Alaptörvény: értékes, legitim szöveg

András Zs. Varga

a Pázmány jogi karának dékánja, egyetemi tanár

Alaptörvény: értékes, legitim szöveg


Ha az Alaptörvényre csak mint jogi szabályra, normára kérdezünk rá, akkor a szó szoros értelmében a legitimitás nem vizsgálható, mert az nem választható el legalitásától (érvényességétől). Az Alaptörvény esetén az érvénességet komolyan nem is szokták kétségbe vonni. Más a helyzet akkor, ha az Alaptörvény értékeit és a rá épülő állami (hatalmi) berendezkedést vizsgáljuk. Napjaink vitái is ezzel kapcsolatosak, és a magam részéről is helyesebbnek tartom – amint az Alaptörvény előkészítése során az Országgyűlés eseti bizottsága számára le is írtam, és ez történetesen a Nemzeti hitvallásban tükröződik is –, ha az alkotmányt nem kizárólag egy jogalkotói produktumként, hanem egy ország életének keretét biztosító alapvető és élő szabályozásnak tekintjük.

Egy alkotmány értékrendje két jól elkülöníthető forrásból, az univerzális, a jog létrehozásával és tartalmával kapcsolatos általános követelményekből, és a történeti kötöttségű, az alkotmányos hagyományokat és az alkotmányt létrehozó nemzet sajátos, konkrét elvárásaiból táplálkozik. Azt látjuk, hogy az Alaptörvény körüli viták közvetlenül sem az univerzális, sem a történeti kötöttségű értékeket nem érintik. Senki nem vonja kétségbe a törvény előtti egyenlőséget, vagy az alkotmányos intézményrendszer hatalommegosztásra épülő szabályozásának alapjait. A legtöbb kifogás az Alaptörvény elfogadásának gyorsaságára, egyoldalúságára, a Nemzeti hitvallásra, a házasság és a magzat védelmére vonatkozó szabályozásra, az Alkotmánybíróság hatáskörének átalakítására, a független, minősített többségű választást igénylő, hosszú távra szóló állami tisztségek számára irányul. Vegyük sorra ezeket.

Az Alaptörvény előkészítésére bőséges idő állt rendelkezésre, minden tudományos műhely, politikai csoportosulás kifejthette véleményét. Az eredmény kompromisszumos szöveg elfogadását kizáró konglomerátum volt, amelynek egyik végpontján a történet alkotmány felélesztése, a másikon a korábbi ideiglenes Alkotmány szövegkorrekció melletti továbbélése állt. Meggyőződésem szerint – amit alátámasztanak az eseti bizottság munkacsoportjainak szövegei – nem volt lehetséges olyan alkotmány-szöveget megfogalmazni, amelyet mindenki el tudott volna fogadni. A nemzeti hagyományok és az aktuális „divatokat” tükröző szabályozási igények között olyan eltérés volt, amely vagy az alkotmányozásra alkalmas parlamenti többség teljes meghátrálását, vagy pedig egy, a parlamenti kisebbség által szükségképpen vitatott szöveg elfogadását jelenthette. Ehhez képest nehezen vitatható, hogy az egyéni választókerületek képviselői helyeinek több mint 98 %-át eredményező választói akarat új alkotmányos berendezkedést igényelt.

Az eredmény, az Alaptörvény szövege mindezek ellenére nagyrészt kiegyensúlyozott volt. Nem élesztette fel a történeti alkotmányt, de visszatért a jogfolytonossághoz, mégpedig úgy, hogy az ideiglenes alkotmánnyal sem szakított. Értékrendjébe beépült a közjogi hagyomány, az előző évtizedek közjogi fejlődése és az aktuális (nemzetközi és uniós) jogi kötöttségeket sem hagyta figyelmen kívül. Az már semmiképpen nem az alkotmányozónak felróható körülmény, hogy az Alkotmánybíróság felhatalmazás nélküli társalkotmányozó hatalmat gyakorolva kényszerpályára állította és ezzel idő előtti módosításokra kényszerítette. Szintén nem volt maradéktalanul előrelátható az a részben vitatható jogi alapokon nyugvó nemzetközi nyomás, amely további módosításokhoz vezetett. Van persze néhány olyan kérdéskör, amely fölösleges konfliktusokat hozott – mint a bírák, ügyészek nyugdíjazása – de ezek nem tartoznak az Alaptörvény értékrendjének megkerülhetetlen lényegéhez.

A Nemzeti hitvallás és az Alapvetés ezzel szemben az Alaptörvény fontos részei. Ha ezeket alaposan megnézzük, egyetlen olyan rendelkezést sem találunk, amely ne kapcsolódna szorosan valamely univerzális vagy hagyományos magyar alkotmányos értékhez. Arra, hogy milyen valótlan tartalmat szokás ezeknek tulajdonítani, most nem tudunk részletesen kitérni, az mindenesetre tény, hogy a valótlan állítások alkalmasak arra, hogy az Alkotmány értékrendjének és általában az alkotmányos berendezkedés elfogadottságát gyengítsék. Csak példaként: jellemző valótlanság, hogy az Alaptörvény Magyarországot keresztény államként határozná meg. Az Alaptörvény B) cikke az ideiglenes Alkotmánnyal egyezően független, demokratikus jogállamként definiálja, és a Nemzeti hitvallás is csak Szent István államalapításával összefüggésben említi a keresztény Európát, illetve a kereszténység nemzetmegtartó szerepének elismerésére utal. Ez viszont távolról sem jelent keresztény államot.

A magzat jogi védelme tekintetében az Alapörvény kifejezetten az Alkotmánybíróság korábbi gyakorlatára épül. Ez nyilván vitatható, de inkább abortusz-ellenző, mint abortusz-párti oldalról. A házasságot férfi és nő kapcsolataként megfogalmazó szabály kétségtelenül szemben áll a kordivattal, ugyanakkor az is tény, hogy az Alaptörvény a más együttélési formákat nem tiltja, sőt, az emberi méltóság elismerése folytán, amit az Alkotmánybíróság önrendelkezési jogként fogalmazott meg, nem is tilthatná, és jogi védelmükkel járó elismerésüket nem zárja ki. Ez persze olyan súlyú kérdés, amelyet érdemes lenne önállóan és részletesen megvizsgálni.

Ami az Alkotmánybíróság hatáskörét illeti, a jogászi viták nehezen voltak és lesznek elkerülhetők. Ez ugyanis, olyan elméleti és gyakorlati kérdéshalmazt vet fel, amely csak akkor lett volna kizárható, ha az Alaptörvény változtatás nélkül átveszi a korábbi Alkotmány szövegét. Csakhogy az is modell-választás eredménye volt, és az Alkotmánybíróság jó néhány döntése okkal vetett fel kételyeket ennek helyessége tekintetében, még ha a saját kontextusában védhető is. Az Alaptörvény legitimitását viszont ez rövid távon is érintheti.

A közjogi tisztségek betöltése körüli viták látványosak, de jogi alap nélküliek. Nem vitatható ugyanis, hogy a hosszú távú, netán „életfogytig” tartó választás (nem kifejezetten politikai hatalomgyakorlók esetén, persze) nagyobb függetlenséget jelent, mint a rövid, és főleg a megújítható mandátum. Itt tehát az Alaptörvény kifejezetten a politikai befolyásolás lehetőségét csökkentette. Ezzel együtt ezek a szabályok, és főleg alkalmazásuk, a tisztségek betöltése, a tisztségviselők tényleges működése már felvethet legitimitási kérdéseket. Ez olyan kockázat, amelyet az alkotmányozó hatalom nyilván tudatosan vállalt, és amelynek következményeivel együtt kell élni. Jellemzően olyan kérdésről van tehát szó, ahol a legalitás (szabályosság, érvényesség) és az elfogadottság elválhatnak egymástól.

Összességében úgy gondolom, hogy az Alaptörvény legitimitása nem vet fel több kérdést, mint bármely más alkotmányé. Sőt, jó néhány olyan megoldást tartalmaz, amelyek kifejezetten alkalmasak arra, hogy az eltérő társadalmi elvárásokat kiegyensúlyozzák. Nem tökéletes, miként egyetlen jogi szöveg sem az, de alkalmas arra, hogy a jogrend alapjául szolgáljon. A legitimitása pedig igazán komolyan csak évtizedek múlva lesz értékelhető, a napjainkban folyó viták jelentős résznek nem tárgya az Alaptörvény, hanem csak eszköze.


Tiszteletet érdemel-e az Alaptörvény?


Igen, mert szabályosan fogadták el.
Nem, mert tartalmilag visszalépés.

SZAVAZAT UTÁN