A vita nyitva marad

Techet Péter

VITAZÁRÓ


Nehéz és talán nem is kell lezárni egy olyan vitát, amely a tárgya miatt még sokszor újra és újra előjön. Nem vitazáró jön, nem pont következik, hanem legjobb esetben is pontos vessző. Vitasorozatunkban sokan sok irányból – a konzervatív politikustól a baloldali szociológuson át az antiglobalista közgazdászig – bírálták az Orbán-rendszer eddigi politikáját, de egy valamit senki se tudott kétségbe vonni: a 2014-es választásokat minden körülmények között megnyerte volna a Fidesz, és elvesztette volna a balliberális ellenzék. Persze születhettek volna más arányok is, ha nem egy inkább többségi választási rendszerünk van, amely a mindenkori legerősebb pártot jutalmazza – dehát 1990 óta ilyen választási rendszerünk van. Nem volt arányosabb az MSZP/SZDSZ 1994-es vagy a Fidesz/KDNP 2010-es kétharmada sem. E sorok szerzője szerint eleve rossz a magyar történelmi tapasztalatok alapján, amelyek éppen nem a weimarizálódás, a parlamenti elaprózódás veszélyét, hanem egy monolit és monopol helyzetű kormánypárt lehetőségét mutatják, a többségi, s nem az arányos választási rendszert preferálni, de nem lehet kétségbe vonni, hogy egy többségi, aránytalan választási rendszer is demokratikus. Egy tisztán listás, arányos választási rendszer persze a magyar politikai életet plurálissá tenné és kompromisszumokra kényszerítené. Elvégre éppen e kettőből van hiány: pluralizmusból és a táborok közötti, feletti kompromisszumokból. De erről kár is beszélni. A mostani választási rendszer ugyanúgy aránytalan, mint a korábbi, amelynek alapján a mai Fidesz ugyanúgy kétharmadot szerzett volna, mint most. A kétfordulósság megőrzése sem “segített” volna, mert egyrészről semmi garancia nincs arra, hogy az LMP szavazói átszavaztak volna a kormányváltókra, másrészről az ország nagy részén a Jobbik lett a második legerősebb, de legalábbis a második legerősebb ellenzéki párt, márpedig a jobbikosok még kevésbé szavaztak volna egy lehetséges második fordulóban a Fidesz ellen, mint az elempések. Azaz nincs olyan konstelláció – még ha a jelenlegi helyzetből az egyenlőtlen médiaviszonyokat, a Fidesz gazdasági előnyét, a sokszor önkényes törvényhozási gyakorlatot is kivonjuk –, amelyben a balliberális ellenzék győzni tudott volna. Ráadásul ahhoz, hogy teljesíteni tudta volna legtöbb ígéretét, kétharmados többségre lett volna szüksége a Kormányváltás listájának, annál pedig még az is esélyesebbnek látszott, hogy Mesterházy Attilát pápává választják. Ki kell tehát mondani: a Fidesz megnyerte a választásokat. Győzelmének aránya valóban megkérdőjelezhető, de ténye semmiképp sem. Így aki az Orbán-rendszert bírálni, meghaladni akarja, annak ebből kell kiindulnia. Abból, hogy Orbán Viktor valahogy ráérzett arra: a rendszerváltás utáni jogállami liberalizmus – amely amúgyis sokszor csak a fővárosi humán- és jogászértelmiség világában volt reális – nem szervesült, sokan beleuntak “Európába”, megfáradtak, nemzeti szólamokkal megvezethetőekké váltak, és egy szűk kisebbség – talán a társadalom tíz-, húszszázalékos felső rétege – pedig kifejezetten nyert is a Fidesz szociális- és gazdasági politikáján. A külföldre távozottak között pedig sokan esetleg “az elmúltnyócévet” hibáztatják elvándorlásukért, vagy ha mégis Orbánnal elégedetlenek, akkor azt a Jobbikra adott szavazatban fejezik ki. Ezzel szemben a baloldalnak annyi volt a válasza, hogy: “Nyugat”. De melyik “Nyugat”? Az, amelyik spórolásra kényszeríti Dél- és Délkelet-Európát? Vagy az, amely amúgy is undorodva fordul el Kelet-Európától? Vagy az, amelyikben növekszik az idegen- és EU-ellenesség? Vagy az, amelynek a periféria (Magyarország, Szerbia, Románia, Bulgária) csak olcsó munkaerőt, olcsó összeszerelő műhelyt jelent? (Igaz, Orbán csak látszólag unorthodox, valójában – ahogy a La Repubblica helyes elemzése kimutatta – nagyon is orthodox, a merkeli diktátumoknak megfelelő gazdaságpolitikája se tett sokat Magyarország hátsóudvarrá válása ellen.) A magyar balliberális értelmiségnek azonban be kell látnia, hogy nem történhet Magyarországon olyan általuk szörnyűségnek ítélt esemény a jogállammal, a médiaszabadsággal, stb., amelynek hatására akárcsak a kisujját is megmozdítaná Brüsszel vagy Berlin. Brüsszelnek eleve még kisujja sincs, Berlint pedig pusztán annyi érdekli, hogy Magyarország ne jelentsen olyan anyagi terhet a német költségvetésnek, mint mondjuk Görögország, és senki se emelje annyira a munkabéreket vagy a munkavállalói jogokat, hogy a Magyarországon – pusztán az ország olcsósága miatt – befektető német cégeknek már ráfizetés legyen ebben a keleti, elmaradott országban maradni. Orbán rendszere pedig ezt garantálja. Orbán beletörödőtt – hiszen vélhetően tényleg nincs más alternatíva – abba, hogy Magyarország nyugati cégek összeszerelő műhelye lehet, ahol a nagy többségnek ezért alacsony bérekhez, jogfosztottsághoz, keveseknek pedig a gyarmati helytartókhoz illő jóléthez kell hozzászokniuk. Még többen fognak elvándorolni, a szegénység egyes szegmenseit pedig rendőrhatalmi eszközökkel, más szegmenseit pedig erőltett, rövid távon fenntartható beavatkozásokkal (mint amilyen a rezsicsökkentés is) fogják kezelni. De egyelőre nem látszik más út. A baloldal “Nyugatja” se lenne érdekelt valamilyen más útban. 2002 óta Orbán belátta, hogy Magyarország nem lehet polgári Magyarország. Mivel ő hatalmat akar, így igazodik eme adottságokhoz. Nem nevelni, hanem uralkodni akar. És miért ne lenne – pusztán hasznossági szempontból – igaza? Az Orbán-rendszer még négy (de inkább nyolc vagy tizenkét) éve így a beletörődésről fog szólni. Az ország beletörődik periférikus helyzetébe, és az Orbán-kormány beletörődik az ország helyzetébe. Mivel az Európai Unió a következő négy évben sem lesz egységesebb, szociálisabb, politikaibb – a hosszú távon a perifériának, így Magyarországnak is használó szociális uniót, egységes minimálbért vagy adóharmonizációt éppen a Fidesz és európai testvérpártjai vetik el a legvehemensebben –, s mivel nem várható Magyarország társadalmi, történelmi, földrajzi, mentális és gazdasági adottságainak jelentős megváltozása sem, az egyre inkább dél-kelet-európai, Szerbiával, Horvátországgal, Romániával, Bulgáriával együtt kezelt Magyarország lehetőségei nem fognak változni. Próbálkozhat kicsit keletre nyitni, de a keleti partnerek találnak úgyis jobb nyugati partnert nálunk. (Kínának vagy a közép-ázsiai diktatúráknak inkább Bécs, de főleg Németország a kapu Európába, s nem Budapest.) Maradnak így a csekély EU-támogatások, valamint a nyugati beruházások, amelyek viszont csak azon feltétel mellett jönnek és maradnak, ha a bérek továbbra is a nyugat-európaiak fele, harmada, és a munkavállalói jogok továbbra is minimálisak. Ami ezzel szemben áll, az vagy kedves álmodozás (mint például a skandináv modellt Magyarországra álmodó LMP-é), vagy a totális semmi, ami a szellemi frissességét vesztett, már nem csak a mélymagyar, de az európai folyamatokat is egyre kevésbé értő balliberális értelmiség kínálata. Egyelőre tehát fogalmunk sincs – láthatóan felkért szerzőinknek se –, mi jöhetne Orbán után, Orbán helyett. Orbán tehát maradni fog. A vita pedig folytatódik…

Mit jelent még négy év Orbán-rendszer?


Változatlan stabilitás.
Lassú agónia, szükséges bukás.

SZAVAZAT UTÁN