Akit máig kísért Törőcsik autóbalesete

Fotó: MTI/Koszticsák Szilárd / MTI/Koszticsák Szilárd

-

HÁTTÉR

Törőcsik András nem tudta, hogy miközben egy belvárosi sörözőben iszogat barátaival, pár emelettel feljebb egy kisfiú vele rúgatja a gólokat a gombfoci asztalon egy olyan szobában, amelynek fala az ő képeivel van kitapétázva. Egressy Zoltán drámaíró eszement Újpest-drukker gyerekkori bálványáról ír, aki ismét kórházban fekszik. Részlet a Lila csík, fehér csík című, készülő könyvből.


  Lejt az út, figyelek, nehogy felgyorsuljak. Ferde törzsű fát keresek, nincs olyan. Új ültetések lehetnek. Vagy itt van, de meg se kottyant neki egy kis Fiat. Úgy illene, hogy megérezzem, melyik az. Sajnos hozzávetőlegesen sem tudom a helyét, azt sem értem pontosan, mit jelent a „határában” kifejezés, az elejét jelölte a kifejezés a településnek vagy a végét, az előtte levő részt vagy a vége utánit, valami jel kéne, emléktábla vagy koszorú, esetleg egy eltéveszthetetlenül határozott megdőlés, de miért lenne emléktábla vagy koszorú, nem történt haláleset, ráadásul harmincnégy éve történt, ami történt. Többször jöttem már Zalaegerszeg felől autóval Budapest felé, mindannyiszor  átvillant az agyamon a fájdalmas emlék, ráadásul a 76-os számú útról van szó, 1976 volt a legjobb éve, esetleg még a következő. 1978 traumatikus volt, 79 pedig az itt történtek miatt tragikus. Gyanús zónába érek, mindjárt beérek a faluba, ez lehet a település határa, talán már elhagytam, amit keresek, nem tudom. Azt se, mit akarok a fával.


Szép a Zalai-dombság, nyugodt, barátságos, mesebeli, el-elnézegetek becsületből időnként balra is, bár átsodródásról nem olvastam, mellesleg ez itt nagyjából az őshazám, innen származik családom egyik ága, érdekes módon nagyanyai és nagyapai bogazata egyaránt, a nagyszüleim viszont Budapesten ismerkedtek meg. De a felmenőik egy faluból származtak. A nagyapámról sok minden eszembe jut, például, hogy ő vitt először meccsre. Népstadion, jövünk a metróból, elhagyjuk a szobrokat, megyünk föl a lépcsőn, késésben lehetünk, sietek, húzom őt magam után, nehogy lemaradjunk a kezdőrúgásról, egész héten vártam, hogy végre élőben lássam a gombfocicsapataim játékosait. Morajlás a játéktér felől, borzongat, sokkal jobb, mint egy május elseje vagy bármi zajos dolog. Felérünk a lépcsősor tetejére, úristen, de gyönyörű a fű, milyen zöld, tele a lelátó, mindenfélék a színek. Balra fenn zöld-fehér tömeg, ülök később majd arrafelé valamelyik vb-selejtezőn, de normál esetben nem az lesz a helyem. Nincs még tele a Fradi-szektor, a második meccsre várnak, ahogy a szemben, kicsit jobbra lobogó piros-fehér zászlók tartói, arrébb valamivel a piros mellett a kék szín uralkodik, vagyis hát együtt a kettő, aha, ott lakik tehát a Vasas-tábor, jobbra pedig, a kapu mögött a lilák. Nagyot dobban a szívem, a nyakamban lila-fehér zászló, anyám varrta. Szívem szerint mennék oda, a C-szektorba, későbbi Népstadion-helyemre, de nem oda szól a jegy. Leszek ott eleget, '78 és '79 tavaszán, leszek ott boldog, amikor bajnok lesz a csapatom, de ez most még csak 1976, jövőre lesz százéves a szakszervezet, a Vasas végez majd az élen, ezt most még csak a mindentudók suttogják, akikre haragszom, nem igaz, hogy minden bunda, az Újpest lesz a bajnok, meglátja mindenki. Fogom nagyapám öreg kezét, rég volt meccsen, miattam van itt, eszébe nem jutna, a tévé előtt mindig legyintget, nagy focit látott régen, ez nem hasonlít rá, Vasas-drukker egyébként, egymás ellen fogunk szurkolni. Szeretném sajnálni este, jó lenne vigasztalni, szomorú lesz, az első meccsem nem sikerülhet rosszul.

-


Jön megint egy durvább kanyar, benn járok már a településen, meglepően hosszú, ez már vagy még biztosan nem az inkriminált rész, hiszen semmilyen megközelítésben nem a falu határa, vagy megvolt ekkorra már a baj, vagy a vége tábla után történt, utóbbi esetben itt még röhögve utaztak, feladom, nincs értelme annak, amit csinálok, utaztam több, mint kétszáz kilométert egy fa miatt, mit akarok tulajdonképpen? Fülön csípni a múltat, meghempergetni magam egy régi fájdalomban? 1979 júniusa volt, 16-a, szombat, mondom jelenben, úgy könnyebb. Hallgatom kis Sokol rádiómon a Körkapcsolást, az utolsó forduló eredményeitől függetlenül bajnok az Újpest, nem fáj, hogy csak 3-3-at játszunk Zalaegerszegen, kicsi vagyok, de már nem naív ilyen téren, a döntetlen mindenkinek jó, meg tudom bocsátani. A helyiek pontot rabolnak a bajnoktól, nem sérül meg senki, jöhet a nyár. A világ legjobb focistáját meghívták a világválogatottba, pár hét múlva pályára lép a többi „világlegjobbja" között. Ez lesz érdekes nyáron, meg a balatoni nyaralás. Tart már a szünet, vége a borzalmas hatodiknak, másnap megyünk a telkünkre, ahogy minden vasárnap, viszem a labdámat, kapura rugdosok. A kapu két fa között a kerítés, a kapus a húgom. Ilyenkor én vagyok ő, a világ legjobb magyar játékosa, készülök a világválogatottba. Van egy lila pólóm, mezszerű, bár nem szabályos, igazi nincs, viszont a színe nagyon az, igazi, az a püspöklila, amilyenben szeretem, ha játszik a csapatom. És fehér nadrág persze, és lila zokni. Sportszár. Hazafelé a Baross utca egy pontosan meghatározott szakaszán elóbégatjuk magunkat a kapussal, „fagyi!", apám lassít a Wartburggal, megállunk a cukrászdánál. Vizes csoki-vanília-citrom, az alja folyik. Este van, állok a nagyszoba közepén, csöngetnek. A szomszéd az, néha benéz egy-két italra, lentről jön, a sörözőből, apámmal beszél, félfüllel hallom, valami balesetről van szó, lenn hallott róla. Nem halt meg, mondja, de nagy a baj. Kórházban van. Nem tudom, honnan, miért, de azonnal tudom, kiről beszél. Papírforma szerint lenn kéne ülnie a barátaival, a gombfocistáimmal, inniuk kéne a söröket, én meg bosszankodnék, miért nem készül rendesen a világválogatott-fellépésre.


„Szombat este Zalacsány határában, a 76-os számú úton 19.30 és 20 óra között Sz. P. 33 éves anyagbeszerző, budapesti lakos személygépkocsijával a sáros úttestről az árokba hajtott és egy fának ütközött. A baleset következtében a gépkocsiban helyet foglaló T. A., az Ú. Dózsa és a válogatott labdarúgója súlyos sérülést szenvedett. T-t a mentők kórházba szállították. A baleset oka - a vizsgálat eddigi megállapítása szerint - ,hogy Sz. P. nem az útviszonyoknak megfelelő sebességgel vezette járművét. A rendőrség a vizsgálatok szakértők bevonásával folytatja”. A következő bekezdésben közli a Népsport, hogy minden sportbarátban mély megdöbbenést kelt a hír. Miért kellett a közös autóbusz út helyett az egyéni utat választani?  „T. A. állapotáról a Korvin Ottó Kórház vasárnap késő este a következő jelentést adta: az Újpesti Dózsa válogatott csatára bal csípőízületi töréses ficamot szenvedett, amelynek helyretétele megtörtént. A letört darab ráépítéséhez műtétre lesz szükség, amelyre hétfőn vagy kedden kerül sor. T. felépülése több hónapot vesz igénybe.”


Tizenkét éves vagyok, pontosan tudom, hogy mindennek vége. És már másodszor van vége mindennek. Vége volt egy évvel korábban is, az argentin-magyar után. Pedig ő akkor még csak 23 volt. És most is csak 24.