Ancelotti, az edző, aki a BL-döntő előtt is csak poénkodik

Fotó: Getty Images / Denis Doyle / Getty Images / Denis Doyle

-

HÁTTÉR

A Real Madrid olasz edzője nem veszi túl komolyan magát, és sosem parázik a rá nehezedő nyomás miatt – pláne azok után, hogy Silvio Berlusconi és Roman Abramovics is volt már a főnöke.


Carlo Ancelotti döntőbeli ellenfeléhez, Diego Simeonéhoz hasonlóan nagy munkabírású középpályásként focizott játékoskarrierje során, de míg a machetével fogai között rohangáló Simeone kapitányként csapata lelke volt, addig Ancelotti egyenesen az edző meghosszabbított karja volt a pályán – ahogyan az övé a Milanban Andrea Pirlo volt, most pedig Xabi Alonso. Így lett egyikükből gerillatábornok, másikukból pedig elegáns és alázatos taktikus – pont, amilyenek játékosként is voltak. Ancelottit olykor kritizálják, amiért túlságosan is nyugodt, úgy viselkedik edzőként, mintha egyáltalán nem lenne egója, nem vinne szenvedélyt a dologba, pedig karrierje során bebizonyította, hogy ez a nyugalom azért elég gyakran célravezető. Az viszont biztos, hogy az olasz gyakorlatilag José Mourinho ellentéte – nem véletlenül őt hozták a helyére Madridba, amikor szakítani akartak a portugál által képviselt edzői stílussal. Talán az sem véletlen, hogy Mourinho volt az egyetlen, aki ki tudta hozni sodrából a kispadon és azon kívül is mindig higgadt olasz szakembert.

Minden idők egyik legkirályabb sorfala (b-j): Ancelotti, Rijkaard, Van Basten, Gullit


Bár már játékosként készült edzői karrierjére, ha mindent újra kezdhetne, valószínűleg inkább apja példáját követve a földművelést választaná az észak-olaszországi Reggiolóból származó Ancelotti. Az mégis nyugisabb foglalkozás, sokkal jobban passzol vérmérsékletéhez, és senki nem szól bele, ha este a verandán a pasta után legurít pár pohár Lambruscót, és elszív egy fél csomag cigarettát. Igaz, elmondása szerint amikor ő focizott, akkor még nem nagyon szóltak bele a játékosok étrendjébe, így folytathatott akár egészen hasonló életmódot is – a cigire 25 évesen szokott rá, amikor éppen sérült volt, és azóta se tette le, bár talán elgondolkodott rajta, amikor egy utolsó perces győztes gólnál Gattuso ráugrott hátulról, amitől majdnem lenyelte a staubot... A kispadon dohányzós időszakra nosztalgikusan visszatekintő Ancelotti a profi labdarúgást a Parmában kezdte, majd legszebb éveit a Roma, illetve a kétszeres BEK-győztes Milan agyaként játszotta le. Olyan edzőktől tanulhatta a szakmát, mint Sven-Göran Eriksson, Fabio Capello, illetve a gondolkodására és az olasz labdarúgásra a legnagyobb hatást gyakorló Arrigo Sacchi. Miután Sacchi Milanjával leigázták a világot (kétszer), a tréner vitte magával Ancelottit a válogatotthoz, ahol az asszisztenseként dolgozott a '94-es világbajnokságon. Ezután nem sokkal már készen is állt arra, hogy beindítsa saját edzői karrierjét, bár még messze volt attól, hogy kész szakembernek mondhassa magát.

Nem a Parmanal viselt volt a legjobb szabású mackója


Ancelotti menedzserként először a Reggianánál dolgozott egy évet, akiket feljuttatott a Serie A-ba, de az élvonalban már a Buffon–Cannavaro–Thuram-féle Parmánál mutatkozott be, ahova leigazolta a fiatal Hernán Crespót – és akikkel rögtön ezüstéremig jutott. Kezdetben nem látott túl a Sacchi-féle 4-4-2-es szisztémán, amiről bár az embereknek az attraktív támadó futball ugrik be elsőre, hiszen a Milanban olyan zsenik rúgták a gólokat, mint Marco van Basten, Frank Rijkaard vagy Ancelotti barátja és szobatársa, Ruud Gullit, valójában egy eszeveszett módon szervezett és elképesztően hatékony védekező rendszer volt. Egy olyan rendszer, amelybe a trequartista, a tradicionális olasz irányító, aki a csatárok mögött szervezi a játékot, nem fért bele, így elveszítette a Chelsea-hez igazoló Gianfranco Zolát, aki sem a szélen, sem pedig a csatársorban nem érezte jól magát, és nem tudta megszerezni az inkább Bolognába szerződő Roberto Baggiót sem, aki nem akart éket játszani. Miután Baggio 20 gól fölött lőtt a következő szezonban, Ancelotti elgondolkodott, mit vesztett a copfos támadó elszalasztásával, és arra a következtetésre jutott, hogy a rendszer nem minden, és az egyéniségek sokszor fontosabbak lehetnek a tökéletesnek gondolt szisztémánál.

Pirlo, akivel újradefiniálta az irányító fogalmát


Következő melója a Juventus volt, ahol már nem követett el hasonló melléfogást, olyan rendszert alkalmazott, amelyben Zinedine Zidane szabadon mozoghatott: a francia géniuszt nem kellett szélső vagy belső középpályásként begyömöszölnie a négyemberes középpályára, inkább a melós fedezetsor elé rakta, egy védőt pedig beáldozott, és meg is volt az ezredfordulón divatos olasz felállás, a 3-4-1-2. Ancelotti innentől kezdve kiváló alkalmazkodóképességről és taktikai flexibilitásról tesz tanúbizonyságot egész karrierje során, hiszen gyakorlatilag minden csapatánál más rendszert alkalmazott. Habár alapvetően a támadó foci elkötelezett híve, miután nagyon csúnya módon kirúgták a Juventustól, ahol csak két bajnoki ezüst jött össze neki – az utolsó meccs félidejében jelentették be a távozását –, a Milannál folytatta, ahol a rendelkezésre álló emberanyagból először egy védekezőbb felfogású csapatot épített. Persze, jött Silvio Berlusconi, hogy no, no, ezt így nem lehet, itt a Milannál fontos a stílusos foci, nem csak a győzelem számít, mint a Juvénál, úgyhogy Ancelotti kénytelen volt kitalálni valami újat. A széleket hagyta a fenébe, begyömöszölt három irányítót a csapatba: Rui Costát (majd Kakát) a két csatár, Inzaghi és Sevcsenko mögé, Clarence Seedorfot baloldalra, illetve az eredetileg támadót játszó Andrea Pirlót átképezte mélységi irányítóvá, aki közvetlenül a védelem előtt játszva diktálta a tempót, és gyakorlatilag forradalmasította a középpályás játékot. Az egyensúlyt a jobb oldalt felszántó Gennaro Gattuso beállításával biztosította, és már készen is volt az a gyémánt, amellyel bajnoki címet és két Bajnokok Ligája-győzelmet aratott a kétezres évek európai futballjának meghatározó csapata.

2007-ben sikerült visszaszerezni


Persze ott éktelenkedik az eredménysorban 2005-ből a 3-0-ás vezetésről elveszített BL-döntő a Liverpool ellen, de Ancelotti szerint ez volt az egyik olyan meccs – a másik pedig a 2007-es Manchester elleni elődöntő –, amikor játékosai szinte tökéletes teljesítményt nyújtottak. „Ha hat perc alatt lőnek három gólt, akkor nem tudsz mit csinálni” – mondta az olasz menedzser egy interjúban, akit még ez a kudarc sem idegesített fel. Viszont megtette José Mourinho, amikor az Inter edzőjeként belekötött, később pedig üzengetéssé, majd szolid sárdobálássá fajult a konfliktus, amelynek során Ancelotti kavarógépnek nevezte a portugált. Végül, amikor az olasz menedzser már a Chelsea edzőjeként került szembe az Interrel a Bajnokok Ligájában, békét kötöttek, azóta pedig jóban vannak. Carlo Ancelottival még Mourinho se tud sokáig haragban lenni. Így nem volt meglepetés az sem, hogy José sms-ben gratulált neki a duplázással és 103 bajnoki góllal zárt első chelsea-s szezonjához (2009–10), és Ancelottit – aki ahhoz szokott, hogy meccsek előtt péntekenként Berlusconinak kell beszámolnia a helyzetről – nyilván az se lepte meg, hogy a következő, trófea nélkül végződő szezon után azonnal kitette a szűrét Roman Abramovics. A PSG-s kaland után, ahol második idényében nyert bajnoki címet, végre elkéredzkedhetett ahhoz a klubhoz, ahová olyan régóta csábította már Florentino Pérez.

A Chelsea-nél azért ledobott egy tízest


„Carlo, egyszer az én edzőm leszel!” – hosszú időn át csak így üdvözölte őt a Real Madrid elnöke, sőt 2006-ban már majdnem létre is jött köztük az egyezség, ám a Milan akkor nem engedte el menedzserét. 2013-ban viszont, a balhés Mourinho távozása után már mindenképp egy kifogástalan modorú úriember kellett a kispadra, aki a támadó futballt kedveli, és nem mellesleg képes a Décima, azaz a Real Madrid tizedik BL-győzelme megszerzésére. Mivel kettőt játékosként, kettőt pedig edzőként nyert a legfontosabb klubkupából – csak hatan vannak, akik játékosként és menedzserként is nyertek BEK/BL-t –, nála alkalmasabb szakember kevés van a feladatra, pláne a zseniális Zidane-nal kiegészülve.

„Először elmondod az olaszoknak olaszul, aztán a braziloknak kamuolasszal, végül pedig megpróbálod elmagyarázni valahogy Beckhamnek” – Ancelotti a milanos viccmesélésekről

Ancelotti elképesztő rutinja nemcsak képessé teszi őt, hogy még egy BL-döntő előtt is nyugodt maradjon és viccelődjön, hanem egyenesen létfontosságúnak tartja a játékosok között elsütött poénokat. A focistákat ilyenkor nem kell motiválni, ilyenkor csak nyugtatni kell őket, vallja, erre pedig a legalkalmasabbnak a saját maga által kitalált tréfák puffogtatását tartja – ezt a trükköt egyébként Nils Liedholmtól leste el a Románál, aki a csapatorvosokra bízta a játékosok meccs előtti szórakoztatását. Ancelotti jobban szereti maga betölteni a mókamester szerepét – bár a Milannál olykor át kellett engednie ezt a lehetőséget Berlusconinak.

Real Madrid UEFA Champions League Final Media Day

A meccsnapi öltöny csak álca


A játékosokkal történő párbeszédet egyébként a humorizáláson túl is kiemelt fontosságúnak tartja az olasz menedzser, és nemcsak arra vonatkozólag, hogy minden játékosát megértse, mire van szüksége a játékát, illetve a személyiségét tekintve, de a taktika kialakításánál is rendszeresen kikéri a véleményüket.

„– Megértetted a taktikát?

– Persze, persze!

– Akkor mondd el!”

(Ancelotti szokása félig ugratni, félig komolyan kérdezni játékosait.)

A Chelsea-nél első szezonja végén, a kupadöntő előtt a kezdőcsapatra bízta a taktika összeállítását úgy, hogy minden játékos mondott egy elemet, amiből végül összeállt a terv, és úgy tűnik, hogy Frank Lampardék jól figyeltek egész szezonban, hiszen a meccset végül 1-0-ra nyerték, a klub történetének első duplázását elérve. Ancelotti nyugodtan és egyenlő félként beszél játékosaival – meg úgy általában mindenkivel, így nem véletlen, hogy mindenki szeret beszélgetni vele, még Sir Alex Ferguson is, akinek ugyan egy szavát se értette, de azt elismerte, hogy olasz borokban penge az öreg. (Angliában szokás, hogy meccsek után leül egy italra a két menedzser.)

Real Madrid v Paris Saint-Germain FC - Pre Season Friendly

Ez a páros azért elég menő


Amikor azt kérdezték tőle, hogy nem jelent-e nagyobb kihívást olyan sztárokkal dolgozni, olyan egókat kezelni, mint amilyen Zlatan Ibrahimovicé vagy Cristiano Ronaldóé, azt felelte, őket bizonyos szempontból pont, hogy könnyebb menedzselni, hiszen ezek a játékosok sokkal profibbak a többieknél. Ancelotti a látszat ellenére nem napközis tábort üzemeltet, bár nem szereti játékosai magánéletét kontrollálni, és nem bánja, ha jó hangulatban telnek az edzések, az alapvető szabályokhoz azért ragaszkodik, és elképesztően profi munkakörnyezetet teremt edzői stábja és játékosai számára. Ráadásul a Real Madridnál ezt már úgy teheti, hogy nem kell attól tartania, hogy rányit a klubelnök, amikor épp az irodájában bagózik, ahol amúgy szigorúan tilos lenne...