Alku után alibi

Fotó: AFP / YURI CORTEZ / AFP / YURI CORTEZ

-

A 2010-es dél-afrikai világbajnokság nyilván óriási jelentőséggel bírt a kontinens sportdiplomáciája számára, ugyanakkor az afrikai csapatok Ghána kivételével már a csoportkörben könnyűnek találtattak. Közülük is Kamerun szerepelt a leggyengébben: a harminckét csapatból Észak-Korea mellett csupán nekik nem sikerült egyetlen pontot sem szerezniük.


Mondhatnánk: innen csak fölfelé vezet út. A világbajnoki kvalifikációval nem is volt gond, selejtező csoportjukat fölényesen nyerték, s végül Tunézia legyőzésével váltották meg repülőjegyüket Brazíliába. Ahogy azonban az a csapatnál lenni szokott, a helyfoglalásból most sem következett automatikusan a check-in – előbb ugyanis jött az immár hagyománnyá vált, hetekig tartó alkudozás a részvételi prémium ügyében (az ellenséges közhangulatot igyekezett meglovagolni íróválogatottbeli társam, Kovács Zoltán, aki elvetvén a sulykot így fogalmazott: „Kamerun a torna alighanem legfegyelmezetlenebb csapata, ráadásul a folyamatos elszámolási balhéktól lassan komikus lesz az egész jelenlétük a világ labdarúgásában.”). Két bérvita között volt néhány felkészülési meccs is, a németek ellen elért 2-2-es döntetlen például kifejezetten biztató volt. Az, hogy az elhúzódó alkudozás miatt csak hétfőn érkeztek meg Brazíliába, s hogy állítólag közvetlenül a fölszállás előtt derült ki, hogy két játékos a szállodában maradt, már kevésbé. Az eddigi világbajnoki szereplés sem indokolta, hogy előzetesen túlzottan derűlátóak legyünk: Kamerun 1982 és 2010 között összesen hat alkalommal vett részt a tornán, de csupán egyszer sikerült továbblépniük a csoportból. (Nem, nem fogom ideírni a vonatkozó magyar adatokat – egyfelől mert nekünk már nyolc, másfelől mert úgyis tudja mindenki.) Mexikó, Kamerun, írók Egy olyan csoportban, amelyből a házigazda, ötszörös világbajnok Brazília játéktudásban, marketingértékben, bírói támogatásban kiemelkedik, a várakozások alapján a többi csapat az egymás elleni meccseken döntheti el a második hely sorsát. Kamerun és Mexikó tehát akár megnyugvással is fogadhatta a brazil győzelmet, s ők is láthatták, hogy a horvátok fegyelmezett, stabil, de nem különösebben fantáziadús csapatjátékra képesek, a két belső középpályásuk, Rakitić és Modrić a legmagasabb szinten tud futballozni, viszont nagyon sok meccs van a lábukban (a spanyol liga mellett mindketten végigjátszották az európai kupaszezont), s frissebbek idén júniusban már ők sem lesznek. Mexikó, Kamerun, írók Hozzájuk hasonló kifacsartság a lejátszott meccsszám alapján nem kellett volna, hogy hátráltassa Kamerun oroszlánjait, tehát nem ez lehetett az oka, hogy teljesen fásultan kezdtek. Öt perc után föltehettük a kérdést, vajon ha Mexikó ellen is hátraáll a csapat, akkor mi az elgondolás. Volker Finke azt például aligha kérte az egykor szebb napokat látott balhátvédtől, Benoit Assou-Ekottótól, hogy a brazíliai télben őszi légyként szédelegjen. A szellős védekezés mellé mindenféle fantázia nélküli előrejáték csatlakozott – Kamerun hátraállt, de nem kontrára játszott (szemben azzal, amit Eto’o az Interben és a Chelsea megszokhatott), mivel rendkívül lassan (ami csak mifelénk a megfontoltan szinonimája) szövögették támadásaikat, oldalpasszokkal köztudottan nem lehet kontrázni. Amikor a szezont a Barcelona kispadján töltő Song a 20. percben egy ártatlan „falt” után hosszan szenvedett, kevés jel mutatott arra, hogy ebből bármi kisülhet – reménysugárt csupán a pontrúgások után körülményeskedő mexikói védők jelentettek. Meg persze a kolumbiai partjelző, aki az első félórában már két gólt vett el Dos Santostól. A második után a kisoroszi kocsmában egy idős úr levonta a tanulságot: „Kamerun még tán jobb, mint Mexikó”, s hogy ennek az állításnak az érvényességét ellenőrizze, a csapos megközelítette a televíziókészüléket, s megállapította: „Kettő-kettő az állás”. Mintha a Kamerunnal összeboronált tollforgatónak nem lenne elég baja enélkül is. Mexikó, Kamerun, írók Azt, hogy a szünetben vajon mi történhetett a kameruni öltözőben, megtippelni sem tudom, egy biztos: a meccs utáni doppingvizsgálaton aligha fog egyetlen oroszlán is megbukni a félidőben bevett rapid teljesítményfokozó miatt. Az 50. perc környékén ugyanis 30 méterre a saját kapujától ácsorgott mind a 10 mezőnyjátékos (vagy csak hagytak időt, hogy fölszívódjon a cucc). Az 56. percig kellett várnunk az első épkézláb kontratámadásra – s talán nem indokolatlanul gondolhattuk: ha akarnának, többre jutnának. A mexikói akartak: a harmadikat – végre – meg is adták. Bár a kameruni alibizésnek eddig sem volt értelme, ettől kezdve már okafogyottá is vált. Mexikó, Kamerun, írók Szokása a hátrányba kerülő csapatoknak, hogy rákapcsolnak, fölállást váltanak, igyekeznek legalább elhitetni, hogy igyekeznek. No, ennek a háromnak nem láthattuk nyomát a kameruni csapatnál – beszédes jelenet: Eto’o a 74. percben két védővel birkózott a tizenegyes pontnál, miközben három társa a középpályán állva nézte biztonságos távolságból. Az utolsó 10 percben sajnos csak annyi történt, hogy újra elhittük, menne ez, ha... „Akarati tényező” – régen ezt így mondták a tévében. A sport már csak olyan, hogy annyi jön ki belőle, amennyit az ember beletesz.