Alkalom szülte alkotmány

Szonja Navratil

jogász, szociológus, az Eötvös Károly Közpolitikai Intézet munkatársa

Alkalom szülte alkotmány


Bár az új alkotmány még csak három éve lépett hatályba, mégis rengeteg kritika és támadás érte már. A bírálók között voltak olyanok, akik az alkotmányozás folyamatát tették szóvá, mondván egy ilyen horderejű normaszöveg megalkotásához politikai konszenzus, alapos társadalmi vita szükséges. Voltak olyanok is, akik szerint az új alkotmány legfontosabb problémája, hogy valós alkotmányozási ok híján született meg, mivel a ’89-es alkotmány - a megalkotása óta eltelt több mint húsz évben, köszönhetően az Alkotmánybíróság joggyakorlatának - jogállami alkotmánnyá vált, így a lecserélése nemcsak szükségtelen, de káros is volt. Továbbá természetesen sokan bírálták az új alkotmány tartalmát is, leginkább a jogállamiság feltételrendszerének lebontása, az ún. független intézmények lényegi elemének, a függetlenségnek a csorbítása, illetve az alapjogok védelmének csökkentése miatt.

Önmagában az a tény, hogy az újonnan létrehozott alkotmányt ennyiféle támadás érte, értelmezhető az alkotmány legitimitásának megkérdőjelezéseként. A legitimitás ugyanis nemcsak azt jelenti, hogy az alkotmány a megalkotására vonatkozó eljárási szabályok megtartásával, tehát formailag jogszerűen jött létre, hanem azt is, hogy mekkora társadalmi támogatottsággal rendelkezik, mennyien tartják elismerésre méltónak. A kritikát megfogalmazók, mint például a jogvédő szervezetek, jeles elméleti és gyakorlati jogászok, közgondolkodók viszont az új alkotmányt nemcsak, hogy nem tartják elismerésre méltónak, hanem úgy vélik, hogy az súlyosan sérti a jogállami alkotmányos rendszert. Végül az új alkotmányt érő támadások szinte egyöntetűen arra konklúzióra jutnak, hogy az alkotmányosságot vagy egy új alkotmánnyal, vagy a jelenlegi átalakításával, de helyre kell állítani. Ilyen körülmények között az bizton állítható, hogy az új alkotmány legitimitása a Fidesz 2014-ben megismételt kétharmados választási győzelmének tükrében is kifejezetten problémás. Sokan ugyanis nem csak, hogy nem érzik magukénak az új alkotmányt, de úgy vélik, hogy amint arra formailag lehetőség van, ezt az alkotmányt át kell alakítani, le kell cserélni.

Osztom azok véleményét, akik szerint az új alkotmány legitimitása kifejezetten gyenge. A gyenge legitimitás oka pedig egyfelől formai, azaz az új alkotmány keletkezési körülményeiben keresendő, másfelől tartalmi, amit az alkotmány mögött meghúzódó eszmerendszer, illetve annak hiányos, torz jellege eredményez.

Vegyük szemügyre először az új alkotmány keletkezésének körülményeit. Az alkotmányozásra vonatkozó eljárási szabályokat formailag ugyan betartotta a Fidesz, de arra már nem volt képes, hogy az új alkotmány szükségességét tartalmilag megindokolja. A Fidesz 2010-ben megszerzett kétharmados parlamenti többség birtokában olyan közjogi helyzetbe került, amely lehetővé tette számára a teljes hazai jogrendszer átszabását. A kormánypártoknak a minősített többséget megkívánó jogszabályok megváltoztatása mellett lehetőségük nyílt egy új alkotmány létrehozására is. Az tagadhatatlan, hogy a kormánypártok és Orbán Viktor részéről is megvolt a politikai akarat az új alkotmány kialakítására. Kérdéses viszont, hogy az új alkotmány megalkotásán túl, annak tartalmára nézve volt-e bármiféle elgondolása az alkotmányozóknak. Az alkotmányozás folyamatát vizsgálva azt láthatjuk, hogy az országgyűlés által létrehozott Alkotmány-előkészítő eseti bizottság munkája nem volt éppen szakmainak mondható, sokkal inkább hasonlított a klasszikus értelemben vett brainstorminghoz. Ötletelés folyt ugyanis a javából. Csak, hogy néhány példát említsek az Alkotmány-előkészítő bizottság munkájából, az alkotmányozás ezen szakaszában még szó sem volt az Alkotmánybíróság előtti actio popularis megszüntetéséről, a tervezet szerint az utólagos normakontrollt még bárki kezdeményezhette volna. De az országgyűlési biztosok számának csökkentése sem merült fel, az előterjesztés szerint ugyanis az ombudsmani tisztséget a korábbi feladatkörök lényeges megváltoztatása nélkül kell szabályozni. Felmerült viszont a gyerekek után járó szavazati jog kérdése, illetve az is, hogy az országgyűlés lehetne akár kétkamarás is. Végül is miért ne, mondhatnánk.

Legalább két olyan eleme viszont van az új alkotmánynak, amely már az előkészítése során is felmerült. Érdekes módon egyik sem szokásos tartalmi kelléke az alkotmányoknak. Az egyik a házasság fogalma, amely az alkotmányozók szerint kizárólag férfi és nő között jöhet létre, a másik a Szent Korona tan.

Az állam közjogi rendszerének azonban illeszkednie kell a társadalom kulturális, jogi, történeti mintázataihoz. A közjogi berendezkedés kialakítása nem kirakós játék, ahol a múltbeli és a nemzetközi szabályozás egyes elemeiből egyszerűen csak összerakosgatjuk az új alkotmányos rendszert. A rendszernek nemcsak koherenciával kell rendelkeznie, hanem reflektálnia is kell a korábbi alkotmányos rendszerre. Az alkotmányozás időtartama alatt felröppent elképesztő ötletek, illetve a végleges alkotmány tartalma és az ötletek közötti óriási szakadék mind abba az irányba mutatnak, hogy az Orbán kormány a választások előtt és után sem rendelkezett egységes és rendszerszintű alkotmánykoncepcióval. Egy dologban volt egységes és eltökélt politikai akarat, ez pedig az új alkotmány létrehozása, hiszen a kétharmados többség ezt számukra lehetővé tette. Alkalom szülte alkotmány, ahogyan a címben fogalmaztam, ami az alkotmány legitimitásának mértékét jelentős mértékben kikezdi.

És hogy miért állítom, hogy az új alkotmány mögötti eszmerendszer torz és hiányos? A jogalkotás folyamatának - márpedig az alkotmányozás sem tekinthető másnak, mint jogalkotásnak - első és talán legfontosabb lépcsőfoka a jogalkotási probléma megfogalmazása, annak a felismerése, hogy milyen problémák miatt jön létre jogalkotási helyzet, illetve a jogalkotással, tehát az új szabályozással elérendő cél, a kívánatosnak tartott helyzet leírása. A 2011-ben megszületett alkotmány esetében azonban nem került sor sem a jogalkotási probléma, sem az elérendő cél megfogalmazására. Egy új alkotmány megszületéséhez egyszerűen nem elégséges indok, hogy a korábbi, diktatórikus rendszerben született, hiszen azóta tartalmában totálisan átalakult. A ’89-es alkotmány nem a kommunista diktatúra közjogi berendezkedését írta le, hanem a jogállami rendszer kialakításának alapjait tartalmazta. Az alkotmányozás szükségességének hiányában nem állt rendelkezésre egy egységes eszmerendszer, amely az alkotmány alapjául szolgáló értékeket megkülönböztette volna a korábbi alkotmányos rendszer értékeitől. Az új eszmerendszernek ugyanis a ’89-es jogállami alkotmány rendszeréhez képest kellett volna meghatároznia önmagát. Erre azonban egyáltalán nem került sor.

Alapos vizsgálódást követően úgy látom, hogy a fentiek ellenére két rendszerszervező elem mégis kimutatható az új alkotmányban. Ezek az elemek nem adnak ki egy egységes rendszert, ellenben az alkotmány teljes szövegében tetten érhetőek. Esetleg alkotmányozási szándéknak nevezhetnénk ezeket az elemeket.

Az egyik ilyen alkotmányozási szándék, a fékek és ellensúlyok jogállami rendszerben elfoglalt szerepének csökkentése, a hatalomgyakorlás egyszemélyi módjának előtérbe helyezése a testületi, és egyben kontrollálható döntésekkel szemben. Ezt az alkotmányozási szándékot szolgálja például a független intézmények vezetőinek és tagjainak kifejezetten hosszú időre, esetenként akár tizenkét évre szóló kinevezése, ami egyszerűen bebetonozza a választott tagot az intézménybe. De ide tartozik a független intézmények testületi helyett egyszemélyi döntéshozatali rendszerének kialakítása is. Mindkét rendszerelem gátolja a hatalomgyakorlás ellenőrizhetőségét, amely viszont a jogállami rendszer alapjának is nevezhető. Úgy tűnik, hogy az új alkotmány mintha jobban bízna az egyén, a vezető jóindulatában, szakmaiságában, mint az egyes közjogi intézmények egymást ellenőrző rendszerében, a fékekben és ellensúlyokban. Mindez azért fontos számunkra, mert a jogállam egyik alappillére éppen az az elgondolás, hogy ne az egyéntől függjön a közjogi rendszer működése, az egyszemélyi hatáskör mindig magában hordja a zsarnokság lehetőségét, hanem inkább ellenőrizzék egymást az egyes intézmények, mint például az Alkotmánybíróság az Országgyűlést.

A másik alkotmányozási szándék valójában csak jóindulattal nevezhető alkotmányozással összefüggőnek, inkább egyfajta emlékezetpolitika, a múlt kulturális és történeti értelmezésének rendszere. Legjobban talán az archaizáló nyelvhasználattal, a dualizmus és a két világháború közötti időszak referenciaként történő megjelenésével, illetve a kommunista diktatúra időszakának egységes elutasításával jellemezhetjük. Az új alkotmány nyelvezete kifejezetten régies, az intézmények majdnem mindegyike visszakapta a II. világháború előtti elnevezését, lásd Kúria, vagy járásbíróság. De archaizáló maga az alaptörvény, vagy a sarkalatos törvények kifejezés is. Szinte valamennyi intézmény nevéből kikerült a korábbi országos elnevezés, helyette a nemzeti szerepel. Az új alkotmány nagy hangsúlyt helyez a nemzeti történetszemlélet kialakítására, ám ez egyfelől nem feltétlenül az alkotmány feladata, másfelől kifejezetten leegyszerűsítő módon történik. A nemzeti hitvallás, az alkotmány preambuluma homogén egészként kezeli mind a két világháború között eltelt időszakot egészen 1944. március 19-ig, mind a kommunista diktatúra 1949 és 1989 közötti időszakát. Nincsenek átmenetek, nincsenek folyamatok, csak jók és rosszak, mint a mesékben.

Bár ahogyan az ételleírások fogalmaznak, az alkotmány nyomokban talán tartalmaz olyan elemeket, amelyek a ’89-es alkotmányhoz képest egy új alkotmányos rendet fogalmaznak meg, de az elemek halmaza nem nevezhetőek rendszernek. Az új alkotmány legitimitását pedig éppen a mögöttes eszmék hiányos és torz hálózata, egy valódi, koherens alkotmányos rendszer hiánya teszi megkérdőjelezhetővé.


Tiszteletet érdemel-e az Alaptörvény?


Igen, mert szabályosan fogadták el.
Nem, mert tartalmilag visszalépés.

SZAVAZAT UTÁN