Az egységes Európa nem azonos a szuperállammal

Beck Ulrich

müncheni szociológiaprofesszor, a kozmpolita Európa egyik legismertebb szószólója


Talán éppen az európai válság mutathatja meg nekünk, mennyire egymásra vagyunk utalva a kontinensen. A válságból kinőhet tehát egy közös sorsközösség - ez lenne az egységesebb Európa.

Főleg a fiatalok között erősödik ez az érzés. Ma minden negyedik 25 évnél fiatalabb európai munkanélküli. A probléma ma már nem egy-egy nemzetállamot érint, hanem az egész kontinenst. Ha ezen fiatalok csalódnak Európa erejében, problémamegoldó képességében, milyen jövő vár kontinensükre, amely egyre rohamosabban öregszik amúgy is? Ma Európa döntéshozói olyan problémák előtt állnak, amelyek jelentőségét maguk sem értik mindig.

Hogyan tud Európa ezen időkben helytállni? Hogyan lehetne növekedést generálni? Milyen új ideológiai törésvonalak jelenhetnek meg a nemzetállami keretekbe visszamenekülő Európában? Talán annak megértése a legfontosabb, hogy a mai problémákra már nem a 19. századi ideológiák adnak választ. Ma két fő áramlat viaskodik egymással: “a neoliberális nacionalizmus” és “a nemzeti kozmopolitizmus”.

Aki még mindig nacionalistaként gondolkodik Európában, megpróbálja visszaforgatni az idő kerekét. A mai Európa a hagyományos politikai, közjogi vagy nemzetközi jogi fogalmakkal nem is leírható. Ezen fogalmak alapján az EU “egy nagy semmi”: nem állam, nem nemzet, nem nemzetközi szervezet.

Az európai egység szükségességének megértéséhez tehát ki kell lépnünk a már amúgy is sokban meghaladott gondolkodási kalodákból, és bátran kell új megoldások után néznünk.

A nemzetállami szemlélet még mindig csak két utat képes felfogni: Európa vagy szövetségi állam lesz (föderalizmus), vagy egy államközi szervezet (konföderáció). Ezzel a kiélezett "vagy-vagy"-helyzettel az a gond, hogy mindkét oldala, mindkét opciója egyaránt hamis.

Egy nemzetállami mintára szervezett “Nagy-Európa” - egy szuper-állam - azért rossz, mert az európai nemzeteket múzeumi tárgyakká jelentéktelenítené; a konföderáció meg azért rossz, mert ott a nemzetállamok kicsinyes vitákban állandóan saját érdeküket védenék, anélkül, hogy az európai közjót figyelembe vennék.

A nemzetállami perspektívából az európai integráció egyfajta brüsszeli gyarmatosításként jelenik meg: vagy ők, vagy mi. Vagy létrejön az egységes Európa, és akkor nincsenek többé nemzetek, vagy a nemzetek maradnak Európa urai, de akkor meg európai egység nincs.

Ebből a helytelen “vagy-vagy”-helyzetből indul ki a neoliberális nacionalizmus. Ma leginkább a magyar és a holland politikában érezhető leginkább a neoliberális nacionalizmus hatása.

Mik ennek a jellemzői? Európa-ellenes populizmus, amely például bevándorlás-ellenes törvényekben vagy a határellenőrzések visszaállításának vágyában jelenik meg. A neoliberális nacionalizmus leszámol a társadalmi igazságosság és szolidaritás céljaival, és a nemzetállami keretek között is csupán a gazdasági racionalitásnak hagy teret. A neoliberális nacionalizmus felszámolja a liberális jogállamot, mert számos elemét - például a hatalom-megosztást - szükségtelen akadálynak ítéli. A neoliberális nacionalizmus a brüsszeli spórolási diktátumok következményeit a társadalom legkiszolgáltatottabb tagjaira terheli: a bevándorlókra, a muzulmánokra, a kelet-európai olcsó munkaerőre. Nekik kell viselniük a gazdasági krízist, és közben még ki is vannak téve rasszista támadásoknak, immár akár állami szinten is.

A neoliberális nacionalizmusra egyetlen helyes alternatíva létezik: a “nemzeti kozmopolitizmus”. E nézet eleve tagadja, hogy ellentét lenne a nemzeti gondolkodás és a kozmopolitizmus között. Már csak a történelmi tények is ezt mutatják, elvégre a szabad piac, a bevándorlás, az emberi jogok érvényesülése okán a nemzetállami keretek között is egyre kozmopolitábbak lettek az egyes társadalmak. A globalizációnak nem ellenfelei, hanem részesei maguk a nemzetek is.

Ma a neoliberális nacionalizmus megpróbálja elfedni, hogy a kozmopolitizmus a nemzetek belső életében is már megjelent, ugyanis a neoliberális nacionalizmusnak érdeke fenntartania az illúziót, miszerint léteznének még egymástól független nemzetek. A neoliberális nacionalizmus erre az illúzióra építi a versenyigényét, azaz, hogy a nemzetek egymással gazdasági versenyben legyenek, ami hossz távon a belső szolidaritás, a jóléti államiság leépítésével jár együtt. A neoliberális nacionalizmus magát a jóléti államot is versenyhátránynak tartja.

Az ezzel szemben álló nemzeti kozmopolitizmus azonban a nemzeteken belüli sokszínűségét elfogadja, és a nemzetek közötti összefüggéseket hangsúlyozza. Csak így tartható fenn a társadalmi szolidaritás, a jóléti államiság.

A kozmopolita látásmód elengedhetetlen egy többnemzetiségű, többvallású Európában, amely csak kozmopolitaként és nem neoliberális-nacionalistaként tud helyt állni a globális világ kihívásai között. A nemzeti kozmopolitizmus annyit tesz, hogy belátjuk: polgárként egyszerre több nemzetnek és magának Európának is a tagjai vagyunk. Aki tehát egységesebb Európát akar, annak nem elég folyamatosan csak Brüsszelre néznie, hanem még fontosabb, hogy az egyes nemzetállamokon belül megvalósuljon a kozmopolita paradigmaváltás.

Carl Schmitt “politikai realizmusa” szerint a nemzeteknek és a hatalmi blokkoknak a világpolitikai placcon saját érdekeik képviseletében kell egymástól elkülönülniük. De a globális “rizikótársadalmiság” korában éppen ez a gondolat nagyon is helytelen. Ma ugyanis az egyes államok nem politikai ellenségekkel, hanem ökológiai vagy civilizatórikus problémákkal konfrontálódnak. Ha ma, amikor a nemzetek számos problémája közös megoldást igényel, továbbra is csak nacionalista, azaz bezárkózó, a másik nemzetben ellenséget látó válaszok születnek, az éppen a nemzet érdekeivel ellentétes. Jó példa erre a jelenlegi magyar kormány, amelynek nacionalizmusa  a magyar nemzet hosszútávú érdekei ellen hat.

Ma még mindannyian foglyai vagyunk gondolkodásunkban és beszédükben a nemzetállami kereteknek. A politikát túlságosan a nemzetállamhoz kötjük: önrendelkezés, demokrácia, szabadság, jogállamiság eszerint csak nemzetállami keretek között lenne lehetséges. Hiányoznak ugyanis még azok a fogalmiságok, amelyekkel leírhatnánk a jelenlegi világpolitika valós változásait, kihívásait, megoldásait.

Ha azonban megmaradunk ezen meghaladott fogalmak, koordinátái között - azaz a neoliberális nacionalizmus világában -, akkor Európa szükségszerűen el fog bukni. Az európai egység ugyanis sohasem fog tudni azon fogalmakkal megvalósulni, amelyek egykoron a nemzetállamra méretezetten születtek meg. Európa sohasem lesz egy mamut-állam, sohasem lesz egységes nép vagy nemzet, sohasem lesz olyan, mint egy nemzetállam.

Európa nem más, mint egy folyamatos folyamat: a szuverenitások, identitások, nemzetiségek folyamatos változásának folyamata. Európának ezért csak kozmopolita közösségként van esélye túlélni. És ha ez sikerül, akkor ezen kozmopolita modell - mint a posztmodern politika sikeres formája - más térségek számára is példaként szolgálhatna arra, miként kell a nemzetállami szűklátókörűséget meghaladni.

A világ globális kihívásai egyre inkább újfajta globális intézményeket tesznek majd szükségessé; egy kozmopolita Európa sikere ezen globális politikai folyamatoknak is új lendületet adhatna.

Milyen legyen 2030-ra Európa?


Szuverén nemzetállamok uniója
Európai Egyesült Államok

SZAVAZAT UTÁN