elfogadást tükröz, és a felé irányuló tisztelettel nem él vissza, hanem ugyanúgy tiszteli a közönséget. Egy modern dalos próféta, fél lábbal a sírban, minden póztól mentesen. A ráadásban még libabőröző módon, megejtő szépségűre hangolva  eljátszotta a beszédes I’m gonna live until I die-t, és ezen Sinatra-feldolgozás után meghajolva annyit mondott rekedten a mikrofonba „It was a pleasure and privilege for me to be here”. Nem tűnt el egy takarásban azonnal az utolsó akkord után: az állótaps közepette majdnem egy percen át botorkált ki a zenészekbe kapaszkodva.