„Attól függ, mikor nézek vissza" – interjú Klein Dáviddal

Fotó: SPAR Everest Expedíció / SPAR Everest Expedíció

-

HÁTTÉR

Hosszasan faggatják, de mindenkire ugyanolyan kitartóan mosolyog, a legmeredekebb kérdésnél is türelmes marad. Klein Dávid szemén az látszik, hogy valamit sikerült lehoznia a Mount Everestről. A nyolcadik próbálkozásánál 8700 méterig jutott, az oxigénpalack nélkül mászók között idén ő a legjobb. A szponzora népes sajtótájékoztatón ünnepli, aztán mond egy tőle szokatlant: nem elégedett.


Ötven perce állod a rohamot, nehezebb, mint megmászni egy jégfalat? Nem nehezebb, de frusztrálóbb (mosolyogva mondja). Na ez az, ami egyáltalán nem látszik rajtad. És az a kettősség sem, amiről a beszámolód végén beszéltél. Pedig az dolgozik bennem. El lehet mondani, hogy 12 éve, Ács Zoltán óta nem volt ilyen magyar oxigénpalack nélküli eredmény, és hogy egyéni rekordot döntöttem. De ott van, hogy ez a rekord nem a csúcs volt. Igaz, a másik serpenyőben az is, hogy 8700 méteren járni fantasztikus élmény. Attól függően, hogy melyik napon nézek vissza, ez a két érzés kavarog bennem. Ez meglep, mert korábbi expedíciók után mindig az eredményre összpontosítottál a kesergés helyett. Érzem benne az eredményt, és az érzés is jó, de hiányos. Nagyon könnyű elővenni azt az utolsó fényképet, és azon mindig látni fogom, hogy ott a csúcs mögöttem, karnyújtásnyira. Ha éppen fent lett volna rajta valaki, akkor látszódna csak, mennyire közel voltunk. Miért kellett visszafordulni? A megfordulás egyik oka a mászótársam, Ang Mingma meghibásodó oxigénpalackja volt, akivel megegyeztünk, hogy nem válunk szét. A másik ok az én lassúságom. Ha az előbbi nincs, nagyobb mozgásterünk lett volna, és biztos, hogy valamivel továbbmegyünk, így viszont behatárolódott. Délelőtt 9 és 10 között fordultunk meg. Négy-öt óra lett volna még a csúcsig. Lefelé 6-7 órával becsültük, de nehéz megmondani, mert nem egyenletes a mozgásunk.

- -

A csúcstámadás előtti két hét kényszerszünet Tingriben mennyire volt benne a lassulásodban? Nagyon jelentős mértékben. A csúcstámadás kezdetekor a pulzusom és a többi értékem is rosszabb volt az 1-es táborban, mint az akklimatizációs mászások idején. Három nap helyett két hetet ültünk lent a nagy szél miatt, ez rosszat tett a morálnak, állóképességnek, az ellátásnak, ráadásul rontotta a második csúcstámadás esélyeit is. Az első két napot leszámítva nem volt egy jó hangulatú pihenő, kapartuk a falat. Ha még öt-hat napot tart, akkor gyakorlatilag lenullázom magam. Menjünk végig a csúcstámadás napjain, mi volt az első szembejövő akadály? Május 22-én este érkeztünk a 7700 méteren levő kettes táborba, ahol a sátrunkat félig letépte a szél. Csak azért maradt meg félig, mert a felépítésekor két nagy sziklát tettünk rá. Kellemetlen éjszakánk volt, mert nem tudtuk összetákolni. Elkezdtünk kuncsorogni, és kaptunk is egy sátort más mászóktól, abban aludtunk. De ez benne van a játékban, a hármas táborban aztán mi engedtük át a sátrunkat az indiaiaknak. Ez pedig megint csak karmikus volt, mert 2007-ben, amikor a mi sátrunkat nyúlták le, az indiaiak adtak nekünk egyet. Innentől kezdve már nem is aludtatok, ha jól tudom. Valóban. Május 23-án hajnali 4-kor keltünk, és innentől kezdve 40 órán keresztül voltunk ébren (leszámítva, hogy 15 percekre elszunnyadtunk), ebből 36 órát töltöttünk mászással. Még aznap este elértük a 3-as tábort 8300 méteren, ahonnan este 7-kor kezdtük meg a közvetlen csúcstámadást. A másfél hónap alatt rendre túlteljesítetted a tervet, végig remek állapotban voltál. Ott legfelül milyen volt? Az egész csúcstámadás fantasztikus élmény volt. Igaz, a 3-as tábor után nehezen indultam el, de az elején számítottam a lassúságra. Ott még hányingered van, és néha nekiiramodsz, mert nem tudatosul benned, hogy ha három lépést hirtelen megteszel, akkor összegörnyedsz a fájdalomtól. Aztán megszokod azt a sebességet, aminél nem pörög túl a szervezeted, az egyenletes ritmusban pedig nő a hatékonyság, elmúlik a hányinger. Ez történt most is. Közben több mászó próbált minket visszafordítani a romló időjárás miatt, sokan vissza is fordultak. De amikor elértük a csúcsgerincet, és pirkadni kezdett, a tempóval együtt az időjárás is javult. davidibcfele, klein dávid Hogy álltatok az idővel? A hármas táborból a csúcsgerincig tartó utat közel kétszer annyi idő alatt sikerült megtenni, mint terveztük, viszont a későbbi szakaszokat a vártnál jóval gyorsabban teljesítettük. Ahelyett, hogy kimerültem volna, sikerült felvenni egy egyenletes, jó tempót, és volt még bennem tartalék. Közben azonban Ang Mingma kétszer is javasolta, hogy forduljunk vissza a palackja miatt. Akkor hoztam meg a döntést, amikor Török Edina, az alaptábor-vezetőm is rámszólt, és a véleményük határozottan egybe csengett. Csak harmadjára fogadtad el, hogy visszaforduljatok, miközben te vagy a higgadt döntések embere, aki inkább nyolcszor visszajön, mint hogy egyszer fent maradjon. Lehet, hogy legközelebb már kockáztatni fogsz? Valamivel jobban feszegettük most a határokat, és valóban nehezebben fogadtam el, mert előtte nem éreztem jelét annak, hogy kifutunk az időből. Hogy ebbe mennyi volt az adrenalin, az eufória, az, hogy már nem fázom, és hogy a napfelkelténél átéltem az expedíció legkatartikusabb pillanatát, azt nem tudom. 2007-ben Konyinak (Várkonyi László, a Himaláján elhunyt barátja – a szerk.) olyan tekintélye volt előttem, hogy amikor azt javasolta, hogy forduljunk, nem kérdőjeleztem meg. Emellett akkor sokkal erősebben szóltak ellenünk a számok. Most 9-10 óra volt 8700 méteren, akkor pedig 12-kor fordultunk 8650 méteren. Azt mondtad, 36 órát másztatok egyhuzamban. Ezzel nem lehetett volna meg a sikeres csúcstámadás, ha nincs a társad technikai probléméja vagy ha mégis szétváltok? Ebben annyi a ha és a feltételezés, hogy kár belemenni.

Klein Dávid SPAR Everest Expedition

Töksötétben, fejlámpa nélkül, kötél jobbra, kötél balra

Lefelé legalább ennyire veszélyes, mire kellett leginkább figyelnetek? A 8300 méteren levő 3-as táborban aludni, amikor nagyon-nagyon fáradt a szervezeted, egy kicsit lutri. Könnyen elsülhet rosszul. Meglepő statisztikai adat, hogy az Everesten sátorban több hegymászó halt meg, mint sátoron kívül. Egyszerűen azért, mert mozgás közben a véredényedben kering a vér, de ha lefekszel, a szervezeted lekapcsol, a vér leülepszik, akkor sérülékenyebb az ember. Nem mondom, hogy kényszeresetben nem opció a 8300 méter, de necces. Nektek mi volt a taktikátok, hogy ezt elkerüljétek? Úgy határoztunk, hogy ha lehet, 7700-ig, a kettes táborig visszaereszkedünk, ami nagyon erősen ajánlott. Sikerült is jó ütemben visszaereszkedni 8300 méterig, a hármas táborig, nem is tudom, hogy az adrenalin vagy a megőrzött erőm adta. Ekkor viszont kiengedtem, elhittem, hogy már nem lehet baj. Rám is zuhant a fáradtság, és úgy elterültem a sátramban, hogy a hágóvasam is kilógott. Közben bebeszéltem magamnak, hogy az északi nyeregben vagyok 7000 méteren, és nem értettem Ang Mingmát, mit akar tőlem a továbbmenetellel. Aztán csak rábeszélt, és annyira belejöttünk, hogy este 10-kor álltunk csak meg, valami egészen heroikus erőfeszítéssel 7000 méterig visszaereszkedtünk. A tervezett alvóhelyen is túlmentetek. Miért? Ez egy picit hülyeség volt szerintem. A 2-es táborban, 7700-on kérdeztem Ang Mingmát, hogy menjünk-e tovább, rávágta, hogy igen. Igen kaotikusan pakoltunk közben a sátrunkban, megkérdeztem, tudja-e, hol van a fejlámpája. Azt mondta, nem. Ebben aztán megállapodtunk, de annyira tompák voltunk, hogy elindultunk a töksötétben, és fejlámpa nélkül ereszkedtünk végig a gerincen. A kötelet rendszeresen meghúztuk picit jobbra, picit balra, hogy érezzük, hogy még mindig a gerincen vagyunk-e. A második csúcstámadás hogyan veszett el? Amikor lefelé jöttünk a csúcsról, még teljesen az volt bennünk, hogy lesz, és úgy nézett ki, hogy június 3-án lesz is hozzá egy időjárási ablak. Aztán az volt a gyanús, hogy a leereszkedés után 7000 méteren milyen mélyen és jól aludtunk. Reggelre pedig sűrű hó borított mindent, ami nem volt jó jel. Másnaptól már lefele se tudtak jönni a csoportok a lavinák miatt, ettől kezdve csúcstámadásra gondolni sem lehetett senkinek a hegyen. Még az alaptábor is behavazódott, az öregek azt mondták, soha ilyet nem láttak. Odáig fokozódott a helyzet, hogy az alaptáborból való lejövetelünk is veszélybe került. Végül intéztünk egy terepjárót, mert időre kellett leérnünk, ez viszont elakadt, és majdnem leesett a sziklafalról, utóbbi végzetes lett volna.

davidtervez, klein dávid

A déli falon félkómában, teljesen kiütve is lejönne

Elfogadom, hogy kettős érzés kavarog benned, de tény, hogy végig nagyon jól mentél. Lehet mondani, hogy az eddigi legjobban sikerült expedíciód volt? Igen, lehet mondani. Akkor erre mégiscsak lehet építeni, ha legközelebb elindulsz. Persze, lehet építeni, és azt fogom rá építeni, hogy legközelebb a déli, nepáli oldalra teszem le a voksomat. És nem is a fölfele út miatt, mert északon, a tibeti oldalon magasabbról, 8300 méterről indítottam a csúcstámadást. De ha azzal számolok, hogy túlfutok az időben, a lefelé út délen sokkal könnyebb, mert ott bár 7800 méterig kell visszajönni, nagyon meredek a pálya. Ezért ha ott teljesen ki vagyok ütve, beakasztom a karabineremet, a kötelet ráhurkolom a kezemre, és ha félkómában vagyok, akkor is lejövök. Ezzel szemben az északi oldalon több a vízszintes szakasz, ami visszafelé is ugyanolyan nehéz, mint odafelé. Ha már csak csúszóképes vagyok, ezt a hosszú vízszintest nem tudom megtenni visszafelé. Más jelentős különbség nincs a két oldal között? Rengeteg különbség van, és szinte minden a déli oldal mellett szól, az alaptábor kényelmesebb, könnyebb lemenni alacsonyra az akklimatizációs túrák közben, nincsenek logisztikai zűrök. De a csúcsmászás napján 8300 méterről indulhatok, a másik oldalon meg 7950-ről, ez az egy lényeges különbség most az északi oldal mellett szólt. Mivel nem egy hawaii kéjutazásra megyek két hónap kényelemmel, hanem azt akarom, hogy egy nap, ami igazán számít, az legyen a legjobb. Könnyű döntés volt? Nem, rengeteget vacilláltam, az utolsó pillanatig húztam. Nagy szerencse, hogy az északi oldal mellett döntöttem, mert délen nagyjából kéthetes expedícióm lett volna a lavinakatasztrófa miatt. Egyébként számomra van még egy tétel az északi oldal mellett: ott az alaptáborban kinyitom a sátram ajtaját, és előttem virít az Everest gigászi tömbje, míg délen kitakarja az egyik hegy. Sokan inkább nem szeretik látni még ilyenkor, én viszont igen.

alaptabor, klein dávid

Így ad szárnyakat a felelősségvállalás

A minden eddiginél jobb erőállapot és az egyéni rekord minek köszönhető? Mit változtattál a felkészülésben? Eddig nem hittem benne, de nagyon sokat köszönhetek a sportpszichológusnak. Egy picit bennem volt ez a magyar dolog, hogy a sportpszichológus ciki, mert pszichológushoz csak akkor jársz, ha teljesen elmebeteg vagy. Nyilván, ha egy nyugati sportkultúrában növök fel, akkor nem lett volna ez bennem. Végül egy kicsit ilyen bizalmatlanul, de mégis elmentem, és bejött. Hogyan tudott hatni? Egy csomó kérdéssel szembe néztem, sokat beszélgettünk például erőbefektetésről és felelősségvállalásról. Korábban úgy mentem bele egy crossfit-gyakorlatba, hogy az elején mindent beleadtam, és teljesen szétégettem magam, a felénél meg drasztikusan csökkent a teljesítményem. Úgy éreztem, hogy ez azért jó, mert ha mindent beleadok, onnantól kezdve szabad vagyok, nem vagyok hibáztatható. Ebből viszont hiányzott a felelősségvállalás. Most azt tanultam meg, hogy egy feladat minden pillanatában és minden szakaszán felelős vagyok azért, hogy mennyi energiát fektetek bele. Miután így kezdtem végezni az edzéseket, azt vettem észre, hogy ettől a gondolattól, ettől a stratégiaváltástól javultak az eredményeim. És az a hegyen is nagyjából így működött. De ez csak egy példa, sok hasonló dolgot is átbeszéltünk, és összességében ez nagyon sokat dobott rajtam. Csak egyszeri beszélgetések voltak, vagy olyan (például a pályát előre levetítő) gyakorlatok is, mint amilyenek Risztov Éva olimpiai aranyérmét segítették? Voltak ilyenek is. Egy relaxáció után például feltett a biciklire, és próbáltam érezni, hogy könnyedén megy a mozgás. Innentől kezdve jön a sportpszichológia sport része, mert én nem azt akartam kezelni, hogy például az apukám annak idején nem adott nekem nyalókát, hanem egyszerűen teljesítményt növelni. Tehát jó, hogy relaxáltam előző nap a székben ülve, de ezt meg kell tudni tenni a biciklin is, vagyis sportteljesítmény közben legyen meg bennem a harmónia.

- -

Újjáélesztenék a közös magyar hegymászást

A felkészülésnél gondolom, az se volt hátrány, hogy most az egyszer nem neked kellett összekalapozni a pénzt az expedícióhoz. Igen, a SPAR megkeresett, és gyakorlatilag egy az egyben átnyújtotta a logisztikai hátteret, ami óriási segítség. Nagyon sokszor előfordult nemcsak nálam, hanem más magyar expedícióknál is, hogy az indulás napjáig kalapozással töltöttük az időt. Ez rengeteg stressz, és sokszor az edzéseket kellett emiatt lemondani. Más magyar mászókkal, többek közt a tavaly a Gasherbrum II-t (8035 méter) teljesítő Varga Csabával terveztetek csapatépítő mászást a Himalájában, de keresztülhúzta a SPAR ajánlata. Ezt azért pótoljátok? Nagyon remélem, hogy igen. Ezzel a mászással kiugrottam egy már épülő expedícióból, de az ajánlat visszautasíthatatlan volt. A pakisztáni Broad Peak volt a terv, olyan magyar mászókkal, akik most kezdenek kilépni a nemzetközi porondra. Sajnos Várkonyi Laci, Erőss Zsolt, Kis Péter meghalt a közelmúltban, többen kiöregedtek, visszavonultak, szükség van az új emberekre. És jó lenne, ha a magyar expedíciós hegymászás kicsit programszerűen megint beindulna, nem csak ilyen ad-hoc egyéni kezdeményezésekből állna. A maradék, még magyarok által nem teljesített két nyolcezres (K2 és Annapurna) meghódítása lesz a fő cél? Egyrészt igen. Másrészt meg az, hogy egyáltalán legyen egy csapatszerű hegymászás. Mindenki tapogatózik a másik felé, de ez nehéz a kiépült kapcsolatok híján. Én például elmentem korábban Suhajda Szilárddal a Tátrába, mert én így szoktam megismerkedni az emberekkel. Ha sikerül kiépíteni, ebben az együttműködésben benne lesz egy plusz. Régen, ha egy tagja feljutott a csapatnak a csúcsra, akkor nem csak azt mondtuk, hanem azt is éreztük, hogy mindannyian nagyon sikeresek vagyunk. Ma viszont nagyon rákattantunk az egyéni teljesítményekre. Nekem nagy példaképem volt Konyi barátom, és ő nem ilyen volt – na ezt a vonalat szeretnénk újjáéleszteni.