„Anya Zürichben dolgozik” – magyar szexmunkások Svájcban

Fotó: Kiss Noémi / István Hajdu

-

A szex is házimunka, akárcsak az anyaság, a szoptatás vagy a portörlés. Láthatóvá kell tenni, beszélni róla, megvitatni, tiltani vagy hivatalosan elismerni, és persze bürokratizálni. Nyugat-Európa nagy kérdése ma a prostitúció szabályozása, a szexmunkás viszont maga a kelet-európai homály, az éjszaka ködfoltja és harisnyakötője egyszerre. Riport a zürichi magyar prostituáltakról, első rész.


Svájcba érkezem a gyerekekkel, hat hónapra szól az ösztöndíjam. Íróasztalt és pénzt kapok, kényeztetnek, támogatnak – néha zavaromban csak bámulok, nem ehhez szoktam, túlzásnak veszem. Mutogatnak, milyen emancipált egy magyar anya, hogy így nekiindul a világnak, pedig ez még csak nem is a világ, hanem a világ egyik leggazdagabb és legdrágább szigete. Útitársaim a Budapest–Zürich vonaton szintén anyák, gyerek nélkül. Kicsípik magukat, rúzsosak, indulnak a világba, tetszeni akarnak, ezért sokat kacagnak; mindent megmutatni magukból, legalábbis ami a látható felszín. Ők egyáltalán nem önszántukból érkeznek, üres, csendes szoba, jólét nem várja őket. Svájcban kimagaslóan nagy igény mutatkozik a prostitúcióra, minden ötödik férfi „használó”. Ha tudnák a kantonokban, hogy milyen anyának vagy csak simán nőnek és embernek lenni Magyarországon, leesne az órájuk. Zürich évek óta tele van magyar lányokkal, akik az utcán dolgoznak, többségük anya vagy épp terhes. És akik gyerekeik nélkül töltenek el először csak pár napot, majd heteket, hónapokat vagy éveket, akár egy egész életet Nyugat-Európában. Jelenlétük, testük látványos, mindenki tud róluk, hangos tőlük az utca. Elég rámenősek. A Langstrasse környékén leállnak, szemeznek, árulják összeszorított combjukat. Évek óta tudósítanak a kelet-európai roma szexmunkásdömpingről (és „veszélyről”) az itteni lapok, állandó téma. E félelem azonban csak azért hír, mert görbe tükröt tart a svájci társadalomnak. A prostituáltak világához nem sok köze van. Az a világ megannyi titok marad. Az erotika része a köd – csakhogy itt másfajta némaságról van szó.


Néma és süket a világuk, zárkózottak, keveset tudni róluk, azt mondják, azért, mert félnek. A Zürichben dolgozó utcalányok egyáltalán nem beszélik az ország nyelvét, többségük nyomorból jön, gyakran embercsempészet áldozata, és traumatizált egyéni történettel érkezik. Ezek az élettörténetek is ezerfélék lehetnek, mégis egytől egyig a pénztelenségről szólnak. Hetente több száz nő dolgozik az utcán és az új szexboxokban Altstettenben. Zürich város 220  bordélyházában (2012-es rendőrségi adat) pedig hozzávetőleg ezer lány: a svájci férfiak viszont láthatóan nagyon „szeretik őket”. Fogalmuk sincs, hogy a mélyszegénységből érkező szexmunkások majd kétharmada családanya. Anyaságuk a legféltettebb titok, mellyel bármikor zsarolni lehet őket. Az iskoláskorba lépett gyerekről egy ósdi fénykép kerül elő a retikülből. Egy babát mutat: Édes, nem? Ha itt lejár a 90 napos munkaengedélyük, vagy kiszorulnak a placcról, netán bünteti őket a rendőrség illegális munkavégzés miatt – indulnak tovább Amszterdamba, Rómába, Münchenbe. Transznacionális anyukák. Most így hívja őket a szakirodalom. Amint a svájci szociális segítő szolgálatok (például a FIZ – Fachstelle Frauenhandel Frauenmigration –, mely 30 éve segíti a szexmunkásokat és az emberkereskedelem áldozatait) beszámolnak, az áldozatok nehezen tesznek vallomást, hiszen futtatóik félelemben tartják őket. Sokszor képtelenek önállóan döntéseket hozni. Különösen a magyar lányok ragaszkodnak a stricijükhöz, aki általában közeli családtagjuk vagy rokonuk. Végtelenül ragaszkodnak alkoholista, szerencsejátékos férjükhöz is, rendszerint hazaküldik neki a pénzt, ő meg eltünteti. Nincs még egy olyan munka a világon, amit résztvevői szívből utálnának és így szégyellnének: márpedig, ha megkérdezzük az utcai prostituáltakat, szinte kivétel nélkül mind azt válaszolja, mihamarabb szeretné abbahagyni és saját otthonban élni. Vágyaik netovábbja egy lakás és normális munka fizetéssel. Ám a sorsuk többnyire egészen máshogy alakul. Éveket töltenek el különböző városok utcáin, és soha nem tudják elhagyni a miliőt. (A szociális szolgálat fontos munkát végez, és vannak pozitív példái: 2012-ben 79 magyar áldozatnak tudtak segíteni. Sajnos nincsenek vagy elég gyengék a kapcsolataik a hasonló magyar szolgálatokkal.)

Anya gyerek nélkül

Egész napjuk egy sötét, függönyözött szobában telik, ott, ahol amúgy fogadják a kuncsaftokat. Cigarettáért és kóláért mennek csak le az utcasarokra. Ha nem jön össze nekik, mert félnek, és képtelenek a testüket áruba bocsátani, a pályaudvar környékén bóklásznak. Mint Kati (a neveket a cikkben megváltoztattuk), az a 25 éves, Pécs melletti lány, akit egy héten belül háromszor kapcsoltak le a rendőrök. Fogalma sincs, mi merre van, hol lehet ennivalót vásárolni, éhes, napok óta csak egy kólát ivott. Nincs egy fillérje sem, három gyerekét otthon hagyta, még sosem csinálta „ezt”. És nem is jött be neki. „Nem tudok senkit leszólítani. Nem barátkoznak velem.” Panaszkodik. Alig lehet belőle pár szót kicsikarni. Kati próbál hazajutni, zokog. Otthon a kilátástalan élet várja. A telep és a munkanélküliség. Fél hazamenni üres kézzel. Katinak majd egy itteni szociális szolgálat fogja kifizetni a vonatjegyét, de addig még napok telnek el, felmérik a helyzetét, nyilvántartásba veszik, papírokat töltetnek ki vele. Kati amúgy cigánylány, vékony, cigarettázik, és remeg a keze.


Február vége van, az évszakhoz képest meleg. Esik, fúj a meleg szél, sorakoznak a kebabosnál, végig a Langstrasse és a Hohlenstarsse irányában, állnak a kapualjakban. A roma szó eredetileg embert jelent. Mindenhol embereket látok. De egyáltalán nem csak cigányok. És vannak köztük diáklányok is, sőt egyetemisták. Cigarettáznak, farmerban, kistáskával, mintha iskolába indulnának, szorítják a sálat, vonaglanak, unatkoznak. Gumit osztanak egymásnak. Leszólítanak bárkit, csak legyen már egy numera. Hajnali háromkor már ázott gyufaárus lányként kéredzkednek be valakinek az ölébe. Mindegy, honnét jöttek, senki sem kérdi, „csak a pina a lényeg, az kell nekik, egy-két jó szó, simogatás. Leszopom, és attól megnyugszik.” Fizet, a többség rendesen fizet. Érkeznek a kuncsaftok, az öltönyös, német informatikus, a spanyol diák, a svájci kamasz. Ezerfélék. Némelyik kedves, virágot is hoz, van, amelyik közben nyomkodja a telefonját, beszól vagy beköp egyet. Be vannak rúgva, bűzlenek az alkoholtól, éjfél után sok a drogos is. Magyarul beszélek az útitársammal, minket is folyton leszólítanak. Aki Zürichben magyarul beszél, az kurva, jobb, ha tudod. Anyakurva. A szükség szülte anyafeminizmus ez, kisebb emigráció, egzisztenciális téttel. Mégsem szorongok úgy, mint útitársaim a vonaton, a szexanyák. Ők állandóan reszketnek, idegesek, izgulnak, egyfolytában beszélnek, kérdezgetnek. És mesélnek. De csak „ha nem vagy rendőr, ugye, te nem vagy kápó? Na, te is anya vagy, itt fogsz élni fél évet, de jó, hogy veled jöhettek, a legszebb dolog a gyerek, jaj, de drágák, nézd, itt a képük, az enyémek otthon várnak” – kapom a fényképeket Icától. Ágnes is belekezd: „Nekem is van családom, férjem, négy gyerek, várnak haza. Facebookon írok nekik, fognak ám hiányozni, de el kell jönni, nincs mese, otthon semmi munka. Mennék én takarítani, bármit, de ki vesz fel egy cigányt gyes után?”


A szexanyáknak minden percük a pénzről szól. Ennyit tudnak németül: „Blasen 50, Ficken 80, komplett 100.” Meg hogy Polizei. Az ágy 80–150 frank naponta, maradék pénzüket telefonra költik, szendvicsre, pizzára, alkoholra vagy könnyebb drogokra. Aki tud gazdálkodni, az gyűjt és vár. Este nyolc-kilenctől dolgoznak. Mindennap hajnalban fekszenek le, sokszor még felhívják az otthon éppen ébredő gyereket, mielőtt ágyba mennek hét kuncsaft után. Hét, az már jó pénz, akkor boldogok, számolják az órát, a percet, mikor lesz vége. Hét dugás, igen, az már jó nap. Van, hogy napokig semmi sincs. Végül Ica 700 frankot visz haza. Boldog, társasjátékot vesz az áruházban a gyerekeknek, dínósat, aztán indul Pestre a vonat.

Szabályozott szex

Svájcban fél éve új törvények szabályozzák és igyekeznek védeni a szexmunkások életét. Ebben nagy szerepe van egy másik szolgálatnak, a Flora Dora utcán álló segítőinek, a rendőrség és az önkormányzat közös munkájának. Naponta körülbelül huszonöt lány veszi igénybe az új, védett Strichplatzot, ahol a szexboxok állnak. Csak autóval lehet behajtani. Itt ihatnak éjjel egy kávét a konténerben, kapnak gumit minden mennyiségben, gyógyszert, van vészjelzőjük a boxban és nőgyógyászuk is. Még a haladási irány is szabályozott.


Szinte kivétel nélkül csak magyarok dolgoznak itt, és majd mindenkinek vannak otthon gyerekei – mondja az egyik szociális munkás. A szabályozás jó hatással van a védelemre, de egyelőre csak fél siker, ezt mindenki elismeri. Ugyanis sejthetően nőtt az illegális prostitúció. Máshogy keresik kuncsaftjaikat a lányok, esetleg más városokba távoztak. A FIZ munkatársa, Rebecca Angelini szerint rossz döntés volt bezárni a Shilquai utcáját, ahol a magyar lányok álltak. A Flora Dora szerint még érdemes várni, ne siessük el, az új szokáshoz idő kell, most sokkal jobb körülmények között dolgoznak. 2011-ben volt olyan hónap (ez általában az év eleje, ilyenkor sokan kezdenek), amikor több mint 650 engedélyt adtak ki a pályaudvarhoz közeli munkaügyi irodában (AWA: Amt für Wirtschaft und Arbeit) prostitúcióra. Az átlag 230 engedély, a magyarok főleg utcai prostitúcióra kérnek munkavállalásit, és évekig döntően ők uralták a statisztikát. 2012-ben havi 200-ra csökkentek az engedélyek, a 2013-as adatok csak kis mértékű csökkentést mutatnak. Ezek szerint az új utcai szabályozás nem tartotta vissza a vonatozó anyukákat. Míg korábban a magyarok uralták a placcot, a lányok jelentős része ma Romániából és Bulgáriából érkezik. (Az engedéllyel 90 napig lehet dolgozni Zürich kantonban az utcán, kabaréban, bordélyházban.) A szociológus Sascha Finger azonosította, hogy pontosan honnan indulnak a magyar szexmunkások. Nagy részük Kelet-Magyarországról érkezik, Nyíregyháza környékéről, a Huszár-telepről. De Miskolc, Ózd romatelepeiről, Pécsről is egyre többen jönnek, szervezetten. Romos házakból, ahol nincs víz, villany, ahol két ágyon alszik három generáció, egy nyolctagú család. Uzsora van, és komoly hiteltartozása mindenkinek. A velük készült interjúkból kitűnik nehéz gyerekkoruk, amiben nem ritka a szexuális zaklatás, akár éveken át, saját apától, testvértől, férjtől. Mégis erős bennük a ragaszkodás, nagy a szerelmi indulat, ezért eszükbe sem jut kitörni, vagy elhagyni az apafigurákat. A gyengédség, a játékos szexualitás, intimitás nem feltétlenül releváns fogalmak az életükben. Inkább a kielégítés, pénz, túlélés a testük – sebes, gyakran vert és foltos ez a test.

-


A fiatal lányok és a többgyerekes családanyák többsége a teljes kilátástalanság miatt dönt így, bár ez nem szabad választás, hanem kényszer vagy akár zsarolás is lehet. A Zürichbe érkező nőket legtöbbször a családjuk küldi ki, esetleg magyar, albán vagy svájci stricijük van, és kápónőjük is akad az utcán, aki figyeli őket, feljelenti a stricinél, és elveszi a százalékukat. A svájci lakásfenntartók is sok pénzt keresnek rajtuk, ahogy mesélik a lányok az árakat. Most, hogy bezárták a Shilquait, még többet. A prostituáltak a rémesen drága Zürichben szokásos havi lakbér többszörösét fizetik ki, és sokszor még szexelniük is kell a főbérlővel. Vagyis itteni munkájuk ugyanazon minták alapján történik, mint amit otthonról hoznak. A nyugat-európai „szexmunka” semmilyen előrelépést vagy kikerülést nem jelent számukra. Igaz, akadnak kivételek: találkoztam olyan lánnyal, aki házat vett, istállót és disznókat, amikor visszament a falujába, és új életet kezdett. A szabályozás mellett érvelők sokszor hivatkoznak a prostitúció munkajellegére. Ezt nagyjából el lehet felejteni, hiszen a szexmunkát elég nehéz volna egy informatikus, orvos vagy tanár időtöltésével és közérzetével összemérni. A szex csak a pénzről szól a lányok számára, ez érthető, de szabályozási szinten pusztán pénzkeresetnek beállítani igen kicsavart logika. A második részt itt olvashatja.