Autonómia, kettős állampolgárság: a kisebbségek joga?

Medda-Windischer Roberta

jogász, a dél-tiroli Institute for Minority Rights / European Academy of Bolzano-Bozen kutatója

Autonómia, kettős állampolgárság: a kisebbségek joga?


A kisebbségi jogoknak a nemzetközi jog két alapvető elvével összhangban kell érvényesülniük: az egyes országokon belüli nemzetiségek közötti zavartalan és békés kapcsolattartást, valamint az államok területi integritását és szuverenitását egyaránt figyelembe kell venni. E két elvet kell valahogy egymással összehangban tartani, erre pedig nincs általános megoldás, így a kisebbségi jogok a konkrét kisebbségek helyzetétől függnek. Elvégre a kisebbségi csoportok sem azonosok: vannak történelmi kisebbségek, amelyek a legtöbbször a határok módosulása okán kerültek egyik országból a másikba; míg vannak olyan kisebbségek, amelyek a nemzetközi migrációs hullámok okán alakultak ki. Az se mindegy, hogy nagy, egy anyaországgal zárt kapcsolatban álló kisebbségről, vagy kis csoportokról van szó, amelyek szétszórtan, valóban minden területen kisebbségben élnek. Az előbbiek esetében merülhet fel inkább a politikai önszerveződés (autonómia), míg az utóbbiaknál az anyaországhoz való kapcsolódás formái jelenhetnek meg (kettős állampolgárság). A kettős állampolgárságról szóló viták kapcsán különösen fontos látni a különféle kisebbségi típusok közötti különbségeket: a migránsok, a vendégmunkások esetében jobban szokták az államok tolerálni a kettős állampolgárságot, mert míg náluk a kettős állampolgárság éppen az integráció elősegítője lehet, első lépés az új országba való integrálódás felé, addig a történelmi kisebbségeknél felmerül az a veszély, hogy a kettős állampolgárság inkább elszigetel, s nem integrál. Vannak más vélemények is, amelyek szerint a kettős állampolgárság igenis pozitív módon hat a történelmi kisebbségekre is, mert csökkenti a lakóhely szerinti országgal fennálló konfliktusokat: ha csak a lakóhely szerinti állampolgárság lenne engedélyezett, az éppen beszoríthatja a kisebbségieket egy szűk, konfliktusos helyzetbe. A kettős állampolgárság így egyfajta nyugtató hatású “kilépő jegy”. A kettős állampolgárság megerősíti mind a lakóhely szerinti országgal, mind az anyaországgal fennálló kapcsolatokat a meglévő határokon belül. A kettős állampolgárság révén új közösségi terek jöhetnek létre, anélkül, hogy a sokszor nem megfelelő területi határokat kellene újraszabni. Ebben az értelemben a kettős állampolgárság éppen a nemzetállamok korának végét jelenti, és egy poszt-nemzeti világrend kialakulásának kezdete lehet, ahol a nemzetállamok már nem kizárólagosak. A kettős állampolgárság azonban nem problémamentes az anyaország számára, mivel az “új állampolgárokat” az anyaországi választásokon különféle politikai célokra használhatják fel; a nacionalista mozgalmakat is felerősítheti azon kettős állampolgárság, amely pedig elvileg éppen a poszt-nemzeti kor egyik eszköze. A fogalmak újragondolása ellenére is azonban az állampolgárság a modern állam esetében továbbra is az állam és az egyén közötti kapcsolat megerősítese, azaz elsősorban nemzeti cél van mögötte. Éppen ezért látni kell, hogy a kettős állampolgárság ténylegesen nem tudja meghaladni a nemzetállami paradigmát, legfeljebb szélesíti a nemzetállamok közötti kapcsolatokat, s ennyiben inkább transznacionális, semmint posztnacionális jelenség. A kisebbségi problémák másik ismert megoldása a kisebbségi autonómia. Egy többnemzetiségű országban a területi autonómia az egyes nemzetiségek közötti konfliktusok forrását lecsökkenti, mert az egyes nemzetiségek a saját ügyeiket maguk intézhetik; a közös ügyek közös intézése ugyanis eleve konfliktusokat rejthet. Az autonómiák csak megfelelő berendezkedés esetén tudják pacifikálni az egyes belső, nemzetiségi viszályokat; az autonómia léte még nem jelenti azt, hogy az adott országban élő nemzetiségeknek ne kéne közös alapot találniuk. A nemzetiségi autonómia regionális igényeket elegít ki, de nem szolgálhat az adott állam feldarabolására, szétesésére. Az autonómia nem az állam feldarabolása, hanem a hatalmi szerepek, feladatok megosztása: vannak közösen, és vannak külön-külön jobban megvalósítható feladatok. Egy autonómia csak akkor lehet sikeres, ha a közösség felismeri ezen “munkamegosztás” előnyeit. Önmagában tehát a területi, kisebbségi autonómia nem csökkenti a konfliktusokat, nem csökkenti a kisebbség és/vagy a többségi társadalom félelmeit; sikeres csak akkor lehet, ha egyéb mechanizmusok is segítik a kölcsönös megértést és belátást. Figyelembe kell azt is venni, hogy az autonómia maga sem elegendő egy-egy kisebbség igényeinek kielégítésére. Számtalanszor éppen abból keletkezik konfliktus, hogy  nemzetiségi területi autonómiával akarnak mindent megoldani, nem számolva azzal, hogy (1) a létrejött autonómián belül is élhetnek kisebbségek, ill. hogy (2) a területi autonómia nem feltétlenül fed le egy egész nemzetiséget, így a kisebbségi kérdés más területeken (az ún. szórványban) továbbra is megoldásra vár. A területi mellett ezért ismert a kulturális autonómia is, amely inkább erősíti a transznacionális kapcsolatokat, mint az elkülönülésre épülő területi autonómia. Kanadában például mindkét megoldás ismert: míg a francia többségű Québec területi autonómiával rendelkezik, a Kanada más tartományaiban élő frankofónok is különféle védelmet élveznek. Vagy Finnországban a svédeknek ott, ahol többséget alkotnak (így Aland-szigetén) területi autonómiájuk van, az ország többi részén pedig egyéb jogok biztosítják, hogy tényleges kisebbségi helyzetükben sem kell a többségi finnekhez asszimilálódniuk. Kérdéses persze, hogy a kettős állampolgárság vagy a területi autonómia alkalmasabb-e a kisebbségi jogok védelmére. Vannak, akik úgy érvelnek a kettős állampolgárság ellen, hogy az éppen az elvándorlást gyorsítaná, holott a sikeres területi autonómia feltétele, hogy a kisebbség tagjai ne települjenek át az anyaországba. Ráadásul a többségi nemzet eleve nem szívesen ad olyan kisebbségieknek területi autonómiát, akik egy másik állam polgárai is, mert ez esetben a területi autonómia az elszakadás első lépéseként jelenne meg. A kettős állampolgárság tehát gyengítheti a már létrejött területi autonómiák sikerét, valamint az autonómiatörekvések legitimitását. Más részről viszont a területi autonómia és a kettős állampolgárság eltérő jelenségekre reagál, így mégiscsak megférhet egymás mellett: míg a kettős állampolgárság a transznacionális kapcsolatokat erősíti, s egyfajta biztosítékot jelent a kisebbségek számára, addig a területi autonómia az állami működés hatékonyságáról és legitimitásáról szól. Nem lehet tehát egyértelműen dönteni azon kérdésekben, hogy a kettős állampolgárság vagy az autonómia szolgálja-e jobban a kisebbséget, valamint hogy a kettős állampolgárság mennyiben akadálya egy autonómiának. Ha azonban a kettős állampolgárság mögötti nemzet-fogalom eetnonacionalista, akkor valóban a területi autonómiák kialakulása ellen hat. Az etnonacionalista nemzetfogalom alapja, hogy etnikai alapon szervezi az államot. Ha egy ilyen állam osztogat kettős állampolgárságot, akkor felmerül a gyanú, hogy egy idő után területileg is kiterjesztené “nemzettársai” felett a hatalmát. Éppen ezért egyetlen ország se adna szívesen olyan kisebbségeknek területi autonómiát, akik amúgy egy etnonacionalista állam polgárai is. Etnonacionalista szempontból ugyanis a területi autónómia nem egy többnemzetiségű állam belső szervezeti egysége, hanem az elszakadás, az etnikailag homogén nemzetállamok megteremtésének útja. Az autonómia ilyenkor nem megoldás, nem cél, hanem csupán eszköz – az etnonacionalista politika eszköze. Véleményem szerint azonban a kisebbségi politikáknak – akár kettős állampolgársággal, akár területi autonómiával – nem az a céljuk, hogy homogén nemzetállamokat hozzanak létre, hanem a szomszédos országok és az országokon belüli egyes nemzetiségek közötti békés együttélést kell lehetővé tenniük.

Mi közük a határon túliaknak a magyar választásokhoz?


Ők is a nemzet részei.
Fideszes szavazatokat jelentenek.

SZAVAZAT UTÁN