Állampolgárság, autonómia, diaszpóra-stratégia

Miklós Bakk

kolozsvári politológus, a Babes-Bolyai Tudományegyetem oktatója

Állampolgárság, autonómia, diaszpóra-stratégia


A kisebbségi autonómia és az állampolgárság viszonyára van kész, 19. századi válasz. Eszerint az autonómia-törekvések akkor lehetnek sikeresek, ha már egy szilárd állampolgári közösségen belül próbálnak kisebbségi jogbővítést elérni. Vagyis – lefordítva mindezt az erdélyi magyarok helyzetére – akkor lesz autonómia Románián belül, ha ők ezt román állampolgárokként vívják ki. Úgy hiszem, e kérdésre van 21. századi válasz is, amelynek viszont a kiindulópontja az, hogy megszűnt az a szoros egység, amely a lojalitás, identitás és területi fennhatóság (hovatartozás) között fennállt az állampolgárság intézménye révén. A politikaelméletben új fogalmak – transznacionális állampolgárság, „elmosódott” (fuzzy) állampolgárság, „részvényes” (stakeholder) állampolgárság stb. – jelzik e folyamatot, amely jócskán átalakította az állampolgárság 19. századi intézményét, és amelynek egyik legismertebb eredménye az uniós állampolgárság. A folyamat során létrejött kettős állampolgárságok azonban nem egyszerűen kettős joghatóságot, szimmetrikusan megosztott szuverenitást jelentenek az egyén fölött, és semmiképp sem kettős identitást, amely zavaró, érthetetlen és konfliktust generáló a klasszikus republikanizmus hívei és hívői számára. Míg a monolit állampolgárság 19. századi fogalma az identitás és a lojalitás kérdésköreit asszociálta, ma e fogalom inkább a különböző hálózatokba és migrációs terekbe való belépés szinonimája. Ugyanakkor ezek egymás mellett élő funkciók is. A kedvezményes magyar honosítás folyamatában például  jól láthatóak és elkülöníthetőek voltak azok a csoportok, amelyek az „identitás” elismerését várták a magyar állampolgárságtól, azoktól, amelyeket „mozgásterük” bővítése motivált. (Az állampolgárság 21. századi funkcióbővülése itt nyilván a magyar történelmi adottságokra szabottan jelenik meg.) Érdemes ezt az átalakulást összevetni azzal, amelyik a politikai közösségképzés új térbeli dimenzióit nyitotta meg. Ebben a „lokális” kapott új, politikai értelmet: a politikai közösségképzésnek azt a térbeli mértékét jelzi, amely az együttélés tényleges, átlátható-átélhető kereteit jelöli ki. Ezzel kapcsolatosan hasznosnak találnám a „rezidencialitás” fogalmának bevezetését annak megjelölésére, hogy a globalizációval párhuzamosan erőteljes törekvés érzékelhető a politikai jogok gyakorlásának helyi feltételekhez való kapcsolására. Az Európai Unióban ma már a helyben lakás és nem a klasszikus állampolgárság az elsődleges feltétele az önkormányzati választásokon való részvételnek. A nemzeti parlamentek megválasztása ugyan állampolgársági alapon történik, de ehhez a választói névjegyzéket a valamilyen választókerületi „helyben lakás” strukturálja, és azok az állampolgárok, akik nem rendelkeznek országuk területén állandó lakhellyel, speciális eljárások keretében „lokalizálják” magukat a választásokon való részvételük érdekében. A rezidencialitás hierarchizálja a többes állampolgárságot is: az az állampolgárság számít elsődlegesnek, amelyet az állandó lakhely tesz effektívvé. Ezt már nemzetközi bíróságok precedens értékű ítéletei is mutatják. A „rezidencialitás” az alkotmányjogban is teret nyert: több állam is különbséget tesz az állampolgárság tekintetében azon polgárai, akik születéssel szerezték meg azt, és azok közt, akik ezt „elnyerték” – az előbbiektől általában nem lehet megvonni az állampolgárságot. Ebben a folyamatban az erdélyi magyarok magyar állampolgársága másodlagos mindaddig, míg „rezidencialitásuk” Erdélyhez, Romániához köti őket. Viszont tény, hogy a magyar állampolgárság olyan hálózati-részvételi lehetőségek felé nyit, amelyek élesen kinagyítanak néhány, eddig rejtve maradt dilemmát. Rainer Bauböck egy 2007-es tanulmányában megvizsgálván a külhoni szavazást az egyes külhoni (történelmi) kisebbségek területi államukkal szembeni stratégiái felől, három lehetséges stratégiát különböztetett meg. Az anyaország politikai közösségébe való, valamilyen formában vagy mértékben való bekapcsolódás annak is függvénye, hogy a külhoni csoport/közösség tagjai milyen stratégiát látnak a maguk számára hasznosnak. Alapvetően három stratégia különböztethető meg: 1) Lehet, hogy az idegen nemzetállam fennhatósága alá került kisebbség tagjai, tehernek vagy másodlagos jegynek tekintik sajátosságaikat, „eltérő mivoltukat”, és ezért az illető ország szélesebb állampolgári közösségéhez való alkalmazkodást (majd asszimilációt) választják; 2) meghatározhatják magukat olyan „diaszpóraként”, amelynek „hazáját” az anyaország képviseli; 3) és végül: külön politikai közösségként határozhatják meg magukat az illető területi államon belül, és ezért autonómiára törekszenek. Amennyiben a nemzeti kisebbségnek a harmadik utat választva sikerült autonóm politikai közösségi státusra szert tennie, a kettős állampolgárság megszerzése nem lehet követendő és hasznos cél, mert az az autonóm státust, a területi állam politikai közösségébe való kollektív beágyazódást gyengíti. A román állam és az erdélyi magyarság viszonyában azonban több sajátosság, sőt paradoxon fogalmazza át a fentebbi sémákat. Az, hogy mindez idáig fel sem merült a román politikai elit részéről az autonómiával kapcsolatos vitákban, hogy ezt az igényt az erdélyi magyarok egyre tömegesebbé váló magyar állampolgársága miatt el lehet utasítani, máris a román-magyar viszony egyik sajátosságára utal. Az elemzők alighanem arra hajlanak, hogy az ok a román állam hasonló kettősállampolgárság-politikájában rejlik, ugyanis a román állam nem kifogásolhatja azt, amit maga is követ. Az autonómiaellenes attitűd figyelmesebb vizsgálatából viszont az derül ki, hogy a román elit már eleve potenciális vagy „rejtőzködő” magyar állampolgárokként tekint a román állampolgárságú erdélyi magyarokra, akiknek az autonóm politikai közösségként való elismerése tehát nem Románia politikai közösségét erősíti (a román állampolgárság multinacionálissá alakításával), hanem gyengíti magát a román államot. Innen máris a közismert történelmi magyarázatok területére léphetünk: mindez abból ered, hogy a román nemzet-, majd államépítés történetileg a magyar nemzetépítés ellenében bontakozott ki, s hogy a nemzetépítésben szükséges ellenségképet mindig a magyarok szolgáltatták. Olyan „mi”-„ők” szembenállásról van szó, amelyet a nacionalizmuselméletek több neves szerzője is a minden nemzet létezésmódjában jelen levő konstitutív „kontrasztnak” tekint. A román-magyar viszony sajátossága viszont az, hogy e kontrasztivitás maga is „modernizálódott”, folyamatosan megújult, azaz: a szembenállást a román elit mindig újra tudta definiálni. Az újradefiniálás sikerét jól jelzi az RMDSZ helye a román „politikai rendszerben”, valamint azon történelmi kudarca, amelyet a fentebbi harmadik (autonóm politikai közösségi) stratégia követésében el kellett könyvelnie. A rendszerváltás utáni másfél évtizedben, kb. a 2000-es évek közepéig, az RMDSZ sikeresen legitimált egy kettős szerepet. Az erdélyi magyar társadalom felé képviseletének átfogó volta, ernyőszervezetének önkormányzati jellege és általános érdekvédelmi ideológiája révén a fentebbi harmadik stratégiát látszott hitelesen követni. Ugyanakkor a román pártrendszerbe integrálódott pártként, tehát a román nemzeti-politikai elit részeként inkább a második stratégiát legitimálta a román közvéleményben. A felemás eredmény mérlege: miközben az RMDSZ sikeresen (jó koalíciós potenciállal) „integrálódott” a román pártrendszerbe, az erdélyi magyarság autonóm politikai közösségként való integrációja meghiúsult. Az RMDSZ elfogadtatta a román politikai elittel – főleg az európai integrációs folyamat nyomása alatt (ameddig az létezett) –, hogy lehetséges a román nemzetállam olyan „multikulturális” kibővítése, amely integrálja a Romániában élő magyarokat, anélkül, hogy átalakítaná a román állampolgárság intézményét. Az elfogadtatás ára pedig a román nemzetépítésben funkcionális fennmaradó magyar ellenségkép domesztikált megújítása volt. A konkrét ok: egyfajta „stratégiai határozatlanság”. A román nemzetállam multikulturális bővítményekkel, egyéni kisebbségi jogokkal való „kiegészítése” mindig pillanatnyi politikai tranzakciók eredménye volt. A tranzakcionális logikából adódóan a román nemzetállam leépítésének sohasem volt világos iránya, és ez konzerválta azokat a gyanakvásokat, amelyek szerint az erdélyi magyarok törekvései „rejtett” magyar állampolgárok román állam elleni – át nem látható, de mindenképpen ellenséges – lépései. Az RMDSZ kormányzati képviselői a tranzakcionális logikában etnikai ügyintézőkké váltak, akik minden törekvést a napi politikai alkuk szintjén instrumentalizáltak. Így viszont felkínálták a lehetőséget a román politikai szereplőknek, hogy a történelmi román-magyar ellentétet a román pártpolitikai viták mindennapi nyelvezetébe illesszék. Ezzel egy időben az is látható már, hogy a Bauböck-féle stratégiahármas megosztja az erdélyi magyarságot, és ennek nem csupán politikai okai vannak (ahogy azt sokan hangsúlyozzák), hanem társadalmi-etnikai térszerkezetiek is. A határon túli magyarság Trianon után „kényszerközösségekké” (Bárdi Nándor) kovácsolódott azokban a politikai nemzetállami keretekben, amelyeket az állampolgárság 19. századi felfogása dominált. Ezek a kényszerközösségek azonban most, a globális terek, a többes állampolgárság és a sok egyéb belső társadalmi körülmény hatására felbomlóban vannak. Ennek egyik következménye, hogy a diaszpóra-stratégia és az autonóm politikai közösségi stratégia politikailag is megbontja az erdélyi magyarság korábbi egységét. A Fidesz „nemzetegyesítési” terve, amelynek kétségtelenül magyar belpolitikai motivációi is vannak, a kettős állampolgársággal és a határon túliak szavazati jogával a diaszpóra-stratégiát erősítette fel. Fura iróniája ennek a helyzetnek, hogy a kimondatlanul is erre a stratégiára kényszerülő RMDSZ-szel a viszonya mégis konfliktusos. Viszont azt is látnunk kell, hogy e konfliktus mögött tulajdonképpen két – a magyar és a román – nemzetállami centrum konfliktusa rejlik, tétje pedig a diaszpóra-stratégia meghatározása.

Mi közük a határon túliaknak a magyar választásokhoz?


Ők is a nemzet részei.
Fideszes szavazatokat jelentenek.

SZAVAZAT UTÁN