Amikor bevalljuk magunknak: szeretjük nézni a Bayernt

Fotó: Boris Streubel/Getty Images / István Hajdu

-

HÁTTÉR

Sőt, nemcsak szeretjük nézni, de talán még szurkolni is hajlandóak vagyunk neki, ez a csapat ugyanis már messze nem az az irritáló társaság, amely rettegésben tartotta Európa elit alakulatait 15 évvel ezelőtt.


A Bayern Münchenről mindenkinek, aki legalább pár évvel az ezredforduló előtt született, az ugrik be elsőként, hogy arrogáns társaság, akik úgyis bemákolják a végén a meccseket, és különben is abból áll a játékuk, hogy Kahn előrevágja a labdát, az átpattan a középhátvéd fölött, az arra szaladgáló Elber vagy Makaay pedig bevágja a tehetetlen kapus mellett. Jelentősen még az 1999-es barcelonai BL-döntő sem változtatott ezen a képen, az volt az a meccs az ezerből, amikor végre visszanyalt a fagyi, viszont mostanra már olyannyira átalakult ez a csapat, hogy szinte képtelenség gyűlölni. Feltehetően a Laureus Akadémia sem pusztán az eredményei miatt választotta 2013 legjobb csapatának, bár azok is éppen elegendőek lettek volna a kitüntetés elnyeréséhez. Már a Pep Guardiola által begyakoroltatott tiki-taka elsajátítása előtt, Jupp Heynckes keze alatt átformálódott a brigád, viszont a statisztikákban a stréber németek mostanra már túlteljesítették az egykor csúcsra pörgő Barcát. Azzal a közel 1100 passzal, amit a Hertha elleni keddi Bundesliga-meccsen fociztak össze, amikor behúzták a rekordsebességgel megnyert bajnoki címet, természetesen rekordot állítottak föl – Guardiola Barcája a labdafüggőség legdurvább időszakában sem érte el az ezret egy meccsen. A számok egyébként önmagukban egyáltalán nem érdekesek, viszont ezt a Bayernt egyszerűen élmény nézni: ahogyan az ellenfél képtelen elvenni tőlük a labdát, ahogyan ragad a lábukhoz, és mindig van hova továbbfűzni az akciót.


Persze, sokaknak agyára megy ez a végtelenségig elhúzott labdajáratás, ami teljesen kinyírja a meccset és ellehetetleníti az ellenfelet, de hát ez az a vonal, amelyen a skótok jártak először, Puskásék kitaposták, Cruyffék leaszfaltozták, Guardioláék pedig kétszer háromsávos autópályát építettek rá, amin most már német sportautók száguldoznak, sebességkorlátozás pedig nincs. Még szerencse, hogy a Bundesligában sosem játszanak késő este, mert ezt a focit kell a gyerkőcöknek is mutogatni, hagy égjen az agyukba a lehető legkorábban: nem tartjuk a labdát, nem cipeljük, azonnal továbbadjuk és visszakérjük, mert ez a játék, így érdemes focizni. Bill Shankly szerint nemcsak így érdemes, hanem egyenesen csak így lehet játszani, mert minden más nézhetetlen. Viszont míg a Liverpool legendás menedzserének be kellett húznia a függönyt, hogy ne kelljen azt a borzalmat néznie, addig Guardiolának nincs szüksége ilyesmire, mert az ő univerzumában egyszerűen nem létezik más, csak az a foci, ahol szinte minden játékos egyenértékű támadófeladattal bír, bárkinek oda lehet, sőt oda is kell adni a labdát a támadó harmadban, és mindig az irányít, akinél ott a bogyó. Nem véletlen, hogy ebben a rendszerben nem találta a helyét a jelenkor egyik legzseniálisabb, ugyanakkor legegoistább labdarúgója, Zlatan Ibrahimovic, aki csak egy évet bírt ki Guardiola mellett.


Ahhoz, hogy ez a szinte futballszocialista szisztéma működjön – a skót munkásosztályt képviselő Shankly nevezte szocialista futballnak a labdabirtoklásra épülő, hátulról építkező focit –, természetesen olyan játékosokra van szükség, akik egy pillanatig sem gondolják azt, hogy különbek a többieknél, vagy fontosabbak a csapatnál. Ennek megfelelően nemcsak a játék alakult át teljesen, de a hazájában és külföldön is széleskörű utálatnak örvendő csapat emberanyaga sem hasonlítható már ahhoz a bandáéhoz, amely másfél évtizeddel ezelőtt portyázott Európa pályáin. Persze, abban a csapatban is voltak alázattal dolgozó melósok és a klubért a szívüket is a pályára tevő játékosok, csak pechükre nem voltak szimpatikus csávók. Elég, ha minden csapatrészre vetünk egy-egy pillantás az akkori és a mostani társaság esetében.

Kahn, aki a pályára lépve vadállattá változott, aki még saját játékosának is képes volt nekimenni, és aki szakócával faragott arcával, valamint ehhez illő stílusával azt is kiérdemelte, hogy banánt dobáljanak be neki az ellenfél szurkolói. Mezét a kézzel-lábbal egyformán jó Neuer örökölte meg, akit kezdetben a Bayern-drukkerek is rühelltek – ez máris szimpatikussá tehette a semleges szurkolók számára –, hiszen az alávaló Schalkétól érkezett. Még csak nem is kell egymás mellé tennünk a két arcot, hogy megállapítsuk: nemhogy egy ligában nincsenek antipátia tekintetében, de mintha nem is ugyanarról a bolygóról származnának... Oliver Kahn ijesztő, ha nem mosolyog Oliver Kahn ijesztő, ha nem mosolyog Manuel Neuer: focista kesztyűvel a kezén Manuel Neuer: focista kesztyűvel a kezén

Ha Matthäus nem is volt cséká, de ő rohangált tízes mezben, az náluk meg nagyjából ugyanazt jelenti, plusz ahogyan annak idején Lothar, úgy Lahm is bevethető a védelemben és a középpályán is. Matthäus bár a magyar válogatott kispadjára leülhetett, hazájában, ahol kicsit jobban ismerik, nem veszik komolyan, és nemcsak a megszokottól eltérő nézetei miatt alakult ez így, hanem BMW-méretű arca, és arroganciája miatt is. Lahm gyakorlatilag az ellentéte. Lothar ekkor már nem Opellel járt... Lothar ekkor már nem Opellel járt... Philipp Lahm, minden edző lieblingje Philipp Lahm, minden edző lieblingje

Noha külsőre hasonlítanak, hozzáállásukban nem is lehetnének különbözőbbek: Effenberg beszól az ellenfélnek, bemutat saját szurkolóinak és megdugja a csapattársa csaját. Mindezt talán elfelejtették volna neki, ha a pályán alázattal teszi a dolgát, de meccs közben sem jutott más az ember eszébe, minthogy legszívesebben szilánkosra fejelné a homlokát valahol a természetellenes fintorba rándult orra és az eszelősen szikrázó szemei fölött. Schweini sem egy jóképű gyerek, de bárhova állítják is, kihozza magából a maximumot, mindent alárendel a csapat sikerének, akár a padra is leül, ha arról van szó, és a légynek sem tud ártani. Effe, az őrült zseni Effe, az őrült zseni Basti, aki minden melót elvégez Basti, aki minden melót elvégez

Janckerrel emberileg nem volt különösebb probléma, viszont amint megláttuk, rögtön a partraszálló szövetséges katonák helyében érezhettük magunkat. Arról nem is beszélve, hogy puritán játéka jelképezte mindazt, amit nem szerettünk a Bayernben: rá ívelték fel a labdákat, és rengetegszer ő vágta be a kapu előtt pattogó golyót. Most gyakorlatilag a helyén játszik az elképesztően technikás és egyáltalán nem ijesztő Götze, aki a derekáig ér, és ennél a váltásnál talán semmi nem érzékelteti jobban azt az átalakulást, ami végbement a klubnál az elmúlt években. Der Tanker Der Tanker Mario az univerzális támadó Mario, az univerzális támadó

Robben ugyan nincs olyan régóta a klubnál, viszont éveken át megtestesítette azt, amit a semleges szurkoló nem szeretett, vagy egyenesen utált a Bayernben: remek képességek párosultak bicskanyitogató arroganciával. Az ő személye külön érdekes, hiszen úgy tudott valóban hasznos és győztes futballistává válni, hogy levetkőzte kivagyiságát, és megtanulta alárendelni magát a csapat érdekeinek, így egy év alatt vált mindent elherdáló játékosból klubjával mindent megnyerő szupersztárrá, közutálatnak örvendő pénznyelőből közönségkedvenccé. A pályán megmutatkozó személyisége és az abban bekövetkező változás kiválóan illusztrálja azt, ahogyan maga a Bayern is átalakult a külső szemlélő számára. A régi Robben nem adta oda senkinek A régi Robben nem adta oda senkinek Az újtól már nem csak örökölni lehet Az újtól már nem csak örökölni lehet

Természetesen nemcsak ellenszenves játékosai voltak az 1999-ben BL-döntőt bukó vagy a 2001-ben ugyanazt – jellemző módon – tizenegyesekkel megnyerő Bayernnek, de nem véletlen, hogy ezek az arcok ugranak be először. És különben is minden Mehmet Schollra jutott egy Jens Jeremies és egy Owen Hargreaves, a Paulo Sérgiókra pedig ömlöttek elő a Thorsten Finkek és a Thomas Linkék. Manapság viszont, ha azt mondjuk: Franck Ribéry, akkor olyanokkal próbálhatunk meg sokkolni, mint Rafinha vagy Shaqiri, ha David Alabát említjük, akkor jöhet rá Dante vagy Javi Martínez, ám a hatás elmarad a várttól. Ennek a Bayern Münchennek már köze sincs ahhoz a Bayern Münchenhez, de aki azt mondja, hogy a klub ezzel elvesztette az identitását, annak mi azt válaszoljuk, hogy inkább megtalálta. A németek sosem tartoztak a futball innovátorai közé, viszont mindig a legjobbnak és leghatékonyabbnak ítélt elemekből építkeztek – most is ugyanez a helyzet. Így válhat egy futballkultúra előnyére az, hogy nincs saját, kiforrott stílusa, és valószínűleg ez is közrejátszik abban, hogy a németek a labdarúgás minden korszakában oda tudnak kerülni a legjobbak közé mindössze néhány év leforgása alatt.